Délmagyarország, 1937. július (13. évfolyam, 146-173. szám)

1937-07-25 / 168. szám

s DÉLMAGYARORSZÁG Vasárnap, 1957 fuU»« 25. Olcsó idényvégi vásár Höflénél ffo y6 évi iuMus hó 25-tól - augusztus hó 5-ig, Kis hibás harisnya . . . P 1.48 30-as fűző 2.98 Prima táncnadrág . • . •—.98 Strandzokni —.28 salat erdeketien gyözötHön meg! üzlet: mauzai-ier 3 ben lehetett megcsodálni az exotikus, idegen meszsaeségben költő véndorseregeket. Mily különöst Most, hogy nyáron is van viz, népes csapataival találkozom ezeknek a nyáron itt ismeretlen madárseregeknek. Mit keresnek ezek ittén, amidőn most a családalapítás és nevelés gondjaival kellene elfoglalva lenniök. A magasészakon fészkelő réti canKónaK zajos sokadalma számbelileg túlsúlyban van. Ijedt lármás csapatai egymásután cikáznak fel az égbe. Mintha csak összebeszéltek volna és itt kongresszust tartanának a fehértavott tízekhez eienyeszö a kormos és szürke cankóknak számbelileg különben jelentékeny mennyisége, melyek az előbbiek közé keveredve emelkednek a magasba, de csakhamar különválnak »tiszta« csapattá. A sásos szigetek alja már kőkeménnyé szilárdult

, a sás üde zöldje a levelek végén már rozsdásodni kezd. Járásunk zörgeti a sást s ez a zörgés egy kis szürke csapatot már messziről felkelt. A nálunk azelőtt gyakori, ma már igen ritka tavi cankóknak kis serege indul el észak felé. Egy-egy erdei cankó is kiriadozik a nedvesebb sűrűből. A fütyülő cankók fészkelök, mert egyesével és vészkiáltásokkal kisérnek bennünket. Nyár derekán tehát az összes hazai ottnkók kéovitelve vannak itt a Fehértavon. Elnézelődők távcsövemmel a tó felett. Gulipánok, siidyok fehérlenek a porondokon. Meglelem a kanalas gémeket Is. Társam váltig erősködik, hogy szelíd libák azok, ínég az erős nagyítású távcsőve

l is annak tartja őket. ő még nem látott kanalas gémeket, amint hasig gázolnak a vízben és- csőrükkel tövig járnak a vízben, illetve annak '.atyakos aljéban. Tizenegy darab van. Egy sik tükör közepén állanak. A legközelebbi sásszél is van tőlük vagy 150 méterre. Már meg is van a haditerv. így raaganyos kis sásszigetre kell jutnom, de ugy, hogy észre ne vegyenek, tehát a kis szigetnek ugy kell vonalba esni, hogy görnyedt járással takarjon a gémek elől, amíg be nem érek a nyílt vízrő

l a sásba. Bizony lihegek, amig beérek az alacsony, de a.inál ragadósabb fenekű vízből a sásba. Jól esik már bent ülni a hűvösben. Hűvösben, — dehogy hűvösben. Reggel 9 óra van és olya

