Délmagyarország, 1935. november (11. évfolyam, 246-269. szám)

1935-11-17 / 258. szám

Df-Í MAGYARORSZAG 1935. november 17. oyermeH HOC geparutiaz. KÍSS - ucca. A D tL KA flYARORSZ A A RFOCN Yt "BALÁZS ÁRPAD f EL EB ARATOM FIA 43 Hasravágódok. Felettem ágyuk bömböl­nek és én átcsuszok az ágyuvonalon. Tul az ágyukon keresni kezdem Apámat, hát jó­formán kutatni se kellett, annál az ágyúnál kötött ki, ahol ő időzik, ő is észrevesz. Int. Én súgni akarom neki, hogy jöjjön haza. Csacsi voltam. Ágyúzás közben, hogy súg­hattam volna? Mit tehettem ... Ezt ni... Pe­ti elő vett ezzel egy csomagot és a legfelső papirt a tetejéről leemelte. Egy kicsit gyűrött volt. — Olvasd el. Ezt írtam neki. — Nem látom... — Akkor olvasd te el, Kató és most én hallgatom... Kató a mécseshez közeledett. Anyus, aki a katonák távozása óta urafelé hajolt, fe­lénk intett: — Csendbelegyetek. Alszik ..: Peti fölvidult: — Erre vártam, most már megmenekül... Kató megérezhette a nagy várakozást, re­megő hangon kezdett hozzá: — Anya haldoklik, gyere hazai Peti azt irta, hogy ... Szerencsére most az Anyjához futott, átölelte s ugy magya­rázta meg az írást: — Tudod máskép nem jött volna haza, bocsáss meg nekem fó Anyám ... Ugye megbocsát©!... Tudom, hogy vétkeztem, de meggyónom Csórja Balázsnak ... Összeölelkeztek. Az Anya és a fia. Pefi folytatta: — Apus átváltozott. Kezével Hadoná­szott. A ceruzát kérte. Nem fúltam oda, hi­szen úgyis láttam a szeméből, hogy mit akar. Tudni szerette volna, hogy miképpen juthatunk haza. Intettem neki. Jöjjön csak utánam, ó követett. Hasoncsuszva elindul­tunk a vásártér felé. A Berettyó akkor már a románoké volt. Át kellett rafta jönni. A hídon nem mehetünk át, a gimnázum felé bujtunk... Azt hittem, a többi már köny­nyebben megy. Hiszen tul voltunk a tüz­vonalon ... A csúszást ugy gondoltam, ab­bahagy hatjuk. Falhoz simultunk. Apa ak­kor kapta a lövést. Egy elfáradt golyó' a karjába. Nem volt más, zsebkendővel fog­tam be, hogy ne érezze nagyon... a töb­bit meg tudjátok ... Peti befejezte. Az alakja megnőtt szemünkben. Ijraz, he­lyébe én sem cselekedtem volna máskép De ez természetesen mit sem von le értékéből. Peti hősiessépét regpelip elhallgattam volna, óm megcsömörlöttünk a rémséges históriákból. Ott motoszkált fejemben a ka­rácsony este. Mennyit készültünk rá és ime, mi lett belőle? Furt a kíváncsiság: — Hát a kaláccsal mi lett? Mint az égből a mennykőcsapás, ugy ha­tott a kérdésem. Különösen Kató meresztet­te a szemét. — Milyen kalácsról beszélsz? — Nem tudod, hát amit Anya reggel sütni vitt . . . Anva lemondóan legyintett: — Elkobozták ... Vége tehát az ünnepi kalácsnak és ezzel párhuzamban az ünnepnek. Kalács nélkül nincs ünnep. Méese. Á főszakács ajándéka veszteségért. Van narancsunk, tor­Kell még ennél hiányzik: a kará­a bőven kárpótol minket a mindenünk, csokoládénk, tánk, meg szaloncukrunk, is több? Csak egy valami csonyfa. Ugyan mit csináljunk? Hátha többiek tudnak valami okosat, próba sze­rencse: — Te komám, valamit kéne csinálni. Kijelentésem nyomán Peti felém figyelt: — Mit például. — Például karácsony estét. — Azt igen, karácsonyestét, azt már csi­náltunk. — Nincs igazad, ne gúnyolj ki. — Bocsáss meg Géza, sok bennem a ke­serűség. — Akkor se töltsd ki rajtam a mérgedet. — Igazad van, bocsáss meg. Petivel kezet fogtam, ismét szent volt köztünk a béke. Most már ő sürgetett: — Van valami ötleted? — Van. — Mi? — Karácsonyfái kellene szerezni. Anya is beleavatkozott: — Ugyan Géza, hol veszünk most kará­csonyfát. — A kastélyban. — Most?! Beláttam én is, hoqv lehetetlen gondola­taim támadtak, talán fö! is adom a harcot, ha Kató közbe nem avatkozik: — Én tudok közelebb is. Reménykedve fogadtam: — Hol? — Itt a közelben. — Ho!? i— A harmadk szomszédban. Húsza te­kintetes kertjében. Anya most is gátat emelt — Hogyne, még az kéne, karácsonyfát lopni... Peti, aki vállalkozott a karácsonyfa meg­szerzésére, kivágta magát: — Nem lopom el — Hát mirt csinálsz? — Egyszerűen elhozod, az is lopás; Peti felelet helyett a papírlapok közöl felkapott egyet, majd zsebéből előkotorász­ta a ceruzáját. Megnyálazta és serényen írásba fogott. Ahogy irta, ugy olvasta is: — Én Kovács Peti elismerem, hogv a Te­kintetes úrtól egy karácsonyfát kölcsönvet­tem a mai napon, karácsony este. Kovács Peti sk. Ennyit irt. Aztán összehajtotta a papírla­pot, gelebibe zárta és búcsúzott: — Jövök azonnnaL addig készüljetek .:! Hiába tartóztattuk volna. Ment. Nyakába vette vézna, sovány lábát, be­takarta rosszul táplált nyakát, fülére húzta a satyakját, ment. Nem lopni: hanem csak kölcsönért. Volt ebben az egész karácsony estében valami fenségesen szomorú, de Peti ujabb vállalkozása bearanyozta a fekete szálakkal teleaggatott eseménytál közepét. Peti valóban ugy viselkedett, mint a na­gyok. Vagy talán még se. Talán a nagyok nem merték volna megtenni, amire Peti vállalkozott. Mi, akik otthon maradtunk, elismertük Peti nagyságát, azonban nem akartunk vég­kép háttérbe szorulni. Kató anyával a kará­csonyfa díszítését vitatta: — Anya szerint elég a szaloncukor. — Elég is. — Többet kellene fölakasztani. — Mivel? Kató megakadt — A véletlen azonban segítségére sietett A színes paplrcsomagból, amelyet az imént hozott a bátyja, kezébe vett egy darabot. — Hát ebbe. — Nem tiszta. — De tiszta, csak az egyik oldalán áll valami nyomtatás. CFolvt. VALÓDI FRANCIA, SEl.YEM PUH \SAGU Cgye'jiink « márkára! CSÍK BUNDA legolcsóbban C h apal (Montraul ROSMANNAL Perzsa, Brelschvancí, Perzsa'áb nagy vá­lasztékban ^ Modellek eredeti Párlsiak sCyözőojün me g olcsó árainkról!

Next

/
Thumbnails
Contents