Délmagyarország, 1932. december (8. évfolyam, 274-298. szám)

1932-12-25 / 294. szám

Megnyílt a Próféta! Negyvenhárom esztendei hallgatás után megszólal Mayerling utolsó élő szemtanuja: a nyoclvanhét esztendős Hirschhoffer Leopold elmeséli a történetét annak az éjszakának, amikor Rudolf trónörökös és Vecsera Mária meghaltak a vadászlakban Boldizsár Kálmán muzsikál Mayerling, dseember. Bűbájosán szép őszi délután. Néhány lépésnyire a titokzatos mayerllngi tragédia színhelyétől, az özvegy Sonkpné kocsmá­jának terraszán, x-lábu asztal mellett szemben ül velem egy töpörödött, ráncosképü ember. Pé­terpálkor mult nyolcvanhét esztendős. A vállain keresztülvihjrzolt deceniumok hosszú barázdákat szántottak az arcára, megreszket összeaszott ke­se, amikor ajkához emeli a boros poharat. Ez az öreg ember negyvenhárom esztendőn keresztül hordott magában egy mélységes titkot és nem azólalt meg soha, akárhogy is kérték... Leopold •pó remete módjára élt, kerüMe az embereket, szótalan, mogorva volt és csak az elmúlt télen esett meg a csoda: farsang utolján alig érthető hangon csodálatos históriákat kezdett mesélni a korcsmában Leopold apó. Most szemben ül a ri­porterrel és reszketve, behunyt szemeivel vissza­tekintve a múltba elmeséli rendre: mit látott negyvenhárom esztendővel ezelőtt azon a havas februári éjszakán, amikor a mayerllngi vadász­kastély földszinti szobájában utolsót lélekzett ac egykori monarchia trónjának örököse, Habsburg Rudolf és Vecsera Mária bárónő ... A tragédia winheiyén. ttayerltng. Kicsiny falu Badentől alig félórányira. Rozsdavörös bokrokkal teleszórt dombok olda­lán egypár fehérre meszelt ház. Munkaidő van még. az özvegy Soukopné kocsmájának terraszán néhány turista anzikszkártyákat címez. Szemben, a miniatűr domb tetején öreg kastély, szürkék a falai, az ablakokon vastag rács és köröskörül szi­gorú felírások adják tudtul, hogy I IDEGENEK CSAK A KÁPOLNÁT | TEKINTHETIK MEO. j Olyan ez a kastély, mint egy vidéki kúria, mindössze abban különbözik ettől, hogy az elejé­re valamikor régen egy kápolnát építettek. A ká­polnának azonban csak a bejárata uj, ott, ahol most az oltár áll, egykoron bútorok foglaltak he­lyet, bútorai annak a szobának, amelyben a tra­gédia történt. Az oltár mindkét oldalán a padló­tól a menvezetig aranyos rácsok szaladnak, a rács mögött mindig félhomály uralkodik, soha sem ér el ide napsugár... ttt imádkoznak nap­keltekor a karmelitanövérek, ennek a titokzatos kastélynak néma, szótalan lakói... A karmeliták rendje a legszigorúbb apácarend: aki egyszer a kedves nővérek barna ruháját magára öltötte, bú­csút mondott n világ örömeinek. Huszonhárom kedves nővér, távol a világ zajától imádkozik Itt reggeltől estig a mayerllngi tragédia halottainak lelki üdvéért. Huszonhárom kedves nővérnek nem szabad szóba állni élő emberrel és csak egyetlenegynek, Aloisa nővérnek engedtetik meg, hogy az Idegeneknek megmutassa a kápolnát. — A mayerlingi szerencsétlenség után a csá­szár kívánsága az, volt, hogy a vadászkastélyból kolostort csináljanak. Januárban történt a ka­tasztrófa és májusban már a kedves nővérek Imádkoztak az aranyos rács mögött. A közönség csak a kápolnát tekintheti meg. de ennek ls csak egyik részébe mehet be. A Jobb oldali hajót rá­csok zárják el: Itt volt a trónörökös hálószobá­ja. Most oltár áll ott, galambszürke oszlopait Korfu szigetéről hozták ide, onnan, ahol az anya akarta elfelej'.eni fia elvesztél... — Mondja kedves Aloisa nővér — fordulok az apácához —, nem él itt senki már, aki emlenez­ne a szerencsétlenségre? —- Én nem ismeiek senkit, de talán ai aggok menhelyén akad valaki, aki emlékezik... Menjünk a menhelyre. Az élet hajótöröttjei kö­zött nincs senki, aki a havas téli éjszaka titkai­ról valamit is tudna. As ntolsó ¿15 fzemtann mesél. .Visszamegyünk özvegy SouVopné koc..náj'­hs. Nála érdeklődöm. A termelő cuvt'^y előbb megsértődik. „Mit gondol as ur, — moodja hara­gosan —, én mér olyan öreg lamék, hogy ilyen régi dolgokra emlékezni tudjak V Sikerült meg­nyugtatnom. Nem azt akarom, hogy 6 meséljen, hanem mondjon nekem valakit, aki itt él a falu­ban és talán emlékezik. Homlokára fit az özvegy és odaszól a konyhában foglalatoskodó peszton­kának: — Rezl, szalad] át hamar Leopold apóhoz és mondd meg neki, jöjjön át, van itt egy ur, aki szí­vesen fizet neki egy pohár gumpodskirchnert Már Jön is az öreg. Alig cipeli magát. Pedig még Jó bőrben van, a kissé hűvös szeptemberi napon kábád nélkül Jön. Szürke ing és kék kö­tény van rajta. Nehezen hall