Délmagyarország, 1932. december (8. évfolyam, 274-298. szám)

1932-12-25 / 294. szám

mis NÉVMÁGIA Irta BERCZELI ANZELM KAROLY á társasig sehogy aem «kart szétoszlani. Elmúlt az éjfél, az óra halálos komolysággal ütötte as 'gyet, a kettőt, a hármat, már a hajnal is beszüremlett aí ablakokon • a vendegek még mindig ugy viselkedtek, mintha csak az előbb ültek volna le dáridóznL A lányok a világért sem tágítottak volna a zongora mellől, az asszonyok pedig udvarlóikhoz, ragaszkodtak hasonló kíméletlenséggel. Néhányán táncoltak is a nagyobb fölfordulás kedvéért Az asztalon üvegek, csészék, tányérok hevertek poétikus összevisszaságban s mint valami elhízott őrangyal, szélesen mosolyogva trónolt az asztalfőn a háziasszony. Idenézett odabókolt, mindenkihez volt egy-két szava s biztatóan emelte ajkához poharát, hi> valcmelyik vendég tekintetébe botlott az övé Pedig, dehogy is akart ö inni s dehogy ls mosolygott szívesen! Inkább a pokol fenekűre kívánta már as e^ész társaságot. —Négy óra felé Jár az Idő — gondolta — s ezek még csak meg ; 3 mozdulnak. Tisztára bolondok és neveletlenek. — S szinte verejtékezett a homloka, hogy tenyerébe fojtsa ásitási rohamát — Nem mennek, az Istenért sem mennek — darálta magába szakadatlanul s lelki szemei elöli fgy pillanatra megjelent a hófehér ágy, az alvás Itóditó lehetősége. Már-már tapintatlan akart velük lenni Egyszerűen kimegy. Pukkadjanak meg' De ezt csak elgondolni volt bátorsága, mert arcén a mosoly állandóbb volt a szobrok archaikus mosolyánál* egy Izomszála sem rándult haragosra,, mig igy viaskodott magában. A házigazda csöppet se volt álmos, de öt inkább P. zene gyötörte. Ijedten kapott a füléhez, ha valamelyik kislány a kelleténél élesebben .isitott bele a zongora rekedt csaholásába. A házigazda ideges volt, s ha barátságosan nevetelt is, rángatózott. Ugy érezte, hogy ebben a türeln >tlen és nyugtalan kapkodásban van valami, ami jól áll egy idősebb úriembernek, ö tehát dobolt, evett, sétálgatott, hogy föl ne üvöltsön. ha már nem birja tovább a vendéglátást. A mámoros társaság persze, nem nagyon kutatott a lélek mélyeiben s minthogy a háziasszony mosolygott, a házigazda sétálgatott, sőt még a koccintástól sem riadt vissza, csak dalolt és nem tágított. — Most már reggelig maradunk! — hahotázott egy monoklis ifjú, aki n házikisasszony körül legyeskedett. Nyilván öt szemeltek ki a gondos szülök a férji állás betöltésére. A házigazda titokban a faliórára pillantott s fohásszerüen szökött ki belőle a sóhaj: — Istenem, akkor még négy óra van hátra... De mennyire! Csak őt ne legyen belőle! A vendégek csak most kezdtek csoportokra oszlani. Hárman-négyen elfoglalták a szoba egyik sarkát és ittak. A zongora körül a fiatalok csicseregtek. Az asztalnál az öregek etlck-ittak végkimerülésig. Legokosabbak persze azok voltak, nkik teljesen kiszakadtak a szoba mámoros hangulatából s mint hegyi istenek, némi elnézéssel figyelték a lent zajló világot. Az ilyenek artán őssze-összenértek s nevetve közölték egymással észrevételeiket: — Nézd azt a pimasz alakot ltol motoszkál... — Csak a nő férje észre ne vegye, mert akkor baj lesz. — Szívesen elmegyek párbajsegédek ... — Hát az a gubbasztó alak kicsoda? Ijesztő egy pofa... —- Fogalmam sincs. — Nem tudod, hogy hívják? — Nem. — Különös, hogy senkivel sem barátkozik. — Az 6 baja... De most látom csak, hogy gyászol... A legfélreesőbb asztalkánál egy szemüveges tanár okoskodott Valami nyelvészeti vitába akarta belesodorni az asztalnál ülőket, de nem Igen sikerült neki. Mindent ráhagytak. , Pedig a tanár a nevek jelentőségéről tartott c'öadást s szavaiból kiérzett. hogv nemrégiben olvasott ezrei a dologgal kapcsolatban valamilyen kimeritö t nulmánvt. — Higvje el. Író umrn. — vigyorgott a tanár a sápadt íróra, aki aránylag még a legtöbb érdeklődést árulta el a probléma iránt — a név. az ember neve, több az egyszerű hangsornál Mi, persze, a kultura csúcsain már megfeledkezünk a dolgok ősi értelméről, de vizsgáljuk csak meg a primitív népek szokásait s mindjárt