Délmagyarország, 1939. január (15. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-06 / 5. szám

Péntek, 1959. január 6. DíCMÁGYARÖRSZXG 7 Látogatás a legszomorúbb szegedi házban, a gyógyilhatallan gyermekek otthonában (A Délmagyarorszdg munkatársától.) Szeged egyik legkönyörü'etcicbb szeretetintézménye, a boroméi Szent Károlyról elnevezett, gyógyíthatatlan gyermekek otthona, elérkezett első jubileumához. Tiz éve annak, hogy Polyák Károly hittanár saját anyagi e.-ejébői s a krisztusi szeretetből fakadó őszinte lángolással megalapította a szellemileg < és testfeg rokkant gyermekek otthonát. Szürke, komor külsejü épület a Polgár-utca 29-es számú ház, az élőhalottak menedékhelye. Itt nyernek elhe'yezést immár tiz esztendő óta azok az emberi roncsok, akikben az Ószövetség fájdalmas büntetőigéje él: »Megbüntetem a: apák vétkeit a fiaikbazi, tizcdizig'cn...< A szereíeí hősei . . . Ragyogó, napsütéses délután. Szinte tavaszi mosolyt sugároz szerte a lebukó nap... Búcsúzó stigára besüt a rácsos ablakokon és megcsillan a hófehér égyacskák peremén, majd megpihen a kercsztreíeszitett Jézus fájda'mas arcán. Fehérkölenyes, főkötős apáca vezet keresztül az Élőhalottak Házán. A Ste.it Vince-rend irga'masnővérei az őrei ennek a menedékhelynek, ök ápolják, etetik, gondozzák a ház szerencsétlen lakóit, a társadalom legvalőtágosabb nyomorultjait. Mária Gilbcrla íönöknő a vehetőnk, ő a vezére annak a tiz apácának, akik a szeretet igazi hősei. Éjjel-nappal őrködnek, fá. radhatatlanul dolgoznak ebben a megdöbtentö környezetben. Mint valami borzalmas vizió, ugy vonulnak cl előttünk a gyógyíthatatlan gyermekek. Ott ülnek a fehér ágyak előtt fapadon, vagy székeken sorban azok, akik egalább ülni hídnak. A többiek tiszta ágyacskájukban fcküszr.ek, értelmetlen, merev tekintette1, némelyik megrázó mosollyal arcán, a másik sir, nyöszörög szüntelenül, vagy a párnáját ráncigálja. Van olyan, akinek tiszta, kék gyermekszeme annyi ártatlanságot, gyermeki bájt fejez ki és bor. a inas e gondolni, hogy a tekintet mögött nincs érleem, nem lobban fel már soha az emberi lélek tüzszjkrája, az, ami miatt az embert teremtette az Ur, saját képére és hasonlatosságára... A főnöknő arcáról egy pillanatra sem tűnik el a jóságos mosoly s ha egyjk-másik gyermekhez lép, Cz a anosoly mintha csodát tenne. Ugy tűnik, hogy a kihunyt gyermekszemek mélyén valami fénysugár csillan fel, talán érielmükkel nem, de ösztönükkel felfogják, hogy az simogatja idomtalan fejüket, aki az édesanyjuknál is jobban szereti őket... — A mi munkánk valóban nagyon nehéz, •—• mondja a főr.öknő, amikor látja, hogy önkéntelenül is megborzadunk a gyermekek örökös moso'yától, vagy szörnyű testi elváltozásaiktól. Á krisztusi sze.-etet erősíti meg a lelkünket erre a könyörüetes misszióra. Elmondja azután, hogy a giermekek legnagyobb része süketnéma; apa'.i'.us minden külső benyomással szemben. A legtöbbje enni sem tud, a nővérek táplálják őket. Minden éleit pép formájában kapnak, de még igy is gyakori eset, hogy a szerencsétlenek nem nyelik le. Szinte csodálatos, hogyan él az a gyermek, aki minden egyes étkezésnél kiköpi az ételt. Vájjon mi táplálja, mi tartja vézna, csontváz-testében az élet utolsó szikrácskáját? Álta ában a gyermekek sokszor igen szívósak. Némc.yi összevissza görbült csontú, apró kis cmberroncs s mégis évekig elé1, pedig amikor behozták, már akkor is alig pislákolt benne élet. Néhány megrázó eset vonul el e'öttünk: egy 16 éves leány állandóan a padlót nézi konok, merev tekintettel. Ö az egyetlen, aki egyedül is tud enni, egyébként állandóan mozdulatlan, letargikus. Kisfiú, mozdulatlanul fekszik ágyában, hátgerincsorvadása van. Ö a legértelmesebb, beszélni ugyan nem tud, de a för.