Délmagyarország, 1937. november (13. évfolyam, 250-273. szám)

1937-11-28 / 272. szám

J-vl részlelíízelésrc Gyermekkocsi, gramofonlemezek leg­^Q^lí Q r olcsóbb forrósa. Javítóműhely. • kerékpár, varrónéD ocru tiépáruház. • Délmag yarorci dg ragényé MÉGIS ÉLEK rta Emtfcofcjnyal E[»mirgg—— Feleségem is kórházba került, Pjotrt isme­rősök vették magukhoz. Sokszor gondoltam öngyilkosságra, de ettől valami mindig visz­szatairtott; mikor kezembe vettem a kést, hogy ereimet felvágjam, elhagyott az erőm, talán gyáva voltam, vagy mi, nem tudom, máig sem tudom, elég az hozzá, nem lettem öngyilkos. Aztán kitűzték a főtárgyalást. Már azt számítgattam, mennyire fognak elitélni. Mert, hogy becsuknak s ezzel vége lesz ka­tonai karrieremnek, ez iránt nem lehettek kétségeim. És ekkor megint a megváltó ha­lál eszméje kisértett. Végül ugy döntöttem, meghalni ráérek majd Ítélethirdetés után ..: az öngyilkosságot tehát ismét elhalasztot­tam; előbb családomról akartam gondoskod­ni, hosszú levelet irtam feleségemnek, még élt az apám, neki is irtam és megkértem, vi­selje gondját nőmnek s kisfiamnak és száz­szor megesküdtem, hogy ártatlanul fogok bűnhődni, nem követtem el becstelenséget. Ezek voltak életem legszörnyűbb napjai. S két nappal a főtárgyalás előtt egyszercsak csoda történt, váratlanul a vizsgálóbíró elé vezettek. Aki székéről felállva üdvözölt; ke­zetnyujtott. — ön ártatlan, Alexandrevics Iván Jeropkin:.. kiderült az ártatlansága ... gratulálok — és homlokon csókolt ahogyan a vendéget szokás üdvözölni mifelénk, ez a csók vezetett vissza az erkölcsi megsemmi­sülésből az életbe. — Kérem, ne haragudjon rám, amiért nem fogadtam el védekezését, de a gyanú ön ellen is szólt. Bevallom, té­vedtem s most nagyon örülök, hogy bevall­hatom tévedésemet, — mondotta még, majd Íróasztalához lépett. Nem jött ki hang a tor­komon. Csak nyöszörögtem. Alig láttam a szemembe futott könnyektől. Leroskadtam egy székre. Először igazán nem értettem, mi fordíthatott ekkorát a sorsomon. Vagy ki­csoda? Kicsodák? A rokonság? Összeadták a pénzt, amit más lopott el? Dehát ilyenformán elismerték, hogy én vagyok a tolvaj! — gon­doltam elszörnyedve. — Tehát ők is azt hi­szik? Talán feleségem is azt hiszi, hogy bűn­társa voltam Dutlovnak? — Mondom, nem mozgott egyenesen nz eszem; ha gondol­koztam volna, okvetlenül eszembe jut, hogy a kár visszafizetése még nem teszi meg nem történtté a hivatali sikkasztást, legfeljebb cnyhitő körülménynek számit. A vizsgáló­bíró szavait, viselkedését pedig eg\ általán nem mérlegeltem. Hiszen ő világosan meg-, mondta, hogy kitudódott ártatlanságom. Őrült voltam ezekben a pillanatokban, tisz­tára őrült. Legjobban az ejtett kétségbe, hogy nyilván feleségem is bűnösnek tart... E percben, ha alkalom kínálkozik reá, aligha haboztam volna az öngyilkossággal. Nem én, szent hitemre, nem. Gyors keresztvetés­nyi idő alatt zúgott keresztül rajtam az iszo­nyodásnak ez az orkánja. Már éppen kitörni készültem, amikor a hadbíró vastag levelet nyújtott felém. — Tessék, Iván Jeropkin .:. a bizonyíték ártatlansága mellett.:. Dutlov hadnagy levele... ma reggél érkezett. — Még kinyújtottam kezemet a levélért, ám nem értem el, mert lefordultam a székről. Elájultam ... Mikor magamhoz téritettek, ak­kor tudtam meg, hogy Dutlov ötszáz rubel hijján a pénzt is