Délmagyarország, 1936. július (12. évfolyam, 155-181. szám)

1936-07-19 / 171. szám

1936 iuliiis T<5. DÊI MAGYARORSUG 7 BESZELGETES KARINTHY FRIGYESSEL a stockholmi operacioról juEus. A kapu fölött grófi cimer, a lépcsőházban sárga napsugarakban pihen a csönd. Csak a második emeleten hallani halk beszédet, tompán berreg a csengő, mikor benyomódik a fehér porcellángomb. Karinthy Frigye« pihen az ajtók mögött, — a küszöbön lehet látni, bogy látogatók sokasága kereste fel a lábbadozó költőt. Ott ül kényelmes fotelben az ablak előtt, cigarettázik. Mikor szembenállók vele, tekintete elrévedej. Nem látom Karinthy Frigyes szemét. Az az érzésem, mintha ő sem látna, csak beszél, csak érzi, hogy ott állok vele szemben és hiába néz a szemembe, nem látom szemében a pupilla rezdülését, nem látom szemében az ő nagy életenergiájának csillogását, olyan a tekintete, mintha fátyolt húztak volna szeme elé és ezen keresztül elmosódottan látnám szemgolyójának vonalait. Mosolyogva, barátságosan fogad. — Látja, itt vagyok és már majdnem azt mondhatnám, semmi bajom sinesen, csak néha szédülök egy kissé. Éppen ezért, ha megengedi le is ülök. ebbe a karosszékbe, mert tudja én most beteg vagyok és a betegnek mindig a legnagyobb kényelem jár... Aztán az operációról beszélt. Elmondja, hogy ugy ment el Budapestről, mint aki sohasem látja viszont a Gellérthegy romjait, a Margitsziget platánjait éa a körút tarkaságát. — Elhatároztam, hogy én ezt az operációt, ha törik, ha szakad kibirom. Hát amj a törést illeti, tört is a koponyám és mikor a professzor azt kérdezte, hogy érzem magam, összeszedve minden kurázsimat, bátran és mélybangon válaszoltam: — Paake Herr Professor, sehr gut! — Oliveerona az egész operáció alatt mindig azt kérdezte tőlem, hogy vagyok. És én mindig azt válaszoltam, hogy nagyon jól. Eleinte a hangom mély bariton hang lett, de a végefelé ugy vettem észre, hogy egész halk, vénasszony hangon felelgetek ... — Mikor ráeszméltem, hogy a hangom mennyire megvékonyodott, nagyon sziégyeltem magamat, mély lélegzetet vettem és dörgő hangon akartam válaszolni. De még vékonyabb hang jött ki belőlem... Képzelje el, a fejemet beszorították valami gépezetbe. Hát persze, hogy mozdulni se lehetett, mert hiszen egy milliméter tizedreszének az elmozdulása is már veszélyeztette volna az operáció sikerét. Mikor bedugtam a fejemet abba a bizonyos gépezetbe, azt hitték, hogy nem veszem észre, a hátain mögött az ápolónők kezükkel legyintettek. Persze, rólam volt szó az én életemre legyintettek, de én elhatároztam, hogy csak azért s«m halok meg! Elkezdtem verseket szavalni az operáció alatt. Igyekeztem nem odafigyelni, hogy a fejemben dübörgött a fűrész, — Petőfit, Adyt szavaltam magamban, no meg egy kicsit kedvenc poétámat —, Karinthy Frigyest is ismételgettem ... Három óra liosszái? hirtam ezt az rSriiletes tempót, de aztan azt mondják, elvesztettem eszméletemet, nem emlékszem rá... Ebben a pillanatban csöngetnek. Az Est-lapok szerkesztőségének titkára érkezik Karinthyboz. Nagy az öröm, mert most látják viszont egymást és Karinthy ezer kérdéssel fordult feléje: — Most pedig meséljen Kollega ur, mi újság a redakeiőban? Ugv-e lemondjak rólam, tudom, ne is exkuzálja magát. Nyugtasson míg, szép nekrólogot kaptam volna? A titkár mosolyogva igyekszik megnyugtatni Karinthyt arról, hogy a szerkesztőségben nem is gondoltak ilyesmire. Azt azonban elárulta, bogy ki volt adva az utasitáss Karinthy utolsó leBUTOR olcsó és jó Sseatfrenyl Gtu , ASZTALOSMESTEREK BÚTORCSARNOKA, TsUfeo 19—82. Saagad, Duçenk*-tér IL velejt megőrizni az utókor számára... Azt is elárulja a titkár, hogy egész Budapest érdeklődött az operációról. Amig az operáció tartott, folyton csengettek a szerkesztőségi telefonok és a szerkesztőség tagjai az operáció különféle fázisáról informálták az érdeklődőket. — Látja — mondotta örömmel Karinthy —, ennek nagyon örülök. Végre sikerült idehaza is meghonosítani az amerikai tempót. Olyan tudósítást adtak, mint ahogy az amerikai lapok szokták... Mikor valaki kiugrik a 46-ik emeletről, a lapok pontosan megírják az ugrás körülményeit ós a cikk1 végéhez odaírják: „Lapunk zártakor a delikvens a 17-ik emeletnél zuhan lefele .. Búcsúzom Karintbytől, mit üzen Szegedre? — Nagyon szeretném Szegedet még sokáig látösszes előadásaihoz lenyelt haptialúh HEU ERNŐ tiaimüzlei utazási irodaiabaB. S 7. é c h e n v i tér 6. ni. Valahogy szeretném én is esztendők multával Ferenc József hires mondását alkalmazni Szeged