Délmagyarország, 1933. május (9. évfolyam, 98-122. szám)

1933-05-20 / 114. szám

4 DÉLMAGrARORSZAG 1933 május 17. FRONTHARCOS VAGY CSERKÉSZ (mii Hliitrtléil cikkek lafljutányosabban. ELSŐRANGÚ MÉRTÉKUTÁNI URI SZABÓSÁG Divat kangarnok, — Troplcal, — Frescó, — Burett, — nyerseelyemauyagok 17 legnagyobb választékban FÖLDES IZSÓ ^ KLAUZÁL TÉR Philipp Scheidemann A német birodalom volt kancellária, aki munkanélküli segélyt kért a nyomdászok szakszervezetétől Magas Tátra, május közepén. Berlini táviratok jelentik, hogy Philipp Scheidemann, a német birodalom egykori kancellárja, Kasiel város volt polgármestere, miután Hitler kormánya megszüntette nyugdiját, beadványban fordult a berlini nyomdászok szakszervezetéhez és napi egy márka nyolcvan pfennig munkanélküli segély kiutalását kérte. Két esztendővel ezelőtt történt. 1933 májusában Pöstyénben, a Vág partján, a déli napsütésben találkoztam minden nap egy magas, szikár német úrral, őszbe vegyülő hegyes szakállt viselt és egyszer sem láttam könyv nélkül. Rendesen ugy sétált, hogy közben olvasott. Ugyanazt a szürke ruhát viselte minden nap, korán kelt és már az első autóbusszal elment az Irma-fürdőbe, ahol a reumáját kúrálta. Ebédután mindig lefeküdt, délután aztán kiült a hotel parkjába, ahol olvasott tovább. Korán megvacsorázott és mire a cigány, vagy a jazz elkezdett muzsikálni, n német birodalom egykori kancellárja — mert Philipp Scheidemann volt a pöstyéni vendég — már ágyban volt. A német politikának két exponált politikusa volt Pöstyénben. Philipp Scheidemann és gróf Posadowsky-Wenner Arthur, a porosz agráriusok exponált képviselője. A gróf pár héttel ezelőtt érkezett meg Pöstyénbe, mint Scheidemann. A hotel igazgatója, nenekült orosz főnemes, kedveskedni akarván Posadowszky grófnak, ebédután, a feketénél imigyen jeleritette be neki Scheidemann érkezését: — Tudja-c gróf ur, ki érkezik mq ma este? A porosz kabinet egykori minisztere. II. Vilmos nelső titkos tanácsosa érdeklődéssel fordult az igazgató felé, aki nyomban válaszolt is a kérdésre: — Excellenz, Ihr Kolleae, Excellenz Scheidemann Irifft heute Abena hier ein... A porosz junker arcát pirosság öntötte el; „Jegyezze meg magának igazgató ur, hogy Scheidemann nem az én kollégám... Semmi közöm hozzá... Nem lehet kollégám, hiszen ő szociáldemokrata! Én ilyen mélyre sohasem sülyeditem és nem is íogok sülyedni. Másodszor Philipp Sheidemann nem excellenz! Ez a cim csak bennünket, a régi monarchia urait illeti meg... Philipp Scheidemann egyszerűen csak Herr Scheidemann .. .* Philipp Scheidemann, aki akkor Kassel város polgármestere volt, a berlini gyorsvonattal este megérkezett. Másnap, az ebéd után, felállt asztalától, odament Posadowsky grófhoz, aki az étterem másik oldalán étkezett. Rövid udvariassági látogatás volt ez, a gróf le sem ültette Scheidemannt. Harmac'nap a két német asztala egymás mellé került. Pár szót váltottak egymással. Időről, fürdőről, könyvekről, otthon maradt gyerekekről. Negyednapon a két asztal közötti rés szűkebbre szorult, hogy aztán egy hét múlva már egy asztal mellett étkezzen Pöstyén két reumás betege. És amikor Posadowsky gróf elutazott, Philipp Scheidemann kisérte ki az állomásra egyik legádázabb politikai ellenfelét. Levelet irtam Philipp Schaidemannak és intervjut kértem tőle. Válaszképen megüzente, hogy: mint magánember pihenni jött Pöstyénbe és Németország halárán kivül különben sem ad intervjut. Érzékenységét tisztelőtbAi kívántam tartani és nem zavartam, ámbár naponta legalább ötször nvilt alkalmam ahoz, hogy megszólítsam. Talán ez