visszaküldte. Hamburgban tette postára a levelet és azt irta benne, más­nap indul Amerikába, mindenkitől bocsána­tot kért, tőlem külön bekezdésben kért el­nézést, megrendítő szavakkal könyörgött bo­csánatért, valósággal esedezett, hogy higy­jem el, nem tehet arról, amit elkövetett, a végtelenbe szikrázó hómezők vigasztalansá­ga, a folytonos magány, vagy tán valami más, de valami egészen biztosan megzavarta az eszét, napfényre, melegre vágyott, virá­gok illatát szerette volna beszívni, hogy a dermedésből felengedjen a lelke, — igy ir­ta szórólszóra, ma is tökéletesen emlékszem minden szavára — menekülni akart a hó­tömlöcből, a fagyos szibériai környezettől, tulajdonképpen az őrületnek egy szokatlan fajtája szállotta meg vagy micsoda, előbb napokig birkózott a kisértéssel, de végülis a kísértés bizonyult erősebbnek: a pénz ott volt előtte, hát hozzányúlt; már megbánta bűnét, nagyon-nagyon megbánta, irtózatos lelkifur­dalásai vannak, se éjjele, se nappala, néha hangosan ordit, átkozza azt a végzetes per­cet, amikor tolvajjá aljasodott, ezért vissza­küldi a rablott összeget, ami hiányzik, azzal Amerikába hajózik, ahol dolgozni, vezekelni akar s amint teheti, az ötszáz rubelt is meg­téríti, mert ő nem tolvaj, csak ezt az egyet higyjék el neki, Igor Dutlov nem tolvaj, csu­pán szegény, szerencsétlen, elesett ember, akinek Isten legyen irgalmas . T Z Itt Iván Jeropkin kis szünetet tartott. Egy­másután felhajtott két pohár bort, mintha ezzel akarna lemosni az emlékezés keserű­ségét. Elek ugyanúgy mohón ivott, torka teljesen kiszáradt az izgalmas elbeszélés alatt Laurent, Pjotr és Sztyepán kártyáztak. Va­lami orosz játékot játszottak. Ők ketten ész­re sem vették, mikor ültek neki. — Mikor a levél végére értem, sirtam — mondta Alexandrevics Iván, miután letette kezéből a poharat. — Dutlov hadnagy a legszebben minősített tisztem volt. És ezt tette vele Szibéria. Mert télen van ott vala­miféle kerítő hatalom a levegőben, amit szó­val nem tudnék hirtelen kifejezni s ami kü­lönösen a fiatalságra veszedelmes, ez tény... Mások is követtek el már őrültségeket a ke­gyetlen szibériai tél hatása alatt. Én a ma­gam részéről megbocsájtottam Dutlovnak... Vagy igy, vagy ugy, de a tél mindig össze­szedi a maga áldozatait Szibériában . Z. Ha­nem aztán a nyári Te, az a négy hónap, amig napsütés s meleg áztatja a beláthatatlan me­zőket .:. Arról nincs fogalmad... az ember kiereszti lovát a pusztaságnak és hajrá! haj­rá! szilaj, istentelen, vad vágtatással nyargal, mintha a telet akarná örökidőkre elűzni a határból, másalkalommal pedig... Elek erre nem volt kíváncsi. Megkérdezte: — Bocsánat... Azután, mi lett Dutlowal? Alexandrovics Iván láthatólag megütközött azon, hogy Elek mondat közepén szakította félbe, kissé kelletlenül válaszolt. — Az, ami a lehullott levéllel:.. elsodorta a szél... Hogy hová, merre, nem tudom. Az­óta nem hallottam felőle. «— És az ötszáz rubel? — Igen, na látod, ezt évek múlva meg­írták az újságok. Talán két-három esztendő­vel az eset után csakugyan megküldte az öt­száz rubelt és még a kamatokat is hozzá... Ekkor riadót fújtak kint az udvaron. Trom­biták rikoltó hangja vetett véget nz ünnep langyos semmittevésének. Április harminca­dikán este a kameruni csata évfordulóján. Erre még alig volt példa. Mind az öten szinte egyszerre