Délmagyarország, 1938. november (14. évfolyam, 237-262. szám)

1938-11-06 / 241. szám

DÉLMAGYARORSZÁG Vasárnap, 1938. nov. 6. Polifíbai napilap XIV. évfolyam 241. sz. U3 HÁDÁK UT3A Felfénylenek a fáklyák a magyar éjszakában. Hiába borították ránk a vak reménytelenség sötét árnyékát, hiába tölték darabokra ezt az országot és minden szivet, mely ebben az országban is ezért az országért dobog, kigyuladtak mégis a szivek és kigyuladtak mégis a f á k 1 y á k. Ez az ország most örömtüzben ég, minden magyar sziv egy-egy világító fáklya, — tízmillió égő szövétnek diadalmaskodik azon az éjtszakán, mely két évtizeddel ezelőtt borult ránk s „melynek azóta nincs múlása". Soha még ilyen kivilágítást, soha még ilyen tűzijátékot nem látott ez a világ. A lelkesedés rakétája a csillagok közé viszi fel örömünk szikrázó fényeit. Nemcsak megrázó fájdalom von, van megrázó öröm is, — husz év szenvedése, rabsága, gyalázata és alázata, husz bilincses év szégyene és megaláztatása kellett ahhoz, hogy most igy tudjunk örülni. Ezen a világon nincs ingyen öröm és nincs ingyen fájdalom. Szenvednünk kell s vállalni kell a fájdalmakat, hogy örülni is tudjunk s örülnünk kell, mert át tudtuk szenvedni a szenvedést. Ha nem volna fekete, nem lehetne fehér sem, ha nem volna szenvedés, nem tudnánk örülni sem: S most végre „tekintet" és „szempont", „tapintat" és „körültekintés" nélkül szabad örülnünk, most végre ugy szakadhat fel a lélek mélyéből az ujjongás, mint ahogy ott megszületett, most végre az örök akkumulátora lehet a Inagyar sziv is s az energiának örömtől gerjesztett energiája nem fog abból kifogyni soha. A magyar Felvidék birtokba vétele megkezdődött. Elindultak a drága magyar katonák, fiaink és testvéreink kígyózó sora, hogy az elsöpört határokon tul felszabadítsák rabságából a magyar földet, magyar lelket és magyar gondolatot. Ilven hőditó útja magyar katonának nem volt azóta, hogy a törököt innen kiűzték. A magyar történelemnek olyan eseménye ez, amiről külön fejezetben fognak megemlékezni egykor az iskolai tankönyvek, mint ahogy most a honfoglalásról, a tatárok kitak'arodásáról s a törökök kiűzéséről emlékeznek meg s talán — akartuk és reméljük —, külön korszakot fog felnyitni a nemzet történetében. Az apók a világháború poklain verték át magukat. az Isonzó völgyében, Wolhinia síkjain, Verdun tüzfitggönyén s fogolytáborok szörnyűségein, aKol minden perc a halál szövetségese volt s véletlen ajándék maradt az élet. S n fiuk. drága magyar fiuk, hős fiai a hős apáknak most elindultak honfoglaló utjukra, elindultak Magyarország dicső kormányzójának parancsóra ur földdel gazdagítani áldott földjét a szent hazának. Csak át kell lépniök a gyűlölet és botorság árnvékhatárait, — feljött a nap és eltűntek az árnyékok —, csak fel kellett emelniök a Szűz Máriás lobogót, — piros-feKér-zöld: magyar színek szentháromságának derűs mezeiéhői mosolvog most ránk az Istenanya képe is, 1— csak meg kellett finni újra a trombitákat s összetörnek a magyar lelkekre vert bilincsek es fiu az apjával, testvér testvérével ölelkezni tud csehszlovák útlevél, vizűm, finánc és határátlépési igazolvány nélkül is. Gyönyörű ut most a m a g y a r Kadak* U t j a: Ennyi szent örömet, ennyi tapsos ujjongást még a színfalak görögtüzes illúziói között sem lehetett elképzelnie a fájdalmak kálváriáját járó nemzedéknek. S miiven csudálatos szabad t ó r i s z i n p a d d á varázsolta a valóság a magyar Felvidéket. Pompás huszárok táncoltatlak lovaikat, a gyalogosok • ütemes lépései alatt dobban a föld,' magvar vezényszavak csattannak föl ott. ahol husz éven keresztül idegen nyelv és idegen szellem akarta igába törni a magyar szónak, magyar érzésnek szabadságát. magyar lányok virágokat szórnak magyar katonák elé s a lelkesedés rúzsa fe«ti pirosra az arcokat mindenfelé, zúg a harang és zsolozsmázik az orgona, amerre járnak, több k őnnyp van a z ö r ö m nck. mint volt a hu s z é