fölismerjük a ' evek misztikus jelentőségét is. Igen! A nev nemcsak j«le, de résre ls az embernek a a orimitrv ember a nevén esett sérelemért ép ugy bosszút áll, mintha tulajdon testét sebezték volna meg. Nem gondolt még ön soha arra, hogy csak ugy Irkálni, neveket kitalálni nagyon is felelősségteljes dolog s hogy egy szép napon föltámaihiak azok, akiknek a nevével ön visszaélt — akaratlanul? Az Író elmosolyodott ezen a kijelentésen s esak intett, hogy ettől tart legkevésbé, de azért mégis, mintha szeget ütött volna a fejébe a pityókás tanár incselkedése, önkéntelenül ls végiggondolta müveinek szereplőit. Egy sem volt közöttük épen tragikus sonu. De talán mégis! Eszébe jutott, hogy egy-kettőt már tényleg eltett láb alól s hogy néha bizony elég ocsmány jellemű alakokat farag, hogy tisztán hozza ki mondanivalóját Ott van mindjárt az a csúnya kereskedő, a Jakobovics. akit csak azért átkozott meg olyan alávaló jellemmel, hogy Sári lányának még gyilkosabbá tegye otthonát s igy fölmentse ét az alaptalan szökés vádja alól. Jakobovics csak ugy gonosz, ahogy jó is lehetett volna. S hány Jakobovics van, aki ugy érzi. majd, hogy beszennyezték a ¿tevét. — Gondolja esak át! - erősködött a tanár, hogy feltüzelje az Írót — ön Jár az nccán, olvassa a cégtáblákat, kimegy a temetőbe, ott is el-elcsip önkéntelenül egy-egy nevet S aztán hazamegy, regényt ir s anélkül, hogy különösebb lelkiismeretfurdalást érezne, az egyik alakot, aki az intrlkns, elkereszteli Végjh Emilnek, a hősszerelmest Tunyoghy Mihálynak s csakis arra figyel, hogy a név kifejezze egy kicsit a Jellem keltette hangulatot. Ha igen, minden elintéződött az ön számára. Tudja ön, hogy a primitívek, meg se mondják egymásnak a nevüket hogy hitük szerint a név kiejtése életveszedelemmel jár? Sőt tovább mennek! A név azonos a személlyel s ha a nevén szólítják a távollevőt, az meg ls jelenik. De mért ménjfink mi a primitívekhez? Hányszor jutott valakinek a neve az ön eszébe járásközben s a következő sarkon vette észre, hogy az Illető ott is áll. A névnek varázslatos hatalma van, vigyázzon nram! — de itt már ő ls elnevette magát. — Megjef — szólt az Író * ebben lehet valami. Nem vagyok babonás, csak annyira, amennyire az alkotó emberek szoktak azok lenni s csöppet sem tartom kizártnak, hogy nekem, aki embereket teremtek a magam kedve szerint egy1» mer azokért ls éppen ugy számot kell adnom, mint magamért. Nem akarok a túlvilágra utalnt Lehet hogy önkényesen elkeresztelt alakjaimért éppen azok fognak felelősségre vonni, akik ugyanazon nevet viselik. Hiszen a fantázia véges s minden kitalált névnek van valahol élő vagy bolt viselője is. A tanár, mint ak< beugratott valakit lelkendezve kiáltotta: — Ugye, ugye? de én még mást ls mondok. Ha ón például ir valamit s elhatározza, hogy Ilyen és ilyen figurákat fog a téma kedvéért életre kelteni, akkor ugye nevet Is ad nekik? — Természetesen — válaszolt az Író. — No, és nem gondolt arra, hogy mihelyt leírja valamelyik nevét, evvel már fő! Is Idézte a név élő és holt tulajdonosait s hogy kétségbeesett küzdelem folyik közöttük, amíg ón azt hiszi, hogv rendelkezik saját szülöttének sorsa fölött. Mindegyik a maga életét Igyekszik rátukmálni az újszülöttre s ott nyüzsög valamennyi ar. ön feje körül, hogy enyhitse vagy szigorítsa irói ítéletét. Ar. író varázslóvá válik a" teremtés perceiben s Jaj neki, ha visszaél azzal a hatalommal, mit éppen az igék és nevek adnak neki. — De az utóbbi figyelmeztetés Is csak tréfa volt. mert a tanár látva az író komolv aveát, tijhóT elnevette magát. — Volt egv író barátom, — fnMatta a profeszszor, aki socem tndta, hogv mit Ír s mégis érdekes dolgokat hozott össze. Jellemeket soha el nem gondolt, fírvszerflen csak Irt. Irt s a végén kflyukadt valamire F.n meg vaffvok jrvőrödve. hogy ezt a barátomat is a felidézettek Irányították, hogv ők vigyáztak névtestvérelkre. ha már sr. Író remvolt ebhez elég erős. — Ebben Is van valami — bólongott az Író s most már ő Is nevetett, mint aki valami Intimitást akar elárulni — Igy Já.tam