Délmagyarország, 1941. augusztus (17. évfolyam, 174-198. szám)

1941-08-27 / 194. szám

Rögtönitélö bíráskodás Franciaországban a kommunizmus kiirtására Vtcky, augusztus 26. Pucheu belügyminiszter által bejelentett intézkedések, amelyek nagymértékben hozzájárultak a franciaországi kommunizmus elfojtásához, lényegesen hozzájárullak a francia közvélemény nyugtalanságának eloszlatásához. A hivatalos lapban már meg is jelenlek a különleges bíróságok ruegalakildsára 'vonatkozó intézkedések. Ezeknek aa Ítélete fellebbezhetctlen és azonnal végrehaj(A Délmagyarórszág mánkat ár sál ól) A riport az utcán heoer — szokták mondani azok, tkik valamit konyítani igyekeznek az újsághoz. — Az ember nagyot legyint erre és azt mondja: nem igaz. fis már hajlandó az egész ügyet elfelejteni, amikor egyszertjsak észreveszi, hogy valóban az ntcán hever. Ha nem is tiport, hanem egy — asszony. Egy elegáns belvárosi cipőüzlet előtt fekszik a járdán. Mellette egy kosár, tele papírral. — Pénz! — rikoltja hirtelenül felugorva a főidről az asszony, mikor egy járókelő nelléjo lép ée felsegítési szándékkal megemeli a kosarat Pénz van a kosárban: a papírszeletek egytől-egyig százas, vagy ezres bankók ennek a fnresa kócos asszönynak a szemében. Megragadja a kosarat, úgy szorítja magához, mintha örök élete függne tőle. Gyanakodva körülnéz a lassan gyülekező embereken, aztán hirtelenül énekelni kezd. A hangok váltakozása nem veszi fel ugyan a dallam öltözetét, de mégis csak ének. Éppolyan ének, mint amilyes ezres barkók a papírszeletek a kosárban. Aztán hirtelenül düh fogja el az asszonyt. Eetépi a feje tetején Csomósodó bendőt, belemarkol kuszált hajába s mint egy csibéket féltő kotló ront neki a legközelebbi embernek. — Botondok vagytok egy szálig!... Bolondok!... Bolondok!... Egy szálig... fis nevet. Rekedten, ijesztően, haját szerjeTnjja a szél, kosara beleütödik az oldalába amint szaladó léptekkel megindul az tffeán. A villamos csilingel, az autó felbúg yalaraely ntoakereszteződésnél, egy gyár kürtje megszólal a túlpart felőL fis ezeken a hangokon keresztül mindent tnlklabálóan rikolt a levegőben az őrült asszony mondata: Bolondok vagy. tok egy szálig... A felakasztott lovak Áz Oroszlán-utca nem nagy utca. Még láotizá szűk ntes fa. A járókelők, különösen a sovány emberek, nem Csinálnak maguknak gönrfot abból, bogy az ntcán közlekedjenek, de a jármüveknek már több nehézséget okoz it| a jövés-menés. Megfordulni pedig Csaknem lehetetlen. Hát egy hatalmas atráfkoBsi megpróbálta. Valamiképp ki akart jutni az utcából a kocsis, a gyeplővel ngy irányította a lovakat, hogy azok megérezzék a kívánt irányt. A lovak meg is tették, amit kívántak tőink, de a bocsi már nem volt erre képes. NinCs benne annyi ész, mint a lovakban és az emberekben, de több benne a gyakorlatias ellenállás. Ugyanis egyetlen éktelenül nyikorgó mozdulattal felboralt. Általában nem szokott nagy ba.i történni, Ka egy koCsi lassú menetben felborul. Tón egy kereke megszűnik létezni, vagy egyéb kisebb hiba bekövetkezik, de tragédia nem veljárója aa ilyen eseteknek. l/o«t azonban tragédia történt. Az a két tandó. A hivatalos körök véleménye 'szerirft a kormány a súlyosabb kommunista bűncselekmények esefén a halálbüntetés kiszabására