Délmagyarország, 1931. január (7. évfolyam, 1-25. szám)

1931-01-18 / 14. szám

18. DfiLMAAYARQBSZÁu ir 13 Pengő havi részletre Standard \ Hálózati < Rádiók » n Kerékpárok Déry Gépáruház. Philips Varrógépek »y ré»»le1flieté»re Gromolonlemex uldon»Aqok. • •vftö műhely. Gramofonok 81 Nooy |oi PLLINOLIEH F S ELINDULNAK REGÉNY WA: KOSSAK L<TFO* Három hete nem esett az eső Ml Iesz a világgal. Az ember ugy érzi, ég és föld közöl ekzálU a levegő, az élet fulladozik, emberek és állatok pórusain majdnem, hogy kibuggyan • vér. 6, irgalom, irgalom 1 De minek is a beszéd. Hiábavaló itt minden. Az lenne a leghelyesebb, nagy megnyugvással elnyúlni a kemény, majdnem tüzesre izzott főidőn és meghalni szó nélkül, alázatos meg­adással, mint a mezőn a virágok. Dél van. Sárga, fülledt izzásban bukdácsolok céltala­nul. Azért indultam el, bogy valahova, vala­milyen kitűzött célba beérkezzem. De már elfelejtettem indulásom okát és a célt is, amit magam elé tűztem. Alig merek átmenni az ut egyik oldaláról a másikra. Látom, bogy a járókelők talpai alatt milyen kocsonyásan re­meg a megolvadt aszfalt. Egy nő, akit átvilágít a nap, akárha üvegből lenne, rémülten fel­sikolt A kétségbeejtő hang ugy jelenik meg a szemem előtt, mint valami rozsdás borotva­penge. — Hagyja a papucsot és menjen további — mordulok felé halálos elszántsággal. — Fon­tos, hogy elevenen a szárazra jussunk. Átmentem a kőjárdára. Az autóbuszból éppen kiszállnak az utasok. Elgyürt sárgabőrü és fölfujt, megizzadt képű emberek. Egy' kopasz urnák keskeny csikban ugy fogja körül a koponyáját néhány verfté­kes hajszál, mintha vizbemártott hervadt ko­szorút viselne. Elefántcsontnyelü bot van a kezében s elől nagy rozsdás folt sárgálik a nadrágján. Egy kislány szalad elé a járdáról és kezet csókol neki. A kövér ember hangosan lélekzik, valószínű, ha nem állna mellette a kislány, összeesne, megolvadna az aszfalton s csak egy gyanusszinü pocsolya maradna utána De a természet jő hozzánk, segítsé­günkre siet a tragikus pillanatban s megóv bennünket a gyors pusztulástól. Az egyik üzlet kirakata előtt hadirokkant áll, öregember, reszkető inakkal. Haját és szakállát szalmasárgára szívta a nap, nyelve kilóg, mint a szomjas állatoké. Fél arcát a kirakat üvegéhez szorítja, kőnnytelenűl de valami eltorzító keserűséggel sir. Nem tudok közömbösen elmenni mellette. Egyetlen ezer koronás van a zsebemben, kiveszem és bele­teszem a kezébe, ami ugy van ökölbe szorítva, hogy a pénzeket bele lehessen^ engedni. Az embernek megrebbennek a lecsukott szem­héjai, durva kezebőrén át megérezte a pénz értékét s a vér most gyorsabban fut az erei­ben, egy pillanatra fölébred a kábulatból. Máskor is láttam ilyen figurákat, de közöm­bösen el tudtam menni mellettük. Mindennek ez a kegyetlen hőség az oka. Végre valali, aki pillanatra magamhoz 'érit. Egy lány jön felém, sárga nyersselyem bluz van rajta, a hajak zsírosan a fejére tapadnak, lábszárai vastagok és kissé kifelé görbüinek. Kinyilik a szája s ugy szól hozzám, mintha pincéből beszélne. A