a legutolsó regényemmel, me'v éppen, hogy el'cészült. Fgv lelkiismeretes orvosról akartam írni s már mindent szépen el Is ¡jondoltam, ho<ry mlmódon fogom kergetni a sor 't. Mikor nekifogtam az írásnak s a tiszta szivü orvost elkereszteltem Tabódy Gábornak, rögtön megváltozott a tervem. S ahogy irtam, át is alakult Fgy Tabódvnak kártyázni kell. egy Tabódynak szeretőt ls k«0 taitanfc, a«y Tabódy ÍM alább egyszer bem« felejti as operáltbaa as ttlót egy Tabódynak öngyilkosnak kell leanie. bog nevéhez méltóan fejezze be életét — Mit mondtam? — ujjongott a tanár s nagyot kortyintott a finom borbóL Az ön Tabódyjából s fölidézett csinált embert s csak egészen másol rendű szerepet töltött be as ön fantáziája. Mondom tehát hogy a költésnek ez adja meg mágika« erejét A szavak, a nevek lelkeket ébresztenek fel, dolgokat és holtakat fiznék ki nyugalmukból, hogy felfokozott élettel dörömböljenek bennünk. Az óa Tabódy Gáborja... E percben a társaság legnagyobb meglepetésére egy sovány fiatalember, aki ezideig olyan magányosan gubbasztott s gyászszalagot hordott a karján, lépett az asztalhoz s csodálkozva szélt a tanárra: — Pardon, uram. parancsol valamit? Annyiszor hallottam a nevem emlegetni most egymásután, hogy nem tudtam legyőzni kíváncsiságomat és. • • f i • — Hogyan, nem értemi — bámult rá sovtitaa a szemüveges. ~ —fin Tabódy Gábor vagyok I — mutatkozott be az illető — nem rólam van szó? Vagy talán at édesapámról... — s gyászszalagjára pillantott. Az iré riadtan ugrott föl. — ön Tabódy Gábor? — Igen! De ml van ebben csodálatos? — fürkészte az arcokat a jövevény. — Nincs semmi, esak kérdeztem! — dadogta az Író, de forgott vele az egész terem.-Az asztalnál minden szem rámeredt. — S az édesapja te «t volt? — Igen — felelte amaz nyugadtgn. — Néhány hónappal ezelőtt halt meg. Talán hallott az esetről... Az orvos. aki Öngyilkos lett... • u — öngyilkos? — meredt rá mind Izgatottakban az Író. — Kérem, fiijón lel — Lám. lám! — bólongott a tanár, de ő aem mart tréfálkozni Valami babonás félelem szállta meg a társaságot. Az litó életreblvott alakja lebegett közöttük s most mindegyik attól félt. hogy megbosszulja magát valamelyiken. A váratlan fordulat, a teremtett és valóságos élet csodálatos hasonlósága. a név s mindaz, amit a tanár a név-varázslásról összebeszélt, most. mintha félelmesen agyukra nehezedett volna. Furcsa borzongással néztek a sápadt arcú, gyászoló fiatalemberre s nem sok kellett volna hozzá, hogy eleven mivoltát Is kétségbe vonják Pedtg az lfjn, talán soha ámnlóbb szemekkel nem fürkészett embereket s ahogy közöttük ült s érezte, hogy minden tekintet őt döfködi, majdnem azt hitte, hogy részegek ostoba tréfájának céltáblája. — nát miről van akkor szó* — kérdezte kicsit türelmetlenül, z — Nem értem, nem értem! — nyöszörgött at író. — Ténvlee valami varázslat játszik velem... — Ugy-e? Mit mondtam? — hősködött a tanflr — önök. Írók, megvetik a tudósokat, főként at IIve»i fílologus falták at. pedig sokszor kénytelen elismerni Imzukat. A névmásának sajátságé* eseteiről órák hosszat tndnék önöknek beszélni, mert mint mondtam, a primitívek világában ez nagyon gyakori Jelenség. De ha a primitívek között gyakori, akkor kÖjJtflrk ls kell, hogy a vonta lépvén. mert mindenki primitív tnd, sőt akar lenn' élete blzonvos perceiben. Azt is kijelentem, bog* legértékesebb perceink csak e primltlvl*mnsbiw élhetik ki magukat s hogv a költő, amikor költfi primitív ember s rája ls vonatkoznak azok a leik' törvényszerűségek, melyek n négerek, vagy a vad Indiánok tulajdonságai. (Újévi számunkban folvtatjufc) írEsőernvök Kárász uccn O. » «V ÖIUUI manaHaMBaBHMBBMBBHnamm NE FÉLJEN A NAGYAPÓTÓL A TBLIFUNKIN két közkedvelt készflJéke • nagyadónit H Mrtoaitja a külföldi rét*» Telefunken „Diadal" neme; hakMitházha épített nagy MJeaitményfl körre tvevö. Telef unken „Record" ugyancsak n tegitisz«ebb bakeM'b zIm ípttett dvnai -f us hangszóróra! müködö legtökéletesebb Európa v«vő. Kérjen vétclkcnvszernélkait t*nu»atá«t Deutssh Albert ZST* Siefjed, KArA*z-utea 1.