Délmagyarország, 1935. március (11. évfolyam, 50-75. szám)

1935-03-24 / 70. szám

to Dít.'MAfi7ARORSZXG T935 március 24 Okvetlen nézze meg ... .z «ion«.« átalakított g | | J c,pőÜ2|e| modern kirakatait és szenzációs tavaszi cipóit. Llchtmann Schiller cipők egyedárusltása kozhatik, melyek élelbevágóak, vagyis metafizikai s igy partikuláris érdekességekre ki sem terjedhet. A dráma iehát univerzalisztikns itwifaj. Anyaga az ember, háttere az Isten, témája: az élet értelme. Az igazi. drámában tehát a laji sajátságok is csak j.irali'kosak, nem fontosak s szükség esetén ki is küszöbölhetők. Számukra semmit sem jelent, hogy Hamlét dán, hogy Hedda Gnbler oorvég s liogy Faust német. Ugyanúgy lesetnének valamennyien kínaiak is. Metafizikai értelmük mindvégig ugyanaz maradna. A nemzeti jelleg járulék, szin; felület, esetleg hangulat, mely Mborong a drámán. de lényegévé sohasem véínatik. A dráma tehát ha hü önmaga törvényeihez, sohasem kizárólag nemzeti jellegű s • c«ak annyiban beszélhetünk görög, vagy francia drámáról, i mennyi ben ez a megjelölés egyúttal világnézeti íülönbözőségeket is rejt magában. Erdély helyzete' Valóban alkalmasnak látszik irra. hogy hányatott sorsa drámai feszültségű tépek során robbanjon ki s mi sem igazolja élénkebben az erdélyi irók biztos irodalmi érzékét, totry e feladatra egyik sem vállalkozott. Nem vélH.len, hogv a mult termékenvitette meg regényírói fantáziájukat, melyhon a nemzeti tudat tökéletesen kibontakozhatott s az sem véletlen, hogy a icmzeti mult mai szétsugárzására a drámával szemben éppen a magány bizonyult a legalkalmasabbnak. Biztos irói ösztön vezette őket. mert igen valószínű, hogy a legkiválóbb elrdélvi történelmi reaénv drámává gyúrva, surolhitná a giccs határait Egyszerűen azért mert a nemzeti öntudatra apelláló mult — bármiiven közismert példák szóljanak is létszólagosan eMene — nem anyaga az Igafci drámának, illetve csakis akkor, ha másodrendfisége alázatában a humánum legmélyebb tartalmának biztosit zavartalan elsőséget. A magyar történelem mindig osak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott némileg is magyar maradni. Helyzete, szerepe, állandó önvédelemre késztette, a magyar mivolt egyúttal céltudatos, kihangsúlyozott magyar öntudatot is jelentett s igy éppen a tragikus sonsu magyarság nem tudott soha elte-, kinteni nemzeti jellegének fontosságától. Mindig tudta, érezte, hogy ez iránti közönye léténefc fenn maradását is veszélyeztetné. A magyarság egv pillanatra sem tudott megszabadulni járulékától s igy kötelességszerű, partikuláris világnézetből igazi dráma nem is fakadhatott Az „Emher tragédiája'' a magyarságnak talán egyetlen ilyenfajta világra, egyetemességre való esucsosodása. S mert igazi dráma, már világdráma A színpadon különben tdő és alkalom sincs a nemzeti jelleg részletezésére. A feszültség, a viadal, az izzás nem tűri a ráadást. Az angol csak közhelyszerűen lehef angol a színpadon, mondjuk olymódon hogy csibukot szív s igyekszik hűvös lenni. Ezek persze egysíkú metszetei csak egy nemzetnek s rendszerint nem a nemzetre magára, hanem arra a korra jellemzőek, melyekben az Illető nemzet egyetemes hegemóniára jutott. Egy orosz, vagy akár spanyol számára, akinek nincs már flóré kialakult szimbolikus képe egy nációról, nehéz lenne drámában „kifejteni", hogy a magyar embernek milyen a természete s hogy bizonyos körülménvek között, ha hasonlóan is, de esrv hajszálnyival mégis csak másként vtselekedik, mint a délszláv. Ennek a hajszálnyiságnak elhitetésére amenvire alkalmas a regény, annyira nem alkalmas a