ökno néhány szavát megérti és eltorzult gysrmekaredn há'ás moso'y csillan fel. — Rongyot... r.ongyot... — motyogja egy kisleány és maga elé néz. A főnöknő megs.zőlitia. a nevét kérdezi, de a gyermek nem válaszol. — Nagyon nehéz még a nevükre is megtanítani őket. A legtöbbje már másnapra elfelejti, — mondja Mária Gi berta, a főnökasszony. A kisleány most a fönöknöre bámul, aztán lassan e'mosolyodik és uj szót ejt ki. Az örökös »rongyot* kérés helyett most ezt mondja: — Pengőt... — és megragadja a főnöknő fehér ruháját. M'ndeniitt rend, tisztaság Mindenütt a legnagyobb rend, tisztaság. Hősies erőfeszítés ez, ha az ember arra gondol, hogy a szerencsétlen gyermekek semmiféle önfegyelmezés,re nem képesek s hogy a termeket, ágyakat s a kis emberroncsokat úgyszólván óránként kell mosni, tisztába tenni. Mialatt a teremben tartózkodunk, állandóan szellőztetnek s a levegő mégis r.ehéz... És ebben a levegőben töltik éjjüket-napjukat a szeretet hős katonái, az irgalmasnővérek. Ide csak önkéntes ápolónővérek kerülnek s van, aki íé'évig sem birja ki, de van, akinek szervezetét erős lelke megedzi a nagy önfeláldozásra. — És hogy megzseretik a gyermekeket! •—1 mondja a főnöknő s több esetet beszél el, amikor egy-egy nővér minden gondolatát lefoglalta valame'yik szerencsét'en gyermek betegségének roszszabbrafordulása. Megállunk még egy kis vakleány széke előtt. A gyermek egyre szemejt nyomkodja, nyöszörög, kiáltoz és időnként a haját tépi. Súlyos idegbeteg, nagyon kell vigyázni rá, hogy kárt ne tegyen magában. Van olyan, aki folyton rongyot rág. Ha nem adnak r.eki rongyot, elrágja az ujját, lemarja a hust a kezéről, karjáról. Némelyiknek csupa kelés a feje, teste, a másik vízfejű, egészen idióta. — Igen, a szülők vétkei... — mondja a főnökasszony e'gondolkozva. Többnyire vérbajosok, persze gyógyíthatatlanul. De sok az iszákos szülők gyermeke is, néha egy családból idekerül kettő, három... Itt va'óban a szülök bűnhődnek fiaikban, mert a szerencsét'en gyermekek le'ke tökéletesen érzéket'en, ők nem tudják, milyen visszataszítóan nyomorultak, csupán a szülők érzik Isten kezét, ha rájuk tekintenek. Van olyan szülő, aki látni sem akarja többé gyermekét, miután elhozta, de a legtöbben éppen ugy szeretik nyomorék auermeküket, mintha ép, ci ős, egészséges vo'na s örömük telne benne. Ahogy elhagyjuk a földszinti há ótermet és az emeleti helyiségekbe igyekezünk, megérkezik az egyik kis ápolt anyja: gazdag bácskai fö'dbirtokosnö, a kis Pubila az első gyermeke, a második egy gyönyörű kisleány, ez már egészséges. Alig lép be' a kapun hatalmas csomagokkal megrakodva, első kérdése ez: — Kedves jó főnöknő, a fiam hogy van? Beteg gyermekét éppen ugy szereti, mint a másikat, de az egészséges miatt mégis csak le kellett mondania a szerencsétlenről. Nagyon jó ápolásban részesül a menhelyen, sokkal jobban gondját vise'ik itt, mint akár a szülői otthonban, mert képzett, hozzáértő nővérek gondozhatják éjjelnappal. Megható pé'dáit meséli el a főnöknő az anyai szeretetnek. Borzalmas torzszülöttet temettek el nemrégen a menhelyről. Kilenchónapos koráig élt csak s az anyja ugy siratta, mintha lelkét vesztelte volna el benne... Egy másik leányka nyomorék anya gyermeke volt. A szegény, nyomorék asszony féltő szeretettel csüngött rajta. Karácsony előtt halt meg a gyermek s néhány esztendős kis életében olyan visszataszító volt, de halálában egészen megszépült. Az anyja sírva borult a fehérbe öltöztetett kis halottra és igy zokogott: •— Én adtam a legnagyobb karácsonyi ajándékot az Istennek/ Tőlem mindenemet vette e't A karácsonyfa alatt Az emeleten vannak a nappali szobák. IskolásDadokon