Délmagyarország, 1930. október (6. évfolyam, 220-246. szám)

1930-10-14 / 231. szám

1930 október 14. DÉLMAGYARORSZAG 9 Színházjegyek a Délmagyarország jegyirodájában. Jegyárusítás d. e. 8—12-ig, d. u. 3 - 7-ig. №\ fSZAKSAIM! UIM IRTA: UMBERTO NOBILE 78 Nagyon őrültem e váratlan jó hangulatnak s a két énekesnek külön adag cukrot adtam, hogy bátorítsam őket, máskor is ismételjék meg éneküket. De, sajnos, másnap már elhall­gatott az ének, minden örömünk odavolt, mi­vel újból délkeletre sodródott velünk szörnyű jégbörtönünk. • * • Amint már a fejezet elején emiitettem, nagy lesujtottságunk elhatalmasodott rajtunk, mi­kor junius 3.—6. között folytonosan délkeletre sodródtunk. Ismételten aggódva kémleltük, nem látszik-e valami sziget a horizont felhői kőzött. Viglieri újra és újra megfigyeléseket végzett abban a reményben, hátha egész ész­revétlenül megint másik irányban mozgunk tova. Sajnos, nem igy volt. Nem láthattunk egyetlen napsugarat sem és ha néha-néha mégis valamivel világosabb lett, ijedten állapí­tottuk meg, hogy mindig távolabb jutunk a szigettől. Ellenben messzelátónkkal felfedez­tük a Leigh Smith-fok körvonalait. Kinos nyugtalanság gyötört bennünket. Mi­kor lesz már ennek vége? Talán elérjük né­hány nap alatt a Leigh Smith-fokot. Mialatt délkeletre sodródtunk, mindig messzebb jutot­tunk az Északnyugati-földtől. Ezzel eltűnt utolsó reményünk is, hogy valamely segély­akció életben találjon még bennünket. A rádió most már egyáltalán nem használhatott ne­künk, mert ha leadónk valóban gyenge már nagyobb távolságokra, akkor most, még na­gyobb távolságnál lehetetlen, hogy meghallja a világ, mikor még akkor sem hallották jelein­ket, midőn ott voltunk szomszédságukban. Mi lesz velünk? Saját halálomat nyugodt lélekkel vártam; hát igen, mi ketten, sebesültek, elpusztulunk, de elviselhetetlen volt számomra az a gon­dolat, hogy velünk együtt többi társunk is elvesszék. Mint mondtam, ha még tovább sod­ródunk kelet felé, már semmi reményünk sem lesz a rádióban. Ragaszkodni akartam még akkor is ahhoz, hogy társaim keressék meg az utolsó kivezető utat és meneküljenek el a partok Irányában, ha mégoly kilátás­talannak látszanék is ez a gyaloglás. Belát­tam, hogy mi, sebesültek, nem volnánk ké­pesek résztvenni ilyen gyaloglásban, szokat­lan nehézségeket, eddig nem tapasztalt bajo­kat idéznénk elő. S mivel már úgyis remény­telen a mi helyzetünk, hogy legalább a többi négy társam elmehessen, meg akartám őket szabadítani tőlünk. Komoly elhatározás érett meg bennem. Ha továbbra is délkeletre sodródunk, tul a Leigh Smith-fokon, tehát még mintegy 10 mérföld­nyire, elrendelem, hogy Viglieri, Biagi, Behounek és Trojani hagyjanak el bennün­ket és gyalogoljanak a szárazföld irányába. Cecioni is ¿láthatja ennek helyességét és elfogadhatja határozatomat, hisz őneki kisebb a baja, mint az enyém. Mivel pedig most Cecioni is sokkal nyugod­tabb volt, mint azelőtt, az a szándékom, hogy, egyedül velem maradjon vissza, sokkal kőny­nyebben látszott keresztülvihetőnek, mint ko­rábban. Magam akartam gondoskodni róla. Ahogy, három társunk eltávozott tőlünk", tul volt a veszélyes krízisen. Nem gondolt többé arra, hogy őt, sebesültet magukkal vonszolják gyalogutukon. Még egy utolsó alkalommal beszélt erről, másnap, hogy, három bajtársunk eltávozott tőlünk és egyi­künk messzelátóval mintha ugy látta volna, hogy visszafordultak és a sátor irányában kö­zelednének. Cecioniban rögtön felébredt a re­mény, hogy ők egész a szigetig követték a rianást és most jönnek, hogy ol vigyenek ben­nünket is, ahogy ezesetre megígérték. »Jön­nek, visszajönnek«, ujjongott és szemei égtek az izgalomtól. »Nem, ők nem térnek vissza!« Csaknem keményen szóltam rá, hogy ezt a reményét még csirájában elfojtsam. Azóta nyugodtan maradt. Lelkében megadás­sal és türelemmel viselte a sorsát. Most már nem lett volna nehéz őt meggyőzni annak szükségességéről, hogy velem egyedül marad­jon vissza. Hathatósan beszéltem hozzá! Megmondtam' neki, hogy nekünk nincsen jogunk ahhoz, hogy elvegyük bajtársainktól a menekülésük utolsó lehetőségét is. Nem szabad magunkhoz láncolnunk őket. Hagyjuk hadd menjenek, sőt nekünk erre rá is kell beszélnünk őket, ha ők nem akarnának maguktól eltávozni. Ha mi ketten egyedül maradunk, nem lesz olyan félelmetes, mint ahogy .azt elképzelte. Igaz, Cecioni ellentmondott nekem, de hang­ján éreztem, hogy rá tudom még erre beszélni. Ugy látszott hát, hogy a legnagyobb nehézsé­get legyőztem. Azt hiszem, azt a gondolatomat, hogy el­küldjem minden bajtársamat, még ha az ott­maradás a biztos halált jelentené is, nemcsak kötelességtudásom diktálta, hanem az a körül­mény is, hogy elviselhetetlen lett volna szá­momra, hogy tanuja legyek társaim kétségbe­esésének és kinos haláltusájának; mert hisz magamban kiszámítottam már, mikor jön el az ő halálos órájuk; ezt meg tudtam még tenni. Hasonló egoizmus vitt arra az elhatá­rozásra, hogy ha Cecionival egyedül mara­dunk és közel látnám a halálomat, elvánszor­gok mellőle, hogy egyedül, nyugodtan haljak meg. A halál várása egy pillanatig sem ijesztett engem. Erősen hittem, hogy itt, a jégsivatad közepén nem lesz fájdalmas az éhhalál. J Figyelje áras hirde­tésünket1 Nézze meg kirakata­inkat}

Next

/
Thumbnails
Contents