Délmagyarország, 1935. november (11. évfolyam, 246-269. szám)

1935-11-03 / 246. szám

DÉLMAGYARORSZÁG Í935 november 3. Termeiéti, épllkeeéíl a egyéb lelzálogllaq biztosított kOlcsOnOkel folyósít betéteket • lanmag* .«'b kamttl*tebat kamatoztatja. HEDIZETIHITELII1T EZ ETI, R. T. SZEGEDI F'*KJtl A MitrMpéncttri 8«let minden (rrén V<M«í(f t»l III fljrv <-!«i rendo ktzénér» Székház: Széchenyi tér 3. sz. Teleion: 25- OS. Tüzelőanyag telep: »HVaWfl ül. (Honvédkórhát mellett 1b'.: 26 91. A puszta beszél I. fejezet: öreg juhász, rongyon csárda, vénhetyár. Patinás három szó. Történetek, legendák végtelen sorozata és egy szerfölött sajátos korszak hátborzongató eseményei fűződnek ehhez a három szóhoz. Amelyek emlékeztetői, főlelevenitői a minden árnyoldala mellett is örökké varázsos — romantika. A magyar pusztáknak letűnt immár a korszaka; de annak a korszaknak emlékezete — mint halottak szelleme — itt lebeg, talán időtlen időkig körülöttünk, mint színes, tarka palástja a magyar múltnak ét a magyar földnek. Ez a romantika... Ebből a-tápanyagból nőnek ki és csomósodnak kötetekké a fenti három szóhoz fűződő tarka, színes, mindig lebilincselő — nem me»ék, amiként a*t a minden szóra csomót kötni igyekvő, ama kort nem ismerő uj generáció szereli mondani —, hanem való történetek. Aa ftregjuhász, a rongyos csárda és a vénbetyár elválaszthatatlan három fogalom még ma is, a magyar pusztától Mert ha elválaszthatnánk ezeket egymástól, megszűnne az emlékezés és meg•szünn« m — romantika, amely pedig olyan valamije a magyar földnek, mint gyümölcsnek a hamva .. S aki ezt a három szót nem ismeri, az nem Ismerto s nem ismerheti a magyar pusztát sem Értem, nem a kultura áldásaival mo^t bőven dicsekvő, hanem a régi, az ősi természetéhez közelebb álló magyar pusztát, őseinknek bölcsőjét. Megpróbálom megrajzolni emlékezetből a magyar puszták egykor elt erős gyökerű három fájának: az őregjuhásznak, a rongyos csárdának és a vénbetyárnak akkori arculatát. Eluntam már a várost. — Kezdte egyszer sz atyáim. S kiakasztottam nyakamból a gondok átalvetőját. Elindultam a pusztába, ösztökélt erre valamt édes csöndes vágy. Vonzott ki a lelkem, látni a csöndes végtelent: a mezőlllatos rónát, az örök titku pusztát, az élőerekkel átszőtt, mannás tápotndó magyar földet; őseink bölcsőjét, multunk sírját ét jövendőnk reménységét. A város olyan, mint egy fölcifrázott bálvány. ÍJ, mozog, zakatol, tülekedik az ökle; fölemel lesújt; rád tapos, aztán elrúg. Van benne élet, de ritkán és csak kinek-kinek ad abból életet. Mert ainl életet adhatna, azt megtartja — magának Fukair, mint kincseire a fösvény. Más a végtelen tér, a puszta. Annak nincsen a marka csukva. Leszakíthatsz a virágjából; szívhatod illatos levegőjét; barangolhatsz rajta szabadon, keresztül-kasul. Nincsen aki tilalomfát állítson eléd s a lelked a gondolatod, a kérésed nem ütközik bele kemény emberi szivekbe. Ami sebetverő tövist beléd ütött a város keze, azt kihúzza a puszta szive: a gondtalanság, a szabadság, a varázs... Gondolataimból puska ropogása vert fftl... Ekkor vettem észre, hogy mennyire elbarangoltain. Mellettem kútágas csikordult; a vályúhoz itatóra ment a nyáj, meregette nekik az édes mannás vizet a délceg juhászbojtár izmos karja. Szembe vele, alig háromszáz lépésnyire, ott büszkélkedett az alkonyi homályban a messze terpeszkedő rangos csárda. Akkor vágódott ki a kapuja és ugratott ki rajta fekete, hollószőrfi paripán a fiatal, izmos betyár, igazéban csak „szegénylegény". Hátimegett puska durrant és vad, uhlánus katonák vetették utána