kiabálni kell vele. Maga igen halkan beszél, kezdetben valósággal le kellett olvasni szájáról a szavakat Később bizalmasabb lett és valamivel hangosabban be­széli — Mondja el nekem Vetter Leopold, mire ls emlékezik I — mondom az Öregnek. Reszkető kezeivel lassan ajkához emeli a po­harat, látom, amint a kortyok leszaladnak a tor­kán. Aztán maga elé bámul. Gondolkodik. Rán­cos feje megremeg, hívja az emlékeit... És kezd beszélni: — Nagy csata volt azon az éjjel. Rettenetes nagy osata... — Honnan tudja? <— Hát ott voltam — Hol? — A kastélyban. — Akkor ls ott volt, amikor a nagy esala tör­tént? — Akkor nem, de másnap én mostam fel a vé­res szobákat. A kastély házmestere. Szedlák ne­kem Jó barátom volt. ö Jött át hozzám másnap és mondta: „Leopold, gyere át hozzám és segíts nekem összetakarítani a szobákat Egy mayerlin­gi asztalosmester, bizonyos Wolf nevezetű és én mentünk át a kastélyba. Itt a Szedlák megparan­csolta nekünk, hogy baltával törjük össze a bn­torokat. így parancsolta ezt a császár... Gyönyö­rű bútorok voltak, nékem különösen egy otto­mánért fájt a szivem. Ez tele volt vérrel. Mond­tam is a Szedláknak: adja nekem az ottománt, én otthon, majd kipuceolom, de a Szedlák hajthatatlan maradt. Két szőnyeg volt a szobában, az egyiket összecsavarták, a másik a sarokban hevert Lyu­kakat vágtak a szőnyegekbe, de én láttam, hogy a lyukak körül vérfoltok vannak. A bntorok is tele voltak vérrel A szobát aznap reggel mész­szel átfestették, de a vér átütött a meszelésen ... A Wolf, meg én összedaraboltuk a bútorokat és a daraboka« levittük a szegényházba. Másnap az­tán szekerek Jöttei Bécsből és elvitték a darabo­kat fia emlékezem még arra, hogy as összegön­gyölt szőnyegben Téres ftvegdarabok is voltak... Hogyan történt a tragédia» — És mit tud még? — faggatom as öreget _ Csak amit a Szedlák elmesélt... _ Hát mit mesélt a Szedlák? — Január X-én éjszaka történt a nagy csat* és következő nap délelőtt senki nem tudott még semmit A gazdasszony, bizonyos Nessel neveze­tű délelőtt még kijött a piacra bevásárolni ée a konyhában megfőzött öt személyre. Mert előző napon öten voltak a kastélyban: a trónörökös, a Maria, Bratfisch, a fiakkeres Bécsből a Szedlák és a NesseL Este fiakkerek Jöttek Bécsből és ml csak akkor tudtuk meg, hogy mi történt... Ak­kor mesélte el Szedlák nekem a dolgot — fis mit mesélt? — Szedlák Így mondta el a dolgot: A trónörö­kös és Vecsera bárónő délután megérkeztek • Bratfisch kocsiján Bécsből. A trónörökös azt mondta a Szedláknak, hogy ne zavarja öt senki Megvacsoráztak és lefeküdtek. Éjjel tizenegy óra felé arra ébred a Szedlák, hogy valaki zör­get a kapun. Felkel kimegy és látja, hogy agy fiakker áll a kastély előtt és három ur áll a fiak­ker előtt. Megkérdezte, hogy mit akarnak. As egyik azt felelte erre, hogy sürgősen kell a trón­örökössel beszélnlök. A Szedlák nem akarta őket beengedni, hiszen parancsa volt, hogy a trónörökös egyedül kíván maradni... Szó szét követett, a hangos vitára felébredt a Bratfisch is, odajött a kapuhoz és oldalba lökte a Szedlá­kot. „Nyiss kaput azonnal — mondta Bratfisch Szedláknak —, ezek igen nagy urak és be kell őket engedni r Az urak bejöttek a kastélyba, Szedlák világított előttük a lámpásával és megkopogtat­ta a főherceg ajtaját „Ki az, mit akarnak?" — kérdezte a trónörökös, mire Szedlák igy felelt: „ Három ur kíván fenségeddel beszélni." „Kik azok?" - kérdezte Rudolf. „Kóburg herceg, gróf Hoyos ur és gróf Baltas­zi Hekt... „Eressze be őket.. — Az urak Igen izgatottak voltak, egy érs hosszat tartózkodtak a főherceg szobájában és aztán azon a kocsin, amelyen Jöttek, elmentek... így mesélte ezt nekem Szedlák .. És néhány nap­pal az események után a Szedlákot, meg a TVol­fot Heillgenkreuzba vitték a klastromba. Ott meg kellett eskűdnlök, hogy andg élnek, nem mesél­nek d senkinek semmit arról, amit tudnak. En­gem nem esketett meg senki... Az öreg Leopold már a harmadik spriccert issza. Aztán így fejezi be az elbeszélését: — Rettenetes osp.*a . Minden tele veit vérrel... de azért mégis kár azért a piros otto­mánért... könnyen kimostam volna belőle a vér­foltokat... haragszom még most 1« a Szedlákra, hogy nem adta nekem az ottománt... Pali 36b. GRÁCIA CIPŐVEL Árban, minőségben, eleganciában vezet Kárász u. 3. Telefon: 32 78 Minden létező legújabb Jipusu rádiókészülék és hangszóró WWIIHIIIIIIIIIIIII llllllil II Ulli llll IIIIIHIIIHI kedvező részletfizetésre kapható Deutsch Ulbert Szeged, Kárász-ucca 7. Teleion 18—71.

Next

/
Thumbnails
Contents