mosolygós arca azonban itt van egészen előttem s rámnéz a szemeivel, mintha valamiért, vagy valaminek az érdeké­ben le akarna leplezni. — Miért néz rám ilyen vizsgálódón? Keresi rajtam az öregség jeleit? Nevet de nem hallom a hangját — Ravasz kislány maga, Pannika. Bizo­nyára ugy okoskodik, a hőség megtöri ellaa­állásunkat & éppen erek a pillanatok alkal­masak arra, hogy tőnkre tegyük ellenségein­ket — Kisérjen el egy darabon, ha ráér? — Merre? Hazafelé. Otthon leeresztem a rollók'at és hűsölni fogok". Milyen jő igy mezítelenül lenni. Ránéztem a lányra, ő is visszanézett rám és mosolygott. De ez a mosolygás nem hasonlí­tott az állandóan látható, mindenki mosolyához. Plasztikus teste volt ennek a mosolynak, hatá­rozott formájú kezei, kinyújtott tenyerekkel • valami Ingerlő és elérhetetlen ajándékfélék voltak ezeken a tenyereken. Mohó éhséggel bele szerettem volna kóstolni a felémmutatott ajándékokba, de mielőtt még előrehajoltam, a látom ány hirtelen átváltozott. — Gyerünk, — mondtam és ugy Indul­tunk" el egymásmellett, mint két idegen. Lehet, hogy csakugyan le akart leplezni ez a lány s közben nem vette észre, hogy egész valóságá­ban mutatkozik előttem. Közömbös dolgokról beszéltünk. Átvágtunk a döglött útkeresztező­déseken, a megáporodott Üzletek előtt, a pla­kát-oszlopokon véres cafatokban szétkenőd­tek' a máskor vidáman és energikusan orditő reklámok. Alig találkoztunk valakivel. Elkese­redetten tapodtam a főidet « az ég felhőt­lenül és majdnem kénsárgán nagyon messze volt fölöttem. A lány a nevemen szólított t csak" most emlékeztem rá vtmza. hogy az egész idő alatt, amig Így kettesben csatangoltunk, állandóan beszélt csacsogott szörnyű kitartással s valami elszánt nemtörődömséggel a világ iránt. — Nem Igaz? Maga nem igv gondolja? — Igen! S mit is tehetnénk egyebet. A lány még mondott valamit, de már a szavai sem érdekeibek. Láttam, hogy átmegy az uton, egész ta'pára lép s ugy himbálja magát, mint valami teher­hordó munkás Elment a kirakatok előtt, ol­dalt fordította a fejét, de nem a kiállított áru­kat, hanem a saját figuráiát nézte meg a tükröződő üvegben. Ereztem, hogy rám gon­dol s örül neki, hogy pillanatokig még utána bámulok Más irányba indultam. Elfeledkeztem ma­gamról, de hiába akartam nem a lányra gondolni, mégis csak az övé voltam, valóság­gal elvitt magával. Velemaradtam csöndben és láthatatlanul. Rosszlevegőjü, magas házsorokkal szegélye­zett uccában laknak. Az elszegényedett közép­osztály lakónegyede ez A barnás-sárga, füst­tel és porral Ieoett bérkaszárnyák egy-két szobás lakásaiban hivatalnokcsaládok éldegél­nek elcsenevészedeü gyerekeikkel, hegyesorru nagyanyákkal & a görbehátu nagyapákkal A házak udvarai eléggé tiszták i gyerekek nem ordítoznak a folyosókon, néha, leginkább va­csora után, egy-egy gramofon hangzik föl a lakásokban s ezek a rekedt, unalmas hangok szinte észrevétlenül álomba zsongitják a ház népét Az egymásmellé zsúfolt emberek alig is tudnak valamit szomszédaik életkörül­ményeiről. Valamennyien többnek, jobban