Délmagyarország, 1941. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1941-01-12 / 9. szám

1 szegedi gdidneséNpar alkonya A szomszédos Hódmezővásárhely, Szentes, Szarvas egy-egy hetipiaci, vásári napja még a reménytelen szürkeségü téli ködön at is pompázik, tarkállik a tálasok, gölöncsérek színpompás, népi művészetünket hangosan hirdető tálaikon, kancsóikon, praktikus ós dísztárgyaikon szikrázó ízlés és szépség erejétől. A népi ipari itt művészetté fejlesztették és nem utolsósorban kcnyerctadó, praktikus kereseti lehetőséggé. Ezzel szemben hová lett a valaha oly híres szegedi gölöncsér-ipar? Hetipiacainkon az egykor neves gölöncsérek soraiban néhány primitív köcsögön és tányéron kivül nem látunk mást, mint a vásárhelyiek immár világhírre emelkedett, véd jegyezett, gyönyörű virágcserepeit, vázáit, étkészleteit, díszedényeit, amelyek nem egy budapesti, belvárosi nhí (kereskedő kirakatában díszhelyen láthatók. Lehangoló cs szomorú dolog, hogy a mi egykor oly jóhírű tálasaink belenyugszanak abban, hogy selejtes, vásári portéka kerüljön ki műhelyükből a szegedi piacra, nem is iparkodnak versenyre kelni a vásárhelyiekkel, nem akarnak szebbet és jobbat produkálni a mindennapi használatra is kétes értékű, repedező mázzal szerénykedő étkészletek, máztalan korsók s praktikus gyermekültelő edénykéknél... Megelégszenek azzal a haszonnal, amit a vásárhelyiek cserepein mint viszonteladók kereshetnek. Szabad-e veszendőbe hagyni ilyen jövedelmező, művészi értékű iparágat itt, a TiszaMaros nagyszerű agyagjának birtokában? Szeged tanulékony népének fejleszthető műízlcse, szaktudása a gölöncsér-ipart rövidesen ismét hírnevessé tehetné s messze földön tért hódíthatna, piacot teremthetne termékei számára. Ennek a városnak minden felkészültsége meg van ahhoz, hogy a gölöncsér-ipar fejlődésének teret adjon, hogy népének művészi szépet szerető őstehetsegeihől kihozza a magyar lélek eddig elrejtve maradt kincseit. Ma, amikor a népnevelés és középoktatás u j alapokat kapott a szakiskolákban, miért ne lehessen az Alföld szivében legjellegzetesebb népi művészetünknek talaja? Van ipariskolánk, miért ne lehetne annak agyagipari osztálya? Hiszen nem jelentene ez igényes beruházásokat, kevés pénzzel s mégis jól felszerelve megindulhatna a termékeny munka. Mi szükséges ehhez? Jól forgó korongok, ügyesen megkonstruált kemence, a faipari szakon néhány dolgozópad. Mindez kellő szakértelemmel, néhány samott-téglával házilag is megoldható, hiszen a tálasok is maguk készítik el felszerelésüket. Azt hiszem, nem volna probléma egy jóludásu szakoktató személye sem, hiszen a budapesti ipariskola és iparművészeti főiskola nagyszerű felkészültségű agyagiparosokat és keramikus művészeket bocsájt szárnyra. Akad közöttük bizonyára olyan, aki szívesen kezébe venné az ország második városának elkallódott népi iparát. Az ipariskolának agyasipari szakkal való bővítése sok lehetőséget rejt magában. Háziiparunkat fejlesztené, bővítené. Már a népiskolában úgy' a városi, mint a tanyai gyermekek kezébe agyagot adnak, hogy azt gyúrja, faragja s fantáziáját, kézügyességét fejlessze, a népi formákaí megtanulja. Ezek az apro emberpalánták igen gyakran figyelemreméltó figurákkal szobrocskákat sejtető darabokkal lepik meg' tanítójukat. Sajnos, ezek az ösztönös megnyilatkozások elkallódnak, mert a népiskola keretén belül nem fejleszthetők tovább. De ha szakember kerül egy kozepiskolaha, aki iránviíha tés rostálhat, ugy az őstehetség kezéből kikerülő figyelemreméltó munkát tartóssá tehetik, ambiciokeltesre felhasználhatják és nem utolsósorban pénzkereseti forrássá válthatják. Ez a háziipari munkálkodás komoly versenyt nem jelenthet a szakképzett. iparosok számára, termékei csupán mint népi különlegességek szerepelnek majd a piacon. Én, aki a gölöncsérmesterséget tanultam s omig időm engedte, foglalkoztam is vele — Istenem / : Baluxif Abban a kisvárosban, ahol én születtem, azért halkabb a lépés a