törekszik. Ugyanezekben a körökben kézenfekvőnek tartják az uj bíráskodás rögtönitélö jellegét és hangoztatják a sokszor nemzeti szinüre álcázott üzelmek elfojtását, amelyek Franciaországot ujabb szerencsétlenségbe akarják taszítani. szíj ugyanis, amely a két lónyakat rögzített meghatározott formában a kocsirudhoz, egy szerre ugrott a koesiruddal az ég felé. A felboruláskor a rud fellöködött, magával rántatio a szijjakat, a szijjak pedig a lovak nyaltát. Nagy erő van a ló nyakában, de nagy erő van az ilyen felborulásban is. A két lónak — szegények — akaratlanul követnie kellett a kocsirúd dühödt mozdulatát. Így aztán a két lovat a szij. egyszerűen felakasztotta. Percek alatt hatalmas tömeg vette körül a lótragédia színhelyét. Az okosok gyors tanácsokat osztogattak a felborult kofesi körül kétségbeesetten szaladgáló kocsisnak. — Döntse vissza a kocsit, hogy lejöjjön a rud! -r- Hé megfulladnak' a lovai!... Gyorsan emberek! Mindenki kiab'át. Mindenki siettetni igyekezett a dolgot, mert a két ló valóban szánalmas képet nyújtott. Nyelvük kilógott, szemük kidülledt, nyakukon kidagadtak az erek. Lábuk néha megvonaglott s testükön is végigszaladt olykor egy-egy rángás. Egyébként azonban teljes egykedvűséggel tűrték a halálos helyzetet. A lovak általában nem szólnak egy szót sem, hangtalanul mennek a vágóhíd felé, ahol kiöregedett csontjaikról lekerül a bőr és a sovány hus, amely némely történelmi pillanatban a legfontosabb emberi táplálékként vonul be a mindennapokba. Hangtalanul tűrik azt is, hogy ostor pattog testükön és ha a szerencsétlen véletlen folytán felakasztja őket a kocsirúd szíjjá. Készek meghalni, ha rájuk jár a rud... A tömeg izgatottan figyelte a fejleményeket s ennek megfelelően mindig Hangosabban valakinek az az életrevaló mentöötleto támadt, hogy el kell vágni a szijjakat. A kocsis nem kérette magát soká, mert a lovain az látszott, bogy még néhány pere és már Buddha ül a hátukra az elyzeumi mezőkön. Gyorsan felmászott a felfelé ivelő köesirudra, előkaparta bicskáját ráillesztette először az egyik, majd a másik szijjra ée pompás, erőteljes mozdulatokkal elfűrészelte a szíjakat. A lovak első liba földet ért. Fejük egy pillanatra az előbbi helyzet ellentéte* irányát vette fel, amennyiben a föld felé kókkadSk De ösak egy pillanatra. Aztán felemelték, horkantak egyet-kettőt. Határozottan elégedett volt a horkanásuk. Bár alkalmasint nem sokat töprengtek az elmúlt percek alatt a túlvilági 1+ élet várható körülményei fölött, de az látszott rajtuk, hogy a földi világba való visszatérésük jóleső érzés volt. Ami az előbb dülledés, kidagadás volt rajtuk, az most egyszerre viszszahúzódott. Különlegesen szép és megnyugtató volt két szegény, egyszerű lónak a. való életbe való visszatérése. Ugy látszik a tömeg szereli, ha az életbe való vissza költözést látja. Szereti az ellenkezőjét is — ennek számtalan tanújelét adta a történelem folyamán — de ez a tömeg határozottan jóérzésű volt. örült a két ló megmenekülésének. És akkor a koösia megszólalt: — Negyven pöngő. Egy szól se szólt többe*. Ezzel adta a tömeg tudomására, hogy ennyibe kerül neki az a bolond tanács, hogy vágja cl a szijjakat. Két ffj szijj: negyven pengő. Lehet, hogy több is, d» lehet, hogy kéz alatt ennyiért is meg lehet