re. De erről a hires mondásról eszembe jut valami. Egy jó barátom nagy beteg lett és meg kel lett operálni. Mikor a professzor készen volt az operációval, a barátom fájdalmas nyögéssel megfordult és kérdezve nézett a professzorra: — Jól sikerült az operáció? A professzor bólintott és selypítve megszólni t: — Szeged szebb lett mint volt.. KÖNNYEN VISELI A NAGY MELEGET LBMPEL HEGYI-féle cérna tropical ingben, készen és méret szerint Julianus szerzetes Irta TONELLI SÁNDOR Hétszáz esztendő ködbevesző távlatából látom kiemelkedni Julianus szerzetes szikár alakját, amint nagy, faragatlan vándorbottal a kezében, a keresztet elrejtve ruhája alatt, rójja a végtelennek tetsző füves rónaságot az ősmagyar Etül és Don között. Hazafelé vezető útjában sietteti lépteit, mert füti a belső izgalom: nagy híreket hoz urának, Béla királynak, aki elküldte őt keletre az ottmaradt magyarok felkeresésére. Julianus barát messze, az Ural alatt, a Volga és Káma felső folyásának vidékén ráakadt a keleten maradt testvérekre, járt az országukban, beszélt velük és hozza róluk a híreket a Duna és a Tisza vidékére. De az örömhír mögött settenkedik a sötét árnyék: már csak öt napi járóföldre van a volgai magyarok országától a tatárok serege,, akik nyugat ellen akarnak vonulni, hogy elpusztítsák az egész kereszténységet. Néhány esztendeje a volgai magyarok már harcoltak is a tatárokkal, szövetségben is voltak velük, mint ellenség és barát egyaránt ismerik a keleti szomszéd rettenetes erejét. Abbnn az időben, mikor Julianus szerzetes megjárta az őshaza ulját, Oroszországnak a Dontól keletre eső része majdnem annyira ismeretlen volt a keresztény Európa előtt, mint évszázadokkal később a fekete földrész legbelseje. Európa ismerte a lengyelek országát, tudott valamit az orosz fejedelemségekről, de azokon tul számára jóformán megszűnt a világ. Csak annyit sejtettek, hogy a nagy orosz folyókon tul vannak a mohamedánok és pogányok országai és azokon is tul, messze, nagyon nagyon messze, a teljes ismeretlenség földjén a meseszerű János pap országa, aki ott uralkodik, ahol a világ legszéléről a nap az égboltozatra emelkedik. Körülbelül ez volt a középkori Európa képzete a mai európai és ázsiai Oroszország legnagyobb részről. Ennél sokkal többet Magyarországon sem tudhattak ezekről az ismeretlen vidékekről. Mióta a magyarság mai hazájában megtelepedett, mindenkor nyugat és dél felé fordította tekintetét . Nyugatról kapta uj vallását, műveltségének jelentékeny részét, politikai berendezéseit, a nyugatiakkal hadakozott s legfeljebb Bizánc irányában tartott még lenn kulturális és politikai kapcsolatokat. A lengyel szövetségek, halicsi és lodomériai hadjáratok csak esetlegességek voltak az egész népnek és országnak nyugati beállítottsága mellett. Három évszázad óta Magyarország a nyugati államrendnek volt tagja és tökéletesen beilleszkedett ennek gazdasági és politikai rendszerébe is. Mégis, én ugy hiszem, volt egy lényeges különbség az árpádkori Magyarország és a latin és germán nyugati országok között. Bizonyítani nem !ehet, de a krónikákból igenis lehet arra következtetni, hogy a nyugatra szakadt keleti törzsben élt eredetének a tudata. Az igricek csacska meséi, melyeket megvetett az eseményeknek tudálékosságára büszke feljegyzője, nem felejtették el az őshazát. Keleti népeknél szívósan élnek a szájhagyományok. melyek megőrzik a régen elpor1 ott ősök emlékezetét. Nem olyanok ezek a hagyományok, mint a krónika, nincs meg bennük az eseményeknek és az embereknek sorrend szerint egymásra következése, esetleg elmosódnak az alakok és összeolvadnak cselekedeteik, de a lényeg bennük mindig megmarad. Ilyenformán élhetett a négy-ötszáz esztendő előtt nyugatra indult magyarság emlékezetében, hogy rokonai, testvérei maradtak keleten, akik vele egy vérből valók, vele egy nyelvet beszélnek. Ezeket a rokonokat ment felkeresni néhai boldog emlékezetű Béla király megbízásából az Urnák 1236. esztendejében Julianus szerzetes. Útja nem volt előzmények nélkül való. Négy esztendővel előtte már négy dominikánus szerzetes megkisérlette az őshaza felkutatását A hittérítő buzgalma sarkalta őket, hogy a keleten maradt pogány magyarokat az egyedül üdvözítő anyaszentegyház tanításainak megnyerjék. Álruhában, ezer kaland közölt három esztendeig járták ezek a szerzetesek Oroszország rengeteg területét. Egyikük, egy Ottó nevezetű, nyomra is talált. Valamerre — középkori helymeghatározás bi/onytalansaga mellett nem tudjuk, hogy hol . magyarul