dráma. flvmódon vitássá válik a manapság egyre gyakrabban hangoztatott népi színjáték lehetősége is. A cifra szűr. a furulya, a tulipános láda s a legtipikusabb népi kellékek alkalmazása elhatározó-e a dráma drámai jellegére? Nyilvánvaló, hogy nem A népnek, ha helyzete, s körülményei át is színezik életfelfogását, nincs külön világnézete. Ha van: kuriózum, egzotikum, ha nincs, akkor itt is csak odalyukadunk ki, ahová az előbb: csak az embernek van drámája. E rövid cikk keretei nem engedik, hogy a felszínre vetődött problémák közöl csak egyet is végigelemezzünk. Hiányos s inkább csak nagyvonalúságra törekvő bizonyítékai nem zárják ki az ellenérveket. A felsoroltak alapján egy valami mégis kétségtelennek látszik: a dráma univerzalizmusban gyökerezik s igy az uj drámaíró sem leheit egyéb, még a legszűkebb nemzeti keretek kózött sem. mint a világgondolat prófétája. tálcák éi tálak. dísztárgyak rendkivül jutányos árakon kaphatók Relch ékszerésznél. Kelemen ucc* li. BUTORHITELÜ Mindenkinek készítek havi !« P.-tél Diófa politúros kombinált ebédlét, vagy férfi szobát 300-»ó! Kombinált hálót 200-tól Háromajtós elószobnszekrényt 00-tól Legmodernebb konvhát 60-tól EGY EBÉDLŐ NAGYON OLCSÓN ELADö. Makuszi !tiü«s?tatos, ucca 11. sc. Köszönetnyilvánítás. Édesanyánk • megrendítő elhunyta alkalmából jóleső támogatást nyújtott nehéz helyzetűnkben a temetkezési segélyösszeg azonnali kifizetésével a MagyarFrancia Biztosító Bt. Or-zágos Temetkezési Segélyakciója, amiért ugy az Igazgatóságnak, mint a helybeli fiók vezetőségének hálás köszönete* mondunk. néhai 9w. Kasza Antetné leányai Trén és Ele! Jedermann ravatala előtt Irta VÉB GYÖBGY Ravatallal kezdődik ez az ujralobogó tavasz. Milyen lelkesen és felelőtlenül fiatal tudott lenni az a harmincöt év, ami most búcsúzik a bétsi tavaszon. Félszázados élet, amiből 35 év fiatalság és alkotás volt, — harmincöt év zenéből, szóból és ecsetből, csak ugy nekizenditve az időnek, tékozolva és gondatlanul, bőkezűen és felelőtlenül, harmincöt év: egyetlen alkotás, — a fiatalság Villon-dala, ami most elhallgatott a bécsi tavaszon. Harmincöt év fiatalsága és harmincöt év zenéje múlik Alexander Moissi ravatalánál, amit nem irtak le kóta-szoborba és amit a továbbzökkenő életnek nem őriztek meg a maradandóság ércébon. Egy élet tékozló alkotása, amiből nem marad meg más, mint az emlékezés. Harmincöt év lázongó fiatalságának kegyetlen sorsa ez. ahogy a felvillanó bécsi tavasz ravatalt ácsolt Alexander • Moissi számára. Moissi számára, aki nem volt töhb és nem colt más, mint: színész. A szónak és a színnek legszebb dalosa. Egy dal hangzott el és egy «uarneri-hegedü pattant el. Alexander Moissi, aki nem volt érc és nem volt cimbalom. * Kit visz et ez a bécsi ravatal-hajó: egy nagy színészt, aki érdekes ember és nagy fiatalság volt. És dal és egy hang tűnik el az élet meszsziségén, aki Moissi volt. Aki műhelyt tudott találni bátorságnak, fiatalságnak és alkotásnak a legvégtelenebb pódiumon, a német szó olasz :• néjével, békétlenűl, nyugtalanul és könnyeli.iften. Egy születendő Európa szive és lelkiismerete szólalt meg a hangán harmincöt év elölt CK. türelmetlen elméletek mnnanixak össze bácsi ravatalán . . . Olasz hajnal után a legszebb | német dél virult ki Moissi hegedűién, — a német szinpad volt az élete, holott olasz utakon indult el, gazdag cáfolatul... Olasz szívvel és német szóval tudott emberré lenni, európai emberré — és harmincötéves alkotó fiatalsága hirdette az európai kulturát. És ravatalánál egy hősi és humántts kultura hever, befejezve egy hősi