v es szenvedésnek s a felszabadulás boldog ujjongnsóvul ölelik egymást az összetalálkozók, érezvén szivükben végzetes, örök parancsát a magyar testvériségnek. Nincs a színpadnak az a művésze, aki ezt igy meg tudta volna rendezni, mint amit most sorsunk rendezője improvizált a történelem színpadán. A Hadak Útja lekanyarodott a firmamentumról s most magyar földön folytatódik tovább. Magyar katonák indultak rajta uj honfoglalásra, visszaszerezni azt, ami ezer évig a mienk volt és ezer évig magyar. A börtön falai, amit körülöttünk építettek, nem omoltak még össze, de egy pillér már kidőlt s a „rabok kórusa", ég felé tárt karokkal dicsőitheti most a gondviselés irgalmát, mert ilyen piros betűssé tudta tenni örök ünnepnapjait a magyar kalendáriumnak. A Hadak Utja elindult s dobbanó léptei dübörgésére szétmállanak azok a határok, melyeket a gvülölködő erőszak vont meg magyar barázdák és magyar lelkek közé elválasztó határul. Csudálatos ereje volt ennek a határnak, azért jelölték ki, hogy elválassza egymástól azokat, akiket élet, sors, nyelv, kulturn, történelem font, terelt és parancsolt össze. Ám a gonosz emberi indulat nem tudott parancsolni a határoknak. A határok rendeltetése az volt, hogy elválassza egymástól az embereket, de ezek a határok csak a távolság fájdalmát, a messzeség szenvedését keltették fel s egymásfelé hoitó csudálatos vonzóerőt élesztettek fel a határon innen és a határon tul élő magyarság lelkében. Joliban kivánkoztunk egymás után, mert nem mehettünk egymáshoz. Jobban szerettük egymást, mert nem tudtuk egymást ölelve szorítani karjainkban. Ez a határ nem választott bennünket szét, ez n határ összeterelt, erős akarattá acélozta a vágyat s legyőzhetetlen paranccsá fokozta a kivánságot. S most megindultak a magyar hadak s visszahozzák nekünk drága emlékű városainkat. Álmodjunk szebbeket, •— mondották a nemes, bölcs, vigasztaló és jutalmazó szavak s fogunk is mi még szebbeket is álmodni. Most csak bc akarunk telni a valóság szépségével, teliteni akarjuk lelkünket az ébrenlét örömével, íme, nem alom az, hogy megnyilrak a határok s visszasietnek hozzánk drága magyar tájak, feledhetetlen bübúju, szent falak, magyar völgyek és magyar dombok, a magyar kultura évszázados várai és kiröpítő fészkei. Nemcsuk jóságos, vigasztaló, részegítő álmunkban járhatunk Kassa patinás falai között, fordulhatunk meg a losonci piacon s hallgathatjuk nz érsekújvári cigányt, — mindez valósággá vált s mindezt ezután, már az idők végezetéig az ébrenlét fogja örömül adni nekünk s akik utánunk következnek a magyar sorsközösség megbonthatatlanságánnk testvéri láncolatában. Majd álmodunk tovább, — jajj, — van még nekünk álmodni valónk temérdek s van még amire szeretnénk felébredni ugy, mint ahogy majd a kassai uccán fogunk feleszmélni lidérces álmunkból. Most az ébrenlét és a valóság örömét akarjuk élvezni ezekben a diadalmas napokban, ezek között a forrólélekzetü események között a honfoglalás világtörténelmi eseményeinek láttára. Szent István évében csudálatos ajándékot kapott a magyar nemzet a sorstól. Egy millió lelket s azt a földet, amit verejtékük és könnyük tett porhanyóvá s ami börtönükké lett az édes haza áldott, százszor szent földjéből. Áldott legyen mindenki, akinek szava, cselekedete, hatalma, bölcsesége, igazságszeretete, vagy szenvedése és hősies fájdalma részt vett ennek a földöntúli örömnek megszerzésében. Tiz millió magyar lélek követi most az .uj. magyar hadakat útjában, — volt-e valaha hadseregnek ilyen tündéri diszkisérete? Szebb", nagyobb, hatalmasabb, több kenyeret és több munkát adó Magyarországról álmodott „minden hű kebel", most, amikor az álom kárpitjai felgördülnek s előttünk kitárul a boldog valóság öröme, a könnyes áhítat cs a szinte gyermeki elérzékenyülés térdreereszkedve mond hálát a magyarok Istenének a föltámadásnak ezért a boldog, világraszóló, évszázadok bérceit bc•/entrő dicsőségű ünnepéért.