Délmagyarország, 1937. szeptember (13. évfolyam, 199-223. szám)

1937-09-12 / 208. szám

Vasárnap, 1937. szeptember 12. déi magyarország „Olyan kihalt, olyan árva .. ." Krasznahorka büszke vára Erdőtemetőkön és magyar temetőkön át az Andrássyak sasfészkéig (A Délmagyarország munkatársától) Még fe­hér párák lebegtek az Uhornai-tó opálos tükre fölött, amelyben élesen rajzolódott ki a parti fenyők és a szelíden emelkedő pacsaji hegy képe, amikor kidobott bennünket az este még fejedelmi­nek hitt turista ágy. (A gyönyörű tópart pázsit­ján állították H a kiszuperál vasúti kocsikat és minden ilyen kocsiból turistaházat fabrikált az # üzleti leleményesség. Két-kct szobácskából áll egy ' ilyen },áz, az első az ebédlő, piei asztalkával, a másik a háló, négy ággyal. Pontosan olyan, mint egy liajófülke. Aludni benne az első napokban nem igen lehet, de aztán csak megszokja az ember.) A nap még a hegyek mögött bujkál valahol, ízemben a tóval és a pacsaji heggyel, dc sugarai már csókolgatják a begyek sötét koszorúját. Csu­dálatos volt a csönd, amelv szinte muzsikált és a ha'nal hangtalan ffátvoltáncot 'ejtett a ló fölöW Ttt nem érez az ember álmosságot, akkor sem, ha kemény vagónágyhan hiába birkózott néhány keserves órán keresztül az alvással. Mo« kell ke­rül ni a to baloldali öblét, le kell szaladni arra a sudár fenyőfákkal szegett terraszra. amelv ép­pen szembe néz az ég legrózsasziniibben lángoló részével és tágrapattant szemmel kell meglesni azt a pillanatot, amikor a felbukkanó nan égő csókja elő- z'r illeti n k< raor begyek sötét fenyő­koronáját és lángralobbantja a tó vizét. Igy mesz­sziről. persze, már aiccs ez a kén, dc ott és akkor mélv áhítattal keli leborulni előtte. Korán vágtunk neki a bosszú útnak és amint kiszabadultunk az örök hajnali csuda varázsá­ból. az utmenti fenyők illatával rögtön réei kuruc, nóták bánata, szomorúsága szállt felénk. Utunk célja Krasznahorka tolt, nz Andrássvak büszke sasfészke, melynek ké­pe a .Tókni-niesék emlékei között raktározódott el a szivünkben, hosszu. hosszu esztendőkkel, ezelőtt. Rákóczira gondoltunk, meg Stéredy Zsófiára ős Korponav Jánosnéra a „lőcsei fehér asszony"­ra és önkéntelenül is a régi nótát dúdolgattuk nz aton: Krasznahorka büszke v'itra Ráborul az éj homálya . . . X friss hainali levegőben gvorsan fogyott az ut és hamarosan font voltunk már a pacsaji hegy széles, pázsitos nvergén. ahonnan raevngö gyémántcseppé zsugorodik össze az uhornai tó képe. A" csonka fenyőtörzsek fehéren izzanak a reggeli napfénytől, mintha valamennyi márvány­siremlék lenne. — Erdőtemető — mondtuk szomorúan és ki­csit fáit a szivünk. Valaminek a szimbólumát éreztük benne, valaminek, amit kiirtottak, letarol­tak. ami eimu'.t, ami szén volt. Megkerültük a széles tetőt. Széleskalapu tót legények ka »á'tá* a h-rvo'd.d buja szénáját, pici tót legényke bárányokat terelgetett a közelben és az egyik bo-óka'envö árnyékában egy tót leány lángpir s szoknyája villant fel. Ballagtunk a puha oázstton, pici áfonyabokrok között és a hegyek csöndje ugy borult fölénk. mint valami eroct, végtelen kristálykupola. Kis facsoporthoz ériünk és mellőle megpillan­tottuk a várat, Krasznahorka büszke várát. Pici játékvárnak látszott igy, messziről, tündérkas­télynak inkább, amelv szelíden bújik meg a mesz­szeség halványkék párájában, ködbevesző hegyek ölelik körül, védik, dédelgetik, vigyáznak rá. Néztük, figyeltük sokáig és hallgatóztunk: fölsir-e tornyairól a tárogató> Messziről látszott a vár, azt hittük mégis, hogy már nagyon közel vagyunk hozzá, hogy talán egyetlen iramodással elérhetjük. Az ut * most már völgynek vezetett tovább, ' egyre sűrűsödő erdőköu keresztül, mély szakadékok mellett, szé­les kerülkökel. (ívors szárnyakkal röpültek az órák, a nap már a fejünk fölölt nyargalt és