szituáltnak szeretnék mutatni magukat, mint amilyenek a valóságban, de mivel tudják a többiek ébersége és kíváncsisága miatt ez le­hetetlen, félénkekké és félénkségükben gőgö­sekké lettek szomszédaikkal szemben. Panni alig mult tizenöt éves s már észrevette ezeket a visszás állapotokat. Zőmők, kis termetével tó nőtt az általános szokásokból, ^al­kodott azzal, hogy 5 sem különb ta többi embernél s nem is akar különbnek látszani. Igaz, hogy ezért szelesnek, bolondosán meg­gondolatlannak tartották a szomszédok és a saját családja is. De ő fölényesen túltette magát ezeken a kicsiségeken. Valósággal hős volt a meggyávult emberek között Most is, alig hogy benyitott a lakás ajta­ján, az anyja odaállt eléje és rosszalón S majdnem sirva mondta: — Mit szólnak hozzá, akik mulatnak ebben az öltözetben? Hányszor szóltam már ezért és hiába, minden hiába. Ki látott ilyet, nyers­selyem blúzban s ezekben a vastag, otromba cipőkben. Panni nem felelt Az egyik fülén be, a másikon kiengpdte ar unalmas sr'í kozásokat. Edzve van az ilyesmire. El gyűri, megkopott aktatáskáját, amiben iskoláskönyv: it hordta, az előszobaszekrény mellé, a sarokba dugta. Vidd csak el onnan, vidd be a szobába! A' rendes diák nem az előszobában tartja könyveit. Panni hiába akart nem belekezdeni a fele­selésbe, egyszerre elidegesedett. — Anya, kérlek, hallgass! Már nem is szere­tek hazajönni. Legjobb szeretnék kijutni ebből az unalmas lyukból Ha fiu lennék, rég el­mentem volna. Hogyan lehet ezl még sokáig kibírni. Az asszony két tenyerét a füleire szorította, hogy ne hallja a másik sikoltozó támadását és sértődötten, elborult tekintettel kérdezte: — Mért kiabálsz igy? Mért kiabálsz az Anyádra, aki mindig csak a javadat akarja. Azt mondod, hogy elszeretnél menni hazul­ról? Nagyon szép. Ez a bála azért, hogy föl­neveltelek, mindent rád áldoztam csak azért, hogy boldognak lássalak magam mellett. — No, kérlek, azért, hogy fölneveltél, nenf sok hálával tartozom Végre is ez köteles­séged. Az Anya kövéren és kipirultán állt tea ebédlő ajtajában. Legjobb szeretne vissza­húzódni, kitérni a további csata elől, de nem teheti meg. Tekintélyt kell tartania. Nem en­gedheti meg, hogy a lány elkapassa magát, megpróbálja újra visszaszorítani — Ugy feleselsz az Anyáddal, mint as ucca­gyerekek. Urfleánynak neveltelek és meg sem látszik rajtad. Panni egyik lábáról a másikra állt. Mintha zsákuccába szorították volna, kapkodja a fejét, hogyan bújhatna át az Anyja mellett. Az asszony az egész ajtónyilást betölti, a lány nem találja a rést, amin át elmenekülhetne. Az Anya érzi főlényét, újra kezdi: — Engedelmességgel és hálával tartozol nekem (Folyt, k'öv.) Felelős szerkesztő: PÁSZTOR JÓZSEF. Nyomatott a kiadótulajdonos Délmagyarország Hírlap- és Nvomdavállalat Rt. könyvnyomdájában. Felelős üzemvezető: Klein Séndor. $2z op&s&áilerfh&n hutuznSL SINGER VARRÓGÉP, , firtjelé^ fieltéieleJc Z&Lqjc^erruf hqjjí KeAilolak, 61NGER VARRÓGÉP RÉSZV. TÁRS, td, KArAas ncca U •lAqb Telefonszám 31—IS.

Next

/
Thumbnails
Contents