Imponált neki, mert a levél elküldése után ötödnapra, amikor a Vág partján újra összetalálkoztunk és én köszöntöttem őt, Scheidemann megszólított. Mosolyogva mondta: — Ugve ön irta nekem azt a kedves levelet? Ne "haragudjék, hogy kérésének nem tehettem eleget, de ide pihenni és gyógyulni jöttem. Még odahaza sem tudják, hogy . t vagyok. Ha tudnák, nem lenne nyugtom az emberektől. Ez az oka annak, hogv nem kívánok nyilatkozni, egy nyilatkozat belekerül az újságokba az emberek megtudják, hogy hol tartózkodom és nyomban vége a nyugalomnak. Ugye megért engem? Elvégre én ¡»gv beteg, öreg ember vagyok ... Az én időmnek már vége van ... Nvilatkozzanak a fiatalok... Pár udvarias szó mindkét részről és az első találkozásunk véget ért Harmadnap már együtt sétáltunk. Politikáról még mindig nem esett szó. H o c k János, meg T a u b e r Richárd jártak akkoriban ott, róluk beszélgettünk. Pár szóval informáltam a napi eseményekről, mert — pihenése alatt újságokat nem olvasott. De megkért: politikai eseményekről ne tegyek emlitést. Napról-napra jobhan érezte magát, most már ebéd idő előtt árra is merészkedett, hogy megigyék egy krigli sört. Május elsején a pöstyéni munkások ünnepséget tartottak és ezen az ünnepségen Scheidemann tartotta az ünnepi szónoklatot. A templom előtti téren. Szeretetre, egymás megbecsülésére Berkentette az embereket. Az ünnepség után együtt ültünk a park kis bodegájában. Ekkor mondotta Philino Sr.heídemann: — A munka ünnepén a szeretetről kell beszélni ... Mert el fog következni az idő, amikor a gyűlölet lesz úrrá a szeretet felett... Engem az tesz beteggé, hogy érzem: az emberek majd elveszítik a fejüket és a nagy káoszban még csak kivétel sem akad... Amit felépitettek a századok, az romba dől, a középkor levegőjének sötét egében ököllel mennek egymásnak azok, akik szerették egymást... Félek nagyon, hogy én még megérem ezt az időt... Scheidemannak igaza vott Pöstyénben, 1931 májusán. Paál Jób. magas árat fizetek elavult villanYCSillárjaiért, 1)» nálam cseríll b* njii, — A kHIIBikddé» alkataival hoUHt rendhe villany ta gAcberendeieatl Rosner József ZT^LZZ munkáit a Magyar Mérnök és EpHAszegvIef szerelési szabványán készíti. Rádiók 6-12-18 havi részlelre. Tma Lajos k. u- 39. Tel. 14-68. Parasztzsenik Budapest szellemi vikendezői uj parasztzsenit fedeztek föl. Oravecz Imrének hivják s az a nevezetessége, hogy előstudiumok s akadémiai műveltség nélkül is különbséget tud tenni a vörös és a sárga szin között s hogy nem bárhölgyeket és dzseszmuzsikusokat fest, hanem szelíd, kérődző teheneket, minthogy soha életében nem volt bárban s igv kizárólag csak a falusi ökrökről lehettek mélyreható ímpreszsziói. A nagyvárosnak csemege ez a kis naturalizmus, ez a kis trágyaszag s most minden neuraszténiás világfi és dekadens művész azon van, hogy legalább hetenkint szállítson egy-egy hamisítatlan földművest, vagy tehénpasztort, aki mesterségének gyakorlása közben ártatlanul és naivul még valami művészetet is produkál. A hangsúly természetesen nem a művészi teljestlménven van, hanem azon a tipikusan városi csodálkozáson, hogy, jé, ez az ember még az ábécét sem tudja rendesen, aztán mégis verset ir. Ezen bizony csodálkozhatnak is a nagyváros snobjai, akikből a megemésztetlen kultura mimózalelkü, idegbajos figurákat gyártott, mi azonban mégis ugy vél jük, hogy a parasztzsenik sportszerű fölfedezésénél egv lelkiismeretes freudista analízis is jobb orvosság a számukra, ha már belefáradtak saját komplexumaikba s mindenáron egészségesek akarnak lenni. A természet mohó visszakérődzése