szórta ránk tüzét, lángját. De a vár alig került közelebb. Mintha állandóan futott volna előlünk. Végre feltárult előttünk a völgy, amely Pacsaj­falut ölelte magába. Kis, elhanyagolt tót falu, tele porral, sárral, ólszaggal. Már fáradtak voltunk és szinte fuldokoltunk a hőségtől. Megkívántuk az aludt tejet nagyon. Valamelyik ház felénk tárta nyitott kapuját. Bementünk. Az udvaron szikár tót asszony állt és aludt tej helyett friss írót kí­nált. Közben kiderült, hogy egész jól freszél magyarul. Minden idősebb pacsaji beszél magyarul — mondta — az iskolában tanultuk meg a magyar szót. De a gyerekek bizony már egy szót sem tudnak. Csak szlovákul értenek. Ahogv keresztül mentünk a szegényes falun, megszólítottunk minden elénk kerülő gyereket. Bizonv. igaza volt a tót asszonynak. A maszatos, fitos areoeskák értetlenül bámultak ránk, amikor magyarul szóltunk hozzájuk. Arra gondoltunk, hogy milyen ayorsan elkallódik, eltűnik hossru évtizedek rosszul végzett munkájának minden eredménye ebben a megváltozott világban. — Magyartemető — mondta egyikünk és a pa­csaji hegy erdőtemetőiére gondolt. Ismét kapaszkodó következett, majd széles bo­zófoen-zete" ős elé-keztünk a krasznahorkai vár tel parkiába. Most már széles, gondozott uton halad­tunk tovább és amint kiértünk a rdkás erdő szélére, előttünk magasodott a vár. délcegen, gő­gösen, mint valami megkövesedett oligarcha, aki nem vesz tudomást a századok múlásáról: Krasznahorka büszke vára . . . Nem éreztük a fáradtságot, a hőséget, húzott maga felé a magasság, csalogattak a napfényben fürdő bástyák, a tornyok, a várfalak és csak ott telepedtünk le, a lezár.t várkapu elölt, amely­nek ormán az Andrássy grófok cimere büszkél­kedett és ahol a büszke Bebe.k-áanuk torka ásí­tozott a bizonytalan messzeség felé. Amig nézegettük ezeket a címeres ágvucsöveket cs betűzgettük rajta az ékes felírásokat, meg­nyílt a komor kapu és előkerült Baffi János, a ke­ménykötésű. mokányarcn vá.rór Odatelepedett Minden nap érkezik 1 e g a! á b b egy uj könyv A DÉLMAGYARORSZÁG KÖLCSÖNKÖNYVTARÁBA! A Délmagyarország előfizetői pár fillérért olvashatják. bcicUk/ Os k^yvJdtásáXUUr in. ntf* . -*>r 1 CL fwszt y ,vv\m iUimmJtí// f> o ^ f D am U dJ ^ éMÁfaftC Villanyszerelője dijfalanu! megállapítja az uj Tungsram Luxméfer segítségével* megfelelő-e világítása. mellénk, az ágyukhoz és kért, várnánk egy dara­big, mert megfigyelőhelyéről látta, hogy jönnek mások is, majd aztán egyszerre kalauzol bennün­ket végig a vár rejtelmein. Hétszáz esztendős a vár, bástyafala még a XIII. században épült, ama hí­res. neves Bebek Ferenc építtette. Akármilyen h'ressé is tette Jókai Mór regénye, történelmi múltja azért nincs sok. Hétszáz év alatt csupán egyszer állt komoly ostrom alatt, amikor a hu­sziták vivták meg falait és foglalták el. Baffi János csöndesen mondja ezeket, de mond mást is, ujabbat is. A vár az Andrássv-családé maradt, az uj ál­lamhatalom műemlékké nyilvánította és tudo­másul vette, hogy idetemetkeznek most az "András­svak. Igy Krasznahorka büszke vára most tulaj­donképpen alig több, mint monumentális családi kripta, az Andrássy grófok sirbolfja. Ide térnek meg az Andrássyak, akárhol érje is utói őket a halál. De Serédv Zsófia legendáján kivül ujabb le­genda is született ebben a várban, csakhogy ezt a legendát már néni a vár, hanem a Mauzóleum örökíti meg, gróf Andrássá Dénes és Hablavec Franciska szerelmének legendája. X büszke And­rássyak nem akartak tudni Dénes gróf szerelmé­ről. nem vették tudomásul, hogy a rajongó Dé­nes gróf feleségül vette a csudálatosan szép tán­cosnőt. Amikor aztáp Dénes gróf lett a maioresko, a hatalmas vagyon ura, ő nem vett tudomást a családi hagyományokról. Olyan elégtételt adott a feleségének. amilyenre talán nincsen példa a

Next

/
Thumbnails
Contents