mRgukat: ötödik Ferdinánd császár hűbéres darabontjai. Ott vártam meg a reggelt én is a rangos csárda ivójában. Rám szakadt az este... Este pedig annyi volt kint Járni a puisjtá'htp, mint bent a ravatalozóban Sohse tudta az ember, mikor kerül a „teritőre." Nem » szegény legények rosszszándéka, hanem a bécsi kopók puskája miatt, akik abban az időben, ha megláttak egy lovas embert a pusztában, a csárda körül. eregették már a golyóikat széltéhen, hosszában, mert mindenkiben „szegénylegényt" véltek látni. Attól pedig borsódzott a német háta... Mert a szegénylegény akkoriban a német lelkiismerete volt. Ugyanis, minden magyarban betyárt látott akkor a német, aki a jussát követelte. S ha nem adták azt: elvette. Nem volt akkor még betyár a magyar pusztában fiam — mondotta az atyám —, csak odafönt Bécsiben. Szegény volt akkor minden magyar... Kifosztott, jogfosztott. S mert nem akarták megadai az övét, minden cselekedetében, megmozdulásában rosszat láttak. S aki fél a rossztól, ha nem tudja azt legyűrni, elkerülni, igyekszik eltenni a lába alól. De mert igy sem bírtak velünk a bécsi hóhérok: betyárhirünket költötték; hogyha már nem tudják megölni testünket, megölik a külföld előtt a lelkünket, a becsületünket!... Másnap, a miikor főihasadt a hajnal, a szegedi Buki-osárda kapuját megzörgette valaki... Én már talpon voltam akkor — mondta az atyám —, tehát elsőnek értem a kapuhoz. Marcona, haragos képű, zord tekintetű legény állt a kapuban. Nem volt egyebe, csak egy hosszúnyelü rézfokosa. Az is véres volt. — Ló kéne, gazduram —, szakadt ki belőle a szó lihegve. Azok az átkozott hulánusok (igy mondta ki a szót) kilőtték alólam a lovamat. Nagyon messze van még ide a kunsági grófi major. Nem bírom odáig gyalog ... Megadom az árát gazduram a tónak is, meg a szívességnek, ha megemberel velük ats egyszer gazduram. Most értettem csak meg — mondta az apám —, miben járatos a legény. Felvilágosítottam tehát. — Fiam, nem én vagyok itt a gazda, tehát lovat sem adhatok neked- Magam is vendég vagyok itt. Itt nyomott az éjszaka. Most akarok hazafeié indulni. Csalódottan nézett • legény és félretolt az útból, törtetett befelé, egyenesen az istálló felé. Ekkor lépett ki a „gazda" és odatoppant az istállóajtó elé — Majd én, Sándort Ma tilos bemenned neked. Az őrgróf tiszttartója istállóztatta ide négy lovát a« éjszaka... Átutazóban van. Ha te rád bíznám a választást, alighanem balul választanál. Majd én... És belépett az istállóba maga a gazda, a legény pedig félreállt... Néhány perc múlva egy könnyű kesejlábu deres paripát hozott ki a gazda felkantározva. — Nesze, Sándor — mondta. Járj jobb szerencsével, mert ez a ló derága. A monostori istállóból való. Angoi volt az apja. — Én meg leszek a gazdája; de csak három nap múlva fizetek érte. — Nöm mondtam, hogy mikor, Sándor... Puff!,.. Puff-puff. — Hallottad-e? — szólt a gazda ijedten és hordta az irhát befelé, —- Visszagyüttck az ulánusok. Siess Sándor! A legény aligia hallotta már a nógatást. Szőrén ült már a lónak ée ugratott ki a kapun. Én éppen a küszöb előtt álltam, — mondta az apám. Kíváncsi voltam az alkura, meg az árra, de nem tudtam meg semmit. De a fejem majd ráment a kíváncsiságomra ... Kitérni már nem volt ideje a legénynek, rajtam ugratott keresztül Mikor elbúcsúztam a csárdástól, egy ezüsttallér ellenében feltettem hozzá a kérdést; — Ki volt az a legény, gazduram? Elnézett felettem, de felejetet nem adott. Ahe.yett csak ennyit mondott: - Ezen a héten már két lovat kilőttek alóla Nem tudom, mit véthetett ezeknek a fránya bécsi