ülr.ek itt a gyermekek. Némelyik állandóan, szünet nélkül hintázza magát, a másik érthetetlen szavakat mormol s van olyan is, aki folyton nevet, vagy sjr. A belépőt néhányan »dicscr« fesséks-kel köszöntik s ez a szó meghatóan hang. zik a szerencsétlenek ártatlan ajkáról... Szépen, Ízlésesen feldíszített karácsonyfa áll a terem közepén, alatta különféle játékok, képeskönyvek. A leánykák termének szomorú »érdekessóge* egy 43 éves ápolt. Vizfejü, szellemileg tompult, igy született. Az egyetlen szó, amit ki tud ejteni kérő, gyermekesen vékony hangon: — Cukrot... — Ha adnak neki, ha nem, visszamerül ismét mozdulatlanságába. Egy 93 éves asszonyt is beutaltak nemrégen, a szegény öregasszony aggkori elmegyengeségben szenved és itt várja a könyörtelenül késlekedő halált... Az egyik apró leányka magyar ruhájában olyan, mint egy já.ékbaba. Külseje normá'is gyermek alkata, csupán a szemében, arcán ül az álöröklés átka... Egyre a széparcú, fiatal nővért hívja, aki a leányokkal foglalkozik naphosszat. Igy szólítja: — Mama... mama! — Egyebet nem tud mondani soha. A játékok érintetlenül állnak a fa alatt, csupán egy gyermeket érdekel a puhatestű, nagy hajasbaba. Vak leányka, folyton énekel és magához szorítja babáját. Ezek a gyermekek énekeket is tudnak. Inkább a dallamot ér.eklik, sokszor meglepő precizitással. Egyre-másra énekelgetik a kongresszusi Himnuszt, a »Mennyből az angyalt*, a »Csöades éjt*, vagy a »Dicsőség mennyben az Istennek* kezdetű szentér.eket. A zenét különös módon szerelik, karácsonyra kaptak egy gramofont és a régi, sokszor, lejátszott lemezeket nem győzik hallgatni. A zeno simogató, csillapító huljámain keresztül talán behatol eltompult lelkükbe is a legtöbb jó, a Szép szeretele... A leányok között van, aki hiu és rajong a cifra dolgokért. A fiuk Között van egy 9 éves fiúcska, ő vo't a párja a karácsonyfa alatt a magyarruháa kisleánynak. Még mindig viseli ő is a magyar ruhát, nem lehet elvenni tőlük azóta. Ez a kisfiú tízperces szavalatával lep meg. Szépen, folyamatosan c'inondja verses rigmusokban Jézus életét. Tanulékony, folyékonyan beszélő fiúcska. Az ö tragédiáját egy pohár lugköo'dat okozta. Az anyja mosónő volt, kint felejtette a lúgot és a gyermek megitta. Azóta mesterségesen táplálják s a a agya is eltompult. Ezt hajtogatja: — Én nem szeretem az anydmai! — Ezt nem szabad mondanod! szól rá jóságosan a főnöknő. — N«m szeretem az anyámat, miért hagyta, hogy a higot megigyam... Aki igazón szenved Az epileptikus gyermekek hálóterme az épület legfelső helyisége. Itt élnek azok a szerencsétlen szenvedők, akik naponta ötször-hatszor is röha. mot kapnak és ha lelkileg nem is, de testileg kínlódnak. Megható egy 16 éves fiu csele, ö az, akt tudja, hogy milyen szerencsétlen. Értelme fejlett, csak beszélni nem tud és testileg borzalmasan nyomorék. Állandóan olvas, sok levelet kap családjától és sürün látogatják. Karácsonykor, amikor a fivére meglátogatta, betükremutatással ezt közölte az ápolónövérrcl: — Milyen jó, hogy a bátyám nem tudja, hogy én már soha re.-n leszek ember! És a bátyja a íönöknőnek ugyanezt mondta róla... Egy 18 éves leány, az intézet másik legszerencsét'enebb ápoltja. Érettségizett, okos leány, de időnként epileptikus rohamai cröt vesznek rajta s ilyenkor elveszti az értelmét. Amikor világos pillanata van, akkor érzi, tudja, hogy milyen szerencsétlen... Tcletüdővel szívjuk a levegőt, amikor kiiépünlfl az élőhalottak házából, ahol 115 gyermek, borza'mas emberroncs várja a megváltó halált... És lélekben meghatottan tisztelgünk az intézet fenntartója és a nyomorult emberpalántákra gondot viselő nővérek előtt; a szeretet igazi önfeláldozó hősei előtt. Csányi Piroska