nehéz cipősarkok alatt, mert tele van a járda lehullott sóhajjal. Szegényke a nép, nem csoda, ha sokat sóhajtozik. Csak Rezula Lajos két talpa alatt nem halkul a lépés. Ahova Rezula lép. ott azt mondják az utcakövek: — Jaj a hátam! Jaj a hátam? Nem is csoda. Neliéz ember volt Lajos, akkora termelet viselt, hogy a templombejáraton kivül, minden küszöb előtt meg kellett hajtania a fejét, mielőít belépett, óriásember volt. Kct vállán kényelmesen elfért két gabonászsák, tenyerében cséppé zsugorodott minden más fel nőit ember keze Homloka is akkora volt, hogy rá lehetett volna írni az egész Miatyánkot. Ila ugyan Rezula Lajos törődött volna ezzel az ősi imaversezetlel. Rezula Lajos gyűlölte a templomot, káromkodott, ha imádságot hallott és fertelmes indulatba jött erre a szóra, hogy — Isten . . — Nincs! Semmi sínes! Csak pokol van! Kárhozat van! Szibéria! Tuggyák? — hörögte, ha az Iparoskörben feddték néha az öregebbek. Pedig nem volt mindig ilyen. De amióta viszszajött a háborúból, ahol a fehér mezők poklain embertelenül szenvedett, odamaradt a hite. Kegyetlenné vált. Nem mosolygott sona. Dühtől reszketett, ha valahol dalolást hallott. Hiába jött vele szembe a hóhnllatta hajú öreg szerzetes, páter Vikárius, a Ferences-ház quardiánja. engedékenyen és szelíden: — Laudatnr Jesus Dristen! _ Rezula megtorpant egy pillanatra, óriásteste kissé oldalt lendült és ezt vetette oda a szerzetesnek: — Hát az meg kicsoda? _ isten báránya, ki elvette a világ bűneit. — Nekem ugyan beszélhet hóttlg Isten bárányáról, én csak az uraság bárányai! ismerem, •>— morduit Rezula és tovarengett. Igy aztán nem volt senkije. A magányos pajtaszobában, ahol lakott, néha valami meleg, vállat megrázó vágyódás fogta el: ha valakije volna .. . Egy asszony talán. Vagy egy kutya. Vagy egy koszos kis macska. Állása van. Állati kitartással dolgozik a Pratlner cementgyárban, erejét lo nem győzi sem emelődaru, sem eementhid. Megemeli ö akár magát a földet is. De hát azért talán mégis csak jobb igy, egyedül Férgek az emberek. A napsugár mit sem ér, elébe szalad egy felleg s már is didereghetünk. Télen fagy rázza az idevaló világot, nyáron vihar dönti le a jegenyéket. Tavasszal sár cuppog a kocsiutakon. És ősszel? ősszel kukacosan hullik le a gyümölcs. Eli. pocsék világ, szemet élet, hideg s szikrázó csillagok. Még Vermes kis Veronika sem pislant reá soha, pedig nem kókkadt a bajusza, az erejéből bőven telik kenyér. — Ilej, — hördült fel ilyenkor hordónyi melléből a hang. hogy a gyehenna pusztítson el mindent. Alkonyodott. Október-vég volt. A temető mögött elhamvadt a nap. De ma mintha visszaszállt volna a nyár az Adriáról, ide. Somogy aljára, szinte tikkadt volt a levegő. Rezula ellépdelt a barátok temploma előtt s amikor a barátok temploma elé ért, elfordította a fejét és azt mondta: — Dűlj össze templom, de még húsvét előtt, amikor a harangok Rómába mennek. Mert a harangokért kár volna. Azokbul ágyút öntenek, ha uj háború gyun. Mert gyün. A sánta szabóhoz igyekezett. Sirp úrhoz. A szabó a városka alján lakott, a malmon fel, magányos kis házban. Amikor elhagyta az emeletes malmot, tompa, mély bugást hallott. Felnézett a változószinü fellegek közé. — ö, hogy hullanál le te is, akár egy heieg vércse! — csikordult a szó a fogai kőzött. Személyszállító repülőgép sietett Zágráb ffeií Erre szállt el naponként. A deszka telephez érve megállt cs nézte a tér és gerendaemeteteket. Gondolla, bizony, jó lenne házat építeni . . . De ment tovább. Egyszerre csak megsötétedett az utcavég. Bársonybarna felhő fedte be az eget nyugaton. Dörgött is. Különös volt ez a hirtelen-bomlás. Sötétedett, de mégis tisztán lehetett látni mindent. Különösen azt a fehér foltot, amely egy lépcsöszerüen rakott deszkáim lom széléről sietett a tekintet elé. Rezula Lajos odanézett. Megállt. Kémlelte, fis amikor a folt felől sírás is gyűrődött a füléhez, valami furcsa érzés szállotta meg. Nagy homloka hirtelen belemelegett s