indokolt, amíg egv svábhegyi kirándulás is kielégítőnek bizonyul, de óvást kell emelnünk az ellen, hogy a nagyvárosi satnyulást és enerváltságot néhány becsületes parasztember parádés f öl vonulta tásával villanyozzák föl. A tulkultura mindig kitermeli a vadzsenikultuszt, olyan divat ez mint a naturalista regény, mely a dekadencia sebeitől jajgató olvasóra hiisitő olajat csepegtetett. A vadzseni azonban még sohasem vált be. Nem tudunk rá példát, hogy a művészetek történetében olyan talentum is szerepelt volna, akinek nagyságát a paraszti származás fémjelezte volna s ne az a származástól és mindénféle rangtól független szellemi többlet, mely az embert alkotó zsenivé avatja. B a b i ts nemrégiben feszegette ezt a kérdést a Nyugatban s döbbenten számol be arTÓl az esetről, hogy egy tehetséges fiatal költő eltagadta a tisztviselő szüleit, mert ma csak a paraszti származás a megnyugtató, még az objektív kritika szemében is. Ez a rosszul felfogott paraszt-kultusz sokkal többet árt a parasztság sorsának és értékének megítélésében, mint azok a romantikusan lelkendező remények, melyek szintén egymással versengve igyekeztek téves és naivul idealisztikus képeket alkotni a falu embereiről. Távol áll tőlünk, hogy a parasztot egy hajszálnyival is kevesebbre becsüljük, mint akár a polgárt, akár az arisztokratát. Sőt! Művészi értékmérőül azonban mégsem fogadhatjuk el azt a divatos és relatív esztétikai megállapítást, hogy „senkisem tanította és mégis milyen szépen fest." Nem lehet szógyen a kulturáltság, aminthogy érdemnek is kevés. A művelt talentum mindig több, egyetemesebb és átfogóbb, mint a műveletlen s korlátolt elfogultság az a vélemény, hogy az intellektuális képesség károsan befolyásolja a teremtő fantáziát. Az igazi lángelniék mindig polihisztorok voltak, vagy legalább is egyetemes érdeklődésűek. A vádzsenik (ha egyáltalán vannak ilyenek) érzés-protuberanciái mögül hiánvzik a szellem garanciája, az a minden felölelő szemlélet, mely a zsenit emberek nevelésére és irányítására alkalmassá teszi. A parasztművészek fölkarolása mögött még fajbiológiai elgondolásokat is fölfedezhetünk. Nem nehéz kitalálni, hogy a kevert középosztály (nem tudni miért) néha talán irigyli is a parasztot faji tisztaságáért s osztály — *minder\vertigkeitsgefühljeit" időnkint buzgó parasztápolással igyekszik rekompenzálni. Az egyensúly megbomlásának ilyetén helyrebilleritése azonban főként a magyar kulturában indokolatlan, hiszen egész sereg olyan zsenink van, akik magyar hitükön és lángelméjükön kivül árpádkori családfával is már aligha dicsekedhettek volna. Hogy mennyire hóbort és áltatás csupán a tudatlanság és műveletlenség művészi értékelése, arra legc.sattanóbban maga a fölfedezett Oravecz Imre cáfol rá, aki miután bevallotta, hogy sosem volt még kávéházban, kedvenc festői közül a következőket emliti meg: — Botticelli, Giotto, Dürer és Leonardo da Vinci. — A magyarok közül Nagy Balogh Jánost, Gulacsyt, Benedek Pétert és Rí ppl-Rónait'. Kedvenc költője Ady, írója Tolsztoj, filozófusa N i e t z s c h e és Kant. Az ilyen tudatlanság előtt mi is szívesen megha jolunk, de ha valaki itt tart, akkor miért kell ugy világgá kürtölni, mintha eddig ősembermódjára élt volna. Ezen a fokon a tehetség már nem kuriózum, hanem egvszerüen csak tehetség. S ha tehetség, akkor lehet gróf, munkás és parkett-táncos, ennek leszögezése nem a kritika föladata, mert a művészetben egészen másodrendű, hogy valaki eszkimó-e vagy néger, zulukaffer törzsfő-e vagy amerikai technokrata, a fő, hogy igazi művész legyen Berezeli A. Károly.