n a hőség, hogy úgyszólván megbénít minden életmozgást. Egy cankót, egy kacsát nem lehet látni az égen, mind hűsöl valahol, ugy, ahogy én most a sásban! A kanalas gémek is csak ugy birják a sütkérező táplálkozást, hogy hasig fürdenek a vizben. Emberem — látom — nagy kerülővel tart ellenkező irányba, majd eltűnik a sásban. Feltettein magamban, hogy nem foí/ok addig lövést leadni, inig a gémeket emberem fel nem zavarja. Időm van legalább fél, háromnegyed 6ra, azalatt távcsövemmel néztelek. Semmi mozgás, a liosóg csaknem Kibírhatatlan. Szunyoghad zsong Körül, de niába próbátgatőznak, nem sikerül rajtam helyet találni. Nyakig vagyok véértezve ellenük, vértezve ellenük. őket. Nem is sokat hederítek reájuk. Hiszen van elég belőlük itt Is és a fehértói gyűjteményben is. Most van mind a kettő a fejem fölött. Ejnye, de furcsa nagy sirályok ezek... Távcsövembe veszem a már távozókat és cinóbervörös csőrükről felismerem az álta!a;n még nem látott tengeri lOcséreKet. Azt se tudtam, hova legyeit bosszankodásomban, hogy így elmafláskodtam ezeket a ritka nagy madarakat, amelyből még csak kettőt lőttek az országban: az egyiket 1899-ben a Velencei tavon ős tavaly egyet a Hortobágyon. Dubléra lőhettem volna a madarakat, hiszen a fejein felett mentek el. Ahogy igy bosszankodom, látom, hogy a viz felett lengő csapásokkal tart a szigetein felé egy aranyfejű barna réti héja. Ebből a zsiványból mindig van egy, vagy kettő itt a tó felett, rabolják a vizi madarak tojásait és kicsinyeit. Óvatosak, nem lehetett eddig megcsalni őket. Még a fészkelő helyük nyomára sem tudtam reáakadni, pedig itt kell lenni annak is valahol a sástengzrben. Ugylátszik, most az én szigetemet választotta ki fürkésző terepül. Már itt is van. Dörren a puskám s a hcia rongy módjára esik a vízre. A levegőben szerte úszkáló tollpihe mutatja, hogy telitalálat volt. A madárvilág hiénája szétterülve fekszik a vízen. Csőre körül sürü lé festi meg a vizet. Felemelem ezt a csupa toll és karom, egyébként könnyű testű nagy ragadozót s csak ugy ömlik marékszámra a sok tojáslé a torkából. Ugylátszik valami kiadós kacsafészekre akadt s befalhatott 10—15 tojást. A lócsérek nem tudnak kimenni a rejemböi. Vájjon találkozom-e még velők s lesz-e ilyen kedvező alkalom, mint ainilven az imént kínálkozott? Délre járhat az idő. A nap veszettül tüz, mégis mintha időnként egy kis fuvalom is jelentkezne. Beér az én magyarom fáradtan. Megáll, nézi a héját s már nem is kérdezi az időelőtti lövés okát, csak ennyit mond: — Nini ez a tekergő is mögkeritlt, ez sé öszik mán több rántottdtt Miközben szedelőzködünk kireié, megint megszólal: — Eső lösz naccságos ur, érzőm a szerit. — Na akkor menjünk gyorsabban — mondom. Nem akarok ugy járni, mint tavaly egyszer — igaz, hogy akkor a tóban több volt a száraz, mint most a nedves —, amikor az orkánban a szikfelhőtől két lépést sem láttam, le kellett feküdnöm a földre s ugy kellett bevárnom a borzalma

s vihar végét, mint a karaván a sivatagban a számum elmultát. Sietni próbáltunk, hiszen a halastó töltése vagy háromnegyed órányira van ide. A szél észrevehetően csapdos. A horizonton fel is tűnik a távolnyugaton a borulás. Mind hevesebb és hevesebb a szél játéka. Szinte percről-percre fejlődik a vihar, i a vendéginarasztaló sár pedig mintha most jobban süppedne, mint amikor befelé jöttünk. Nagy, ritk

a cseppekben már az eső is kezd esni. Már a töltéshez közeledünk amikor észreveszek egy porond OD két nagy fehér madarat I l-l ' | a sekélyes vizszélen. A csőrük vöröse messziről látszik, de már mennek is. Átrepülve a töltést, a halastóra mentek. Az orkán valósággal dühöng. Egy-egy szélroham, csaknem elsodor bennünket. Még az a jó, hogy inkább hátunkba kap a szél, szembe talán nem is tudnánk menni. Ijesztő a komor fekete borulás. Jobbról-balről kísértetiesen cikázik. Földig reped az ég kárpitja. Úgyszólván szünet nélkül recseg, ropog, csattan, morajlik az ég. Mily különös. Ebben a kísértetiesen vad ítéletidőben van az ég alján egy kis keskeny sáv, hova a vihar még nem ért el, ahol síit a nap. A fák zöldje, a templomtorony sárgája szinte világit a fekete ég a'att a nagy messzeségben. Végre felérünk a töltésre, ahol társam pokrócba csavarodva kuporodik a lórén és sürgeti a befel