korszakot. A színész, aki hajóján magával visz egy korszakot ... Német színész volt az európai színpadon, olasz tűzzel a lobogó szemében és olasz dallammal a zengő ajkán. Dalolni tudott a német prózában és uj hangszereket talált a sokszor egyhangú zenékarnak. Művésze volt a német szónak, amihez olasz sziv kellett . . . Néha csak zene csengett az ajkán és a nézőtér a drámai megdöbbenésben elfelejtett tapsolni . . . Hegedült és orgonázott a nézők fölött és a tenyerek nem mertek megmozdulni. Egy nagy dalos volt, aki daltalan tájakra merészkedett és magával vitte a kezdeményezés és kiállás bátor fiatalságát. Ki minden élt újra, ki minden született, ki minden kapott élet-jogot német szavaival és olasz dallamaival! Egy egész szellemiségért dalolt, egy egész uj színpadért, Európa uj betűinek hőseiért, — egy egész seregért, amely harminc éven át Európa lelkét és Európa lelküsimeretét jelentette. Ibsen és Strindberg, Tolsztoj és Hauptmann, Shaw és Gorkij harcolt ezekben a dalokban, amelyek lázasan és nyugtalanítva, teremtve és simogatva nőttek rá az európai pódiumra és ölelték át Európa szivét. Harcos volt egy színész, aki ember tudott lenni és emberséget tudott teremteni, — alkotott és harcolt; muzsikált és megdöbbentett — és hangot és színpadot tudott teremteni a fejlődés dicsőségesen emberséges szellemének. A legvivódóbb és a legmodernebb Hamlet volt frakkban és bársonyban, akinek szeme végigkísérte a színház minden lélekzését. Az Élő holttestet magyarázta és Gorkijt megmutatta, ahogy német szóval' és olasz dallammal a legméI lyebb orosz élet volt az Éiieli menedékhely foitogató sötét füstjében. Szembe mert nézni a nézővel ahogy G. B. Shaw szembenéz, amikor Ítéletet mond a társadalom hazugságairól és leleplezi a — nézőteret. Lehet-« elfelejteni art az Orvos dilemmáját, ahogy Moissi világot teremtett Dubedat halálában? Amit Shaw irt le először a züllött és aseniáligj festő szavaiban; azt Moissi mondta ki először a színpadon . . . Alfred Kerr irja valahol: „Shaw egy az időtlenek, a tévelygéstől mentesek közül. Úgyhogy minden nép elmondhatja róla: „a mienk volt." Ezt Ilolssi mutatta meg először, ezt Moissi mondta Így először a színpadon. És az a salzburgi délután a nap szikrázó reflektorával, amikor a Jedermann minisztériuma szólalt meg Moissi derűsen ragyogó és félelmetesen döbbenetes zenekarán! A fiatalság megvesztegető hermelines skálájától a vívódás és összeroppanás megrázó döbbenetéig ... A misztérium egyetlen ember szavaiban, egyetlen színész arcán: egy drámai kiteljesülés? Fiatalság és felelőtlenség, felismerés és kétkedés, vivódás és vízió, elbukás és tragédia: — egyetlen hangszeren és egyetlen óra alatt ... A drámai megdöbbenés kalapál a csöndben, csak- Moissá szavai úsznak a messziségben, mint a felhők az alkonyatban. A szivekben szólnak a kalapácsok és a szemek mozdulatlan merevségben előremerednek. A misztérium itt fojtogat Moissi arcán és Moissi szaván, ami elhangzott. A legdrámaibb perc ez; a legkisebb az ember, — csak Moissi nő Hofmannsthal és Beinhardt nagy világában. És még egy emlék egy aranykék délelőttről, a Festspielhaus előtt — színészek, zenészek; költők és énekesek csacsogó sütkérezésében. Egy zömök, lobogó hajú, égő tekintetű, nyugtalan arcú színész, akit gyürü csodál körűi és áld kacag az aranykék napfényben, szinte játszik és ugrál, szinte játékos gyerek egy nemzetközi sűrűben — és ald most meglát valakit, amint az árkádok alól kilép, közeledik ezüstös hajával, ~ Moissi lelkendezik a karjával, felcsillog a szemével, kiugrik a csacsogó gyűrűből, nekiszalad ra-