kutyáknak? Ugy üldözik, mint kopók a nyulat. Pedig mindig megadják az árát. Ma sem a v.7től lett piros az a rézfokos, tudom én. . Kilőnék alóla a lovat és birokra került a dolog, azlán koponya bánta. Haldji az ur, hogy muzsikál inosl is a puska? Piff!... puff-puff. — Töröm * csontját. Ez aztán a háború! Egy ember ellen hat kopó... Alig hanem visszanéz ma a nap. De halkul már a muzsika ... El is hallgatott már De mi ez? Biadt fel a nagyember. Lódobogást hallok... Csak nem a... De biz az. Itt van... visszagyütt a — deres! — Na Sándor, ma ráfizettél .. Bá-rá-rá!... Isten legyen ma hozzád irgalmas. — Szólt keserűen a nagyember és ment istállóra kötni a gazdátlanul viszszatért paripát. Mikor a város alá értem, mögöttem egy parasztszekér döcögött. Négy uhlánus katona ült a saroglyában,^ kettő elől, kettő hátul. Köztük <eresztvasba fűzve ült az a délceg legény, aki hajnalban fejem felett ugratott ki a csárda kapuján A nevét azomban akkor sem sikerült megtudnom. Ráismertem azonban öt esztendő multán: 18-18ban, a szenttamási sáncok alatt. Kétszázötven főMl álló lovascsapat élén kaszabolta a rácokat.. Akkor tudtam meg hogy a % a szegénylegény Rózsa Sándor volt. A szabadságharc rettegett csapatának vezére. Később a kufsteini vár foglya, ahonnan hosszú raboskodás után Ferenci Ida „grófnő" közbenjárása folytán szabadult ki. Ezt a csodálatos, kivételes kaliberű, agyú és erejű embert — folytatta atyám rövid elbeszéléséi —. akkor láttam harmadszor, amikor megkoronázása után elindult a császár-király megnézni a.z ő magyarjait... Az utat koosin tette meg Pesttől Szegedig. Látni akarta a bűbájos magyar alföldet. Amikor Kistelek irányába ért a kíséretével — noha kordont vontak kocsija köré a fegyveres katonák, mint a villám az égből, kicsapott a pusztából a rettegett, hírhedt „szegénylegény" és ott termett az országúton... Megkeresztezte a császár útját és elébe állt. Le vállról a puskát!... Kattogtak a ravaszokBetyár állja el a császár útját, — zúgott, morgott a kiséret. Pedig csak egy bé/kés ember állt a császár útjába: egy szegény magyar, egy magyar — szegénylegény... Kegyelmet akart kérni a császártél. S hol tegye azt a puszták fia, ha nem az országúton? Nem eresztették volna őt be audenciára, a fényes királyi palotába. Pedig akkor már maga is király volt: a puszták rettegett királya... De nem vérszomjas bandita, amilyennek mindenáron kifaragni akarja az utókor, hanem csak szegénylegény volt, a rabmagyar puszták gavallérja, aki ei is vett, de adott is... Mert a szive nem volt olyan vad, mint amilyen az élete volt. Eddig szólt az apám egykori rövid elbeszélése a pusztáról és annak három erősgyökerü fájáról; az akkor még furulyás bojtárlegényről, a rangos csárdáról és a délceg szegénylegényről. Még többet is beszélt volna, de lezárta ajkait a halál irigy keze... Itt tehát megszakadt a ,,mes«." összefolyt a mult ecsetével megrajzolt rövid kép és következik a magam élő szemeivel látottaknak a megrajzolása. Itt tehát még közvetlenebb lesz a — kép. Az elmondottak után én csak hosszú évtizedek multán jutottam ki a pusztába. Ekkor már öreg volt a juhász. Rongyos volt a csárda és vén volt — a betyár. De láttam mind a háromat eleven szemeimmel. Ma is élnek bennem a benyomások. Lelki szemeim előtt rajzanak a képek. Papirosra vetítem tohát azokat ugy, ahogy láttam. Herke Mihály. MSafcYiLT * teljesen átépített «« modernizált ÁRIONsm Fudapaat, V\, Paulay Ede u. üt. Te'efoni 1*5-0». Központi .fűtés, meleg viz. EU'rpn hí ci.il dl szálló. Átépítés dacára szobaárak w iséiiotve. Napi szobák 3 P-töj