é menetelt .Az idő még jobban vadul. Most tombol legjobban a vihar. Sürgetnek, hagyjak már békét azoknak a csé.eknek. Sajnos, a' maradásra én sem gondolhatok, mert az egész fölszerelésem egy vékony vászonruha, mely már pacallá ázott. Az a jó, hogy nekem is jutott egy facér lópokróc, mert nem is tudnám, mit csinálnék anélkül. A szél valósággal tomboll A négyesto tengeresáit játszik, Hullámai átcsapnak a töltésen is, ahol lőrénk nagy igyekezettel halad a telep felé. Én csak a cséreket figyelem. Ezek az óceánjáró madarak most valósággal elemükben vannak, talán a tengeri viharok jutnak az eszükbe. Széllel szembefordulva libegnek a viharzó viz felett. LassuJ méltóságteljes a szárnyuk járása. Néha-néha levágnak a vizre, el-eltünnek egy pillanatra a mély hullámvölgyekben, majd megint lassan és magasan lebegett. Ha azután túlságosan előre jutottak a tó közepéről, a tomboló széllel vágódnak vissza párszáz métert s kezdik játékukat elölről. Kedven

i volna kivárni a vihar végét, de semmi világosodás, mely a vihar végét jelezné. Sürü, hideg zápor hull. A hőmérő vagy 20 fokot zuhanhatott. A pokróc is csavaró viz. Mit volt, mit •enni otthagytam a cséreket. * Harmadnap reggel egyenesen a negyes Ivadék* tóhoz mentein. Ott volt mind a négy csér, éppen halászgattak. A tó meglehetősen hullámzott, mert erős déli szél volt. Mint vakitó feh,ér fátyolok libegtek, vágtak, függöztek a madarak a nap* sütésben. Vagy mástei órai varaKozás után az első két csér a tó másik sarkán ment ki. Már kezdett oszladozni minden reményem. A harmadik csér azonban feléin veszi az irányt. Széllel vágódik sebesen. A part alatt szaladva igyekeztem útját állani és lövést is tehetek rá vagy 50 lépésről. Ugylátszik, kimaradt, bár a második lövés után mint-* ha megrezdült volna. A madár azonban megy a széllel, ameddig követhetem, követem a távcsövemben. Pár perc multán megindul a másik felém. Ez már jobban jön. Lövök, duplázom. A madár jelez, de megy, mintha lövésem érte volna. El-eltünt ez is, az ég fehérje összeolvadt a csér halványkék színével. Hiába, nem volt szerencséin. Nem hiszem, hogy rosszabbul lőttem volna, mint máskor, bár a madarak a széllel sebesen vágódtak. Volt még egy órányi időin. Busán ültem be egy lesgödörbe. Sikerült pár cankót lőnöm. De nini, nem akarok hinni szemeimnek, közeleg egy nagy csér. Felismertem a lőcsért. Sebtében kapkodom nagyobi] sörét után, végre van egy, csak a jobb csövet van időm tölteni. Lövök, a madár esik, vergődik, de az örömem csakhamar lehangoltsággá változik, a madár szárnyrakapj ismételni nem tudok reá, emelkedik mind magasabbra s ez is eltűnik az ég nagy tengerében... * Legközelebbi vasarnap már le is mondtam arról, hogy a csérekkel találkozom. Jártam a sásrengetegeket. Tojásrabló gyermekeket fenyeget"! tem a messzeségben, ezek azonban csak nevetgélve fenyegettek vissza. Még dühös voltam azért is, hogy újságpapírokat szórnak el a szigeteken, Ainott is virit egy nagy fehérség. Csak arra jó, hogy vadítsuk az érkező madarakat. Délfelé kifelé tartok, előbb azonban mondom az emberemnek: — Gyere fiam szedjük tel azt a papirost, no éktelenkedjék itt a tó közepén. Mikor a közvetlen közelbe érünk, nagy örömmel lelem fel az egyik kimúlt lőcsért, amint elterülve fekszik a kis sziget szélén. Szegény pára has.övéssel még napokig húzta, azután idejött kimúlni erre a senki szigetére. A szerencse tehát mégis kedvezett, mert ha mi a madár napokkal előbb elhűlt volna, vagy ér» nem akadok reá, ebben a nyári hőségben bizonyára órák ala t tönkrement volna. Igy azonban hibátlanul került be a muzeum fehértói gyűjts ménuébe.