ugrottak talpra és rohantak puskáért, szuronyért, tólténytáskáért; szolgá­latosok nyargaltak a folyosókon: sorakozó!..: sorakozol... «— Mi baj? Lázadás? — Valaki rémhírt dobott el. — Az arabok megtámad­ták a lőporraktárt! — A falépcső majd le­szakadt az udvarra iparkodó tömeggel. To­longás. Üvöltés. A városból is félrészeg lé­gionisták vágtattak a kaszárnya felé. Altisz­tek káromkodtak, mint a jégeső; cudarul lök­dösődtek: vitel vite. 7: gyorsan, gyorsan!..: és senki nem tudott bizonyosat. Csak járták' a bolondját. Máskor ilyen fejetlenség elkép­zelhetetlen a légióban, de most már egy ki­csit mindenkinek tele volt a feje. Néhány jó­zanító pofon is csattant... Aztán negyed­órával későbben mégis rendben álltak a szá­zadok. Menetkészen, feltűzött szuronnyal. Tisztek jöttek le a parancsnokság épületéből. — Elől az ezredes, hühn! s milyen mérges­nek látszik. — Nyomukban két betegápoló letakart hordagyat hozott. A pokróc alatt emberi test. — Sebesült? Halott? Tágra me­redtek a szemek. — Valakit megöltek? — Kit? — Ki ölte meg? — Miért ölték meg?— Hol? —• A hátsó sorokban halk suttogás ne­szezett. — Na, szép ünnepi cirkusz ez, iga­zán. — Majd felharsant a vezényszó: gardez vöusí... vigyázz..: — Elek azt gondolta: az a szegény pára ott a takaró alatt mór mind gardézhat magára, többé nem támad fel, — az ezredes pedig beszélni kezdett. — Többszöri határozott tilalmam ellenére is­mét előfordult, hogy valaki egyedül csavar­gott el a városfalon kivül. De ti olyanok vagytok, mint az állatok, vagy még annál is rosszabbak, mert az állat se teszi mindig azt, amit nem szabad. Nektek hiába tiltanak meg akármit ,azért is azt teszitek, amit nem szfbad. Ez is azt tette, — a hordágyra muta­tott — a village négre szélső házai között találta meg az őrjárat, ez is fütyült a paran­csokra és most itt van. — Utasítást adott az ápolóknak, hogy emeljék tél a pokrócot. — Nézzétek ... itt van ... halott... Ezt kapta, mert a maga feje után ment. — A hord­ágyon fiatal légionista hullája feküdt, sze­mét kiszúrták, orrát, fülét levágták, ruhája csupa vér, felfeszitett szájába egy rohadt narancs volt gyömöszölve. Borzadó sóhajtá­sok lebegtek az udvar felett. Az ezredes, ha lehet, még magasabbra emelte hangját. Csak nézzétek meg jól, igen, nézzétek és gondolkozzatok rajta, — szeme villámokat szórt, mintha ezzel akarna végigverni a soro­kon. Tremiscau hadnagynak intett. A had­nagy Elekék szakaszához lépett: á droit per quatre ... en avant, marche I... négyesével jobbra ... előre, indulj ... Elek rögtön tudta, hogy az arabfaluha mennek nyomozni. Azok közé a makacs fékezhetetlen arahnk közé, akik minden aliasságra képesek s akik sem­mi áron sem hajlandók meghunyászkodni. (Folyt, köv.) páratlan K'etiuezmenii a Deimagyarorszáa oiuasiM A főváros egyik elsőrangú családi szállodájával, a csendes és központi fekvésű ISTVÁN KIRÁLY SZÁLLODA VI, PODMANICZKY UCCA 8. SZ. igazgatóságával sikerült olyan megállapodást kötnünk, hogy olvasóink 20 százalékos kedvezménnyel kaphatiák a szálló minden modern komforttal (hideg-meleg folyóvíz, köz­ponti fűtés, telefon, lift stb.) berendezett ragyogó tiszta szobáit. — A százalékos ked­vezmény igazolvány alapján vehető igénvbe, melyet a Délmagyarország kiadóhivatal* díjmentesen bocsáít olvasói rendelkezésére.

Next

/
Thumbnails
Contents