Délmagyarország, 1930. november (6. évfolyam, 247-271. szám)
1930-11-11 / 254. szám
1930 november lí. DÉLMAGYARORSZÁG tételek Minden okot, amelv esetleg megzavarhatta az összeköttetést, ki kellett küszöbölnünk. Ilyen bizony sok volt a »Cittá dl Milano« fő-rádiótelegráfistája maga magyarázta nekem, hogyha jól akartak bennünket hallani, az összes elektromótort le kellett állitaniok a fedélzeten. Szükséges volt tehát, hogy ezt minden esetben megtegyék. Mindent el kellett követnünk a legkedvezőbb körülmények megteremtése érdekében. Meg kellett arról győződnie, hogy súlyos, fontos dolgok" ezek. De Romagna szavaimat rendreutasitásként fogta fel és azt válaszolta, hogy részéről, meggyőződése szerint, a rádiótelegráfiaí szolgálatot mindig a lehető legpontosabban látták el, sőt csodálkozott, hogy ez ellen egyáltalán kifogást emelek. Kényszeritett, hogy határozottabban beszéljek: »Tehát miért nem hallottak önök minket az első 12 napon át a katasztrófa után, amikor órárólórára állhatatosan felhívtuk önöket? Hisz közel volt már az a veszély, hogy akkumulátoraink kimerülnek, mielőtt még összeköttetést bírnánk kapni önökkel! Hogyan történhetett meg egyáltalán, hogy nem hallották meg hívójelünket, amikor az oroszok Arhangelszkben hallották azt, pedig hát csak mégis jóval messzebb voltak ők?!« Hogy miért, az már tiszta volt s már hoszszabb idő óta ismertem. Nem volt idejük figyelni reánk, mivel a »Cittá di Milano« rádiótelegráfiai állomásának tevékenységét csaknem teljesen lekötötték azok a véget nem Miért nem fogta fel a Cittá di Milano« S. O. S. kiáltásunkat? Még emlékeznek rá, hogy mikor elhagytam a jégtáblát, minden ruhát, amire nem volt feltétlenül szükségem, sőt sapkámat és rénszarvasbőrcsizmámat is, visszahagytam, de azt a két naplót, amelybe a felvett és leadott sürgönyöket jegyeztük fel, ösztönösen magammal vittem. Még más, nagyon fontos feljegyzések is voltak benne, amelyek az expedícióra vonatkoztak; azon értékes dokumentumokat pedig, amelyekkel én már nem bírtam törődni, másik két társam hozza maj<1 el magával. Ez a két napló volt élő és csattanós bizonyítéka a jégtáblán eltöltött életünknek, okmányai annak a kínzó elzártságnak, amelyben ott tengődtünk. Ezeket is szívesen elhoztam volna magammal, hogy biztos legyek abban, hogy nem vesztik el útközben. Magától értetődőleg, mihelyt megérkeztem a »Cittá di Milano« fedélzetére, rögtőn a lehető legerélyesebben léptem közbe oly értelemben, hogy megjavítsam a rádiótelegráfiai öszszeköttetést a hajó és a sátor között. Ez nagyon fontos dolog volt. Feltétlenül elejét kelAZU/u«- tsiMsma htja IRTA: UMBERTO NOBILE 99 Milyen gyávaság! És az a kijelentés, ba odalenn maradok, egyszerűbb, igy meg könynyebb velem elbánni. • « • Egyszer és mindenkorra szólva: Mint az expedíció fejének, a mentési munkálatok vezetése miatt, a »Cittá di Milano« fedélzetén volt a helyem, és nem a jégtáblán, ahol sebesüléseim miatt nemcsak, hogy nem tudtam segíteni társaimon, hanem csak veszedelmet és terhet jelentettem számukra. Az, hogy beleegyeztem abba, hogy Lundborg elsőnek mentsen meg, ez még csak egyetlen dolog, ami csupán saját öntudatosságomra és lelkiismeretemre tartozott. Lundborg azt állította, hogy erre vonatkozó parancsa van —, de bizonyos az, hogy határozott parancsa volt arra, hogy először a két sebesültet hozza el, akár Gecionin kezdi, akár a másikon. A szemlélők, akik messze, védett fedezékeikben olvasták az ujsághireket, töbf>é-kevésbé ugy ítélték meg a dolgokat, mintha színházban lettek volna s igy vagy Lundborg álláspontja, vagy az én nézetem volt szimpatikusabb előttük, de arra semmi körülmények között sem volt joguk, hogy magyarázatot követeljenek tőlem. A tenger összeszakadozott jeges páncélján volt hat ember, közülük ketten sebesültek, négy ép; saját kezdeményezésükből nem juthatnának semmire, várniuk kellett, hogy megmentsék őket. A megmentő, aki saját szabad akaratából vállalta a kockázatot, a legilletékesebb biró annak megítélésében, hogy milyen sorrendben menti meg őket. És ő nem tehette, hogy ne Nobilet szállítsa el először, nem mint hogyha Nobile élete fontosabb lett volna a többiénél, nem mivel Nobile sebesült meg a legsúlyosabban, hanem azért, mert határozott tanácsokat adhatott arra vonatkozólag, hogy hogyan próbálják a többi hajótöröttet is megmenteni. Éppúgy egyszer és mindenkorra mondjam, hogy elhatározásomban társaim gondviselésszerű rendelést láttak. Szerencséjük volt, hogy Lundborg balesete után én a Vírgoöbölben voltam. Később egyszer, a Vörös Sátor egyik visszatért lakója azt mondja nekem: »Ha őn, Tábornok, nem tért volna vissza előttünk, még ma is az állójégen ülhetnénk.« Túlzott, de annyi bizonyos, ha nem lettem volna a »Cittá di Milano* fedélzetén és — minden lázam, ezer erkölcsi és testi kinom ellenére — nincsen elég energiám a cselekvésre, buzdításra, tanácsra és a harcokra, talán még a »Krassin«, a dicsőséges orosz hajó is megfordult volna, hogy sérüléseit kijavítsa, ahelyett, hogy bátran tovább kormányozott volna a Vörös Sátor felé. lett vennem a következetlen táviratozásnak, hogy ne kelljen nekik hiába leadniok. Nagyon jól ismertem saját tapasztalataim révén, milyen nagyon kinos dolog, mikor az ember egy kisebb, sodrődó jégtáblán él, hiv, keres és semmi választ sem kap. Szerettem volna, hogy ez ne ismétlődjék. Kabinomba kérettem Romagna parancsnokot és nyugodt hangon kijelentettem neki, milyen szükséges az, hogy a »Cittá di Milano« rádiótelegráfistája állhatatos figyelmet szenteljen a sátor hívásának, hogy felfoghassa társaim közleményeit és kívánságait. Ezt pedig napjában többször is meg kell tennie, mert egyetlen felhívás nem elegendő. Beszéltem vele arról, hogy milyen gyakran fordult elő az az eset, hogy az összeköttetésre megállapított órában nem sikerült megértetni magunkat és akkor nem maradt más hátra, mint ismét egy teljes 24 órát várni, várni, a legközelebbi összeköttetésig. És akkor még az is bizonytalan volt, hogy a következő alkalommal hallják-e leadásunkat. Tarthatatlan állapotok, ezen sürgősen segíteni kellett! Követelnem kellett, hogy több ízben is hallgassák naponta a sátrat, amellett gondoskodjanak arról, hogy meglegyenek a legkedvezőbb fel-