kapni. Mert ez a fontos. A dolgok ára. Amig veszély van. addig nem gondolunk másra, csak a veszély elhárítására. De mikor a veszély elmúlt, a rut anyagi dolgok nyomulnak előtérbe. Erről nem tehet senki. Se a lovak, se a» emberek. Zeneterem az utcán Az Apponyi-utcábau a napokban két zene" élménybcu volt egymásutón része a járókelőknek. Az egyik élmény tartalmát az adta, hogví három, tarka ruhába öltözött lény hatalmas nagydobbal, hatalmas réztrombitával és hatalmas cintányérral belekezdett abba a Zenei műbe, melynek sorai között az jut kifejezésre, bogy: „Úgyis tudom, högy hiába várlak..." Vagy valami hasonló. Tangó volt, utána főxr trott következet^ majd valamilyen népdalszerű egyveleg ugy ahogy ezt a nagydob, a réztrombita és a Cintányér együttesen megálmodták. Harsogott a zene végig az uflBán s a tarka ruhába öltözött emberek nem kívántakgyöngédebbek lenni a hangoknál: a dobhoz, a réztrombitához és a eintányérhoz hasonló hatalmas tüdővel rikkantottak bele egyet-kettőt a hangképek folyamatába. Valami elkövetkezendő cirkuszi mutatványnak vertek reklámot. A hangos, de kétségtelenül érdekes és nem is rossz zenei élménynek számtalan élvezője akadt. Az utcán járó emberek egyébként ís hajlamosak arra, hogy minden kis ügy mellett megálljanak, nézelődjenek, tanácskozzanak, csoportosuljanak. Igy történt most J«. Nagy tömeg követte — nemcsak gyerekek — a öirkuszi zenés követséget. Néhányan együtt fütyülték, együtt dúdolták a dübörgő melódiákat a réztrombitával és a többi szerszámmal. Valóságos ünnepi, helyesebben üneplő hangulat lett úrrá az utcán. S mire a Dóm-térre ért a rezesbanda, már valóságos népvándorlás követte végig a kocsiúton és a járdán. Aztán elvonultak és csönd lett. Áz utcát újra birtokba vették a járművek. Antők tülköltek, szekerek zörögtek, emberek kiáltoztak. Megszokott, mindennapi, sőt hétköznapi ruhájába öltözött njra az uteaÉ$ egy szer csak a sarkon fdtünt egy ember. Vállán egy hárfa- Nem olyan hatalmas cs nem plyan Csillogó, mint a réztrombita és cintányér. Csak egyszerű hárfa volt, néhány tompán fénylő húrral és megkopott, színehagyott kerettel. Az ember leült egyik ház előtt s ahogy a maga alá tett széket kitapogatta, látszott, hogy vak. Szeme nyitva volt Ugyan, de azért vak volt. Nem volt feltűnő, megszokott dolog, hogy vannak emberek, akiknek van szemük ée mégis vakok. Ez az ember azonban más volt. Szdmorn tragédiát hordozott nyitott szemében s fárasztó vándorlások mozdulatált az ujjaiban, a lábában, a testében. Leült és megpengette a húrokat. A bárfa kedves, régi hangja zengett fel az ntcán. Régi, elfelejtett melódiák hullámoztak ki a hurok közül: talán valamikor nagyapáink, nagyanya ink hallották ezeket az első bálakon. Az ember játszott. És senki sem állt meg mellettei Senki nem fütyülte a hárfával együtt a csöndes melódiákat, mindenki elment a vak ember és a halk hárfa mellett. Néhányan visz szanéztek lépés kőzbeu a hárfás felé, aztán sietve tovább mentek a dolguk ntán. Erről sem tehet senki. Sem a bárfa, sem az emberek, A szijjak negyven pengőbe kerülnek, azonkivül réztrombita kell, mert — hogy is mond« ta az őrült asszony? — bolondok vagyunk egy szálig... Erről sem teljét senki (maron! Apiá sven&ácíált a szegedi ideán JzutuhÓQ., atnUe at ulca tanti