azt mofídta: — Fene látta . . Csak neni'r A deszkahalom alján két durva vászontörülközőbe, meg egy porhanyóbb huzataljba bugyolálva, cseppnyi gyermek rugdalózott. Lábán le pikdarabokból varrott kis papucs. Kezének kis ujjai mozogtak, mint valami szétfújta, apró ágacskák, pufók arcocskáján szüntelen könnyek szántottak. Sírdogált. Csocsemőhaj fedte a fejét, s szép, nagy, kél; szeme kiragyogott a kön n vek alól. — Hát oz bizony kitett gyerek! — mormog ta I-ajos. Megvilágosodott kicsinyt az ég Körülnézett. Sehol senki. — Eh, majd meglátja más is! És ment tovább. A baba ekkor hangosan sirni kezdett. Lajos, visszafordult És látta, hogy a »kitctt« lerúgta egyik lábáról a csöpp papucsot. Ejnye. , Megfázik . . . Visszament. Felvette a papucsot a földről « anélkül, hogy a kicsi arcára pillantott volna, kézbe vette a lábacskát és felhúzta rá a papucsot Félabrosznyi tenyere érezte, hogy a kis láb milyen meleg. Édesen meleg. A gyermek pedig egyenest a szemébe nézett és _ mosolygott. — Hát tehetek mást, ha már igy van! — n*®« rogta a hatalmas ember és körülnézett újra. Aztán felemelte a gyermeket s indult vele. Az ég most megszürkült s a dötoröki erdő felől idáig cikázott ecy villám. Alikor a Kinizsi-patika elé ért, a szélvihar már hordta lefelo a cserepeket. Négyedszer dörgött, olyan vad erővel, hogy megremegett em* ber és állat. Kabátja alá bujtatta a gyermeket, felgyűrte a gallérját s nekidőlt az orkánzó szélnek. Arcát a felszóródó kocsiutpor verte, alig tudott haladni a keskeny, bukdácsoltató járdán. A templom előtt járt már, amikor leszakadt az eső. Jegesesö. Ujrazendült az ég, vakitófénvnyel suhant el egy villám a fák között, örvénylő szél szorította a templomfalhoz, amelynek sikoltásából egyszerre csak kihallatszott a kabát alatt szorongó kicsiny sirása. Mit tegyen? Ni, szegénykét veri az eső. •— No! Ne sírj, no! Otthon leszünk mirigyárt Két cserép esett a lába elé. Mi ez, cserépesö? Futva menekült be a harangkötelek közéOktóberi ájtatosságra gyűlt össze a nép. a templom tele volt Messze, a főoltárnál őszhaju szerzetes térdelt, az Oltáriszentség nyitottan csillogott, karcsú, nagy gyertyák égtek barna tartóikban. — Eípjujj . . . sivijijj ... — üvöltött be a szél a harangkötelek között s jéghideg áramlat szántott végig a templomhajón. A gyermek sirt a kabát alatt, Rezula Lajos beljebb húzódott. Fázott kissé « is. Térde és cipője csupa viz. A vénasszonyok padjában üres volt egy ülő. Odalépett. Leült. Kivette a gyermeket a kabá! rámia, a sok színes, kedves, olcsó semmiség, amely a legsivárabb otthonokban is kedelyes, kellemes hangulatot teremt, szánté életszükséglet a Ma szürkeségében gondoktól terhesen' baktató embernek. Kerámikusi hírem eiak ;gen kis kórban volt ismert — már működésem rövidsége miatt is — s mégis igen sokan kerestek lel tanácskérés, útbaigazítások, agyagkeverési módszerek stb. miatt. Látogatóim közöli akadt tálasinastól kezdve fesiő művészig minden fajtája a gölöncséripar ked velőjének. Sajnos, hiába szolgáltam volna jótanácscsal, ma Szegeden minden tanács kivitelezése ebben az iparágban keresztülvihelellcn Idegenben kell utazni annak, aki tanulni, fejlődni akar ebben a szép, sok lehetőségei rejtő népi iparágban. Pedig kevés törődéssel, még kevesebb pénzzel és fáradsággal Szegeden is megkaphatna mindent a tanulni, fejlődni vágyó iparos, vagy tehetséges műkedvelő. A fiatalabbja rendszeres tanulmány által, az öregebbje esti tanfolyamokon. Meggyőződésem, hogy az ipariskola rövidesen versenyképessé fejleszthetné a szegedi kerámikusipart, sőt a modern, fejlett kerámia eszk övei vei az alföldi gölöncsérek legkitűnőbbjei nőnének ki a szegedi talajból. Nagy kár volna, ha törődés híj tán a szegedi gölötu-séripar tovább kallódna, haldokolna " a végső kimúlásig. Szeretném, ha valaki, aki illetékes erre, nem dobná félre felvetett gondolatomat, hanem új életre hívná Szegeden ezt az egykor oly virágzó, győnvörű ntpi művészetet .. . Temesváré 0aH t