Délmagyarország, 1930. október (6. évfolyam, 220-246. szám)

1930-10-11 / 229. szám

s DÉLMAGYARORSZAG Színházjegyek a Délmagyarorizág jegyirodájában. Jegyárusítás d. e. 8—12-ig, d. u. 3 7-ig. M.MM TSIMSUM IITJA IRTA: UMBERTO NOBILE - - ... . 76 Végső meggyőződésűnk' tényleg az volt, hogy majd egy szép napon végül kényelmesen je­lentkeznek valahonnan segélykiáltásunkra. Valóban lehetséges, hogy olyan kicsi állo­más, mint a mienk is, nem hord elég messze, de nem tudtam elképzelni, hogy a techniku­sok, akik biztosítottak arról, hogy a készülék hatástávolsága 700 km, egyáltalán nem vizs­gálták volna meg azt. És a »Cittá di Milano« még sem hallott bennünket, mert különben biztosan felfogtuk volna, akár töredékesen is, ha válaszolni próbált volna nekünk. Hisz mi mfnden leadásukat hallottuk. Minden hírből, amely eljutott hozzánk, megértettük, hogy ők régen halottként könyveltek el bennünket Csakis igy tudtam megmagyarázni, miért nem próbálkoztak ők, hogy legalább a megbeszélt időben néhány percen át híreinket figyeljék. De nemcsak a »Citti di Milano« nem hallott bennünket, de a többi állomások sem tudtak észrevenni bennünket. És mégis az egész mü­veit világ figyelt reánk Százával kerestek bennünket a rádiótelegráf állomások és biz­tosak voltak, hogy mi halljuk őket. ők is biztosan hittek abban, hogy előbb-utóbb hirt 'kell rólunk kapniok. Megfontoltam, hogy segitsünk valahogy hely­zetünkön, jobb volna talán S. O. S. jeleinket a mostani tiz perc helyett talán hosszabb ideig, félórán-, vagy egyórán át adni le. Ahogy társaink eltávoztak, az első este meg­kérdeztem Biagit: »Biztos vagy-e abban, hogy hullámhosszunk tényleg pontosan 32 méter?« — »Igen«, felelte ő. Mindamellett mégegyszer is felül akarta vizsgálni a készüléket. Felvevőnktől száz mé­ternyi távolságban építette fel Biagi leadóját és megvizsgálta hullámhosszunkat. Minden rendben volt szerinte. Rövid izenetet szerkesztettem hamarjában olaszul és franciául a leadás számára. »Hol­naptól kezdve, — szóltam hozzá — naponta egy órán át fogjuk ezt közvetíteni.« Biagi szó nélkül engedelmeskedett. Ez volt megmenekülésünk' bevezetése. A Foyn- és Broeh-sz'jjetek. Bizonyára azért, hogy könnyitsünk meg­kínzott, meggyötört lelkűnkön, az állójégcn töltött első hetekben nagyon igyekeztünk, hogy tájékozódjunk a légköri viszonyokról is. Ót napon át délkeletre űzött bennünket a szél, azután alábbhagyott; helyette gyenge keleti szél támadt, atnely mindig közelebb hajtott bennünket a Foyn- és Broch-szigetekhez. Szá­mitásunk szerint június 3-án csak 4 mérföld­nyire voltunk ÉK-re a Foyn-szigettől és 5.5 mérföldnyire ÉK-re a Broeh-szigettől. E_zcn a napon voltunk legközelebb a két kicsiny szigethez. Lassankint jöttünk rá, hogy ide-oda sodró­dásunk utja az- időjárástól függ és azt figye­lembe véve meghatározható. Ila nem láttuk a Napot, ami a leggyakoribb eset volt, csak később tudtuk meghatározni helyzetünket, amikor láttuk, hogy milyen irányban és mi­lyen távol voltak tőlünk a szigetek. Ez volt az egyetlen pont, amelynek segítségével jég­táblánk pillanatnyi helyzetét meghatározhat­tuk. Reggelenkint, mikor felébredtünk, sőt gyakran éjjel is, ha valaki felriadt álmából, kérdeztük az éjjeli őrt: »Lehet-e látni a szige­teket? Milyen irányban? És milyen távol?« fis napközben is gyakran tettük fel a kérdést egymásnak. , Számunkra a Foyn-sziget volt jelentősebb. Mindig ez volt közelebb hozzánk. A végén már csak egész egyszerűen »a sziget« volt nekünk. Egy álló hónapon át »a sziget« világító­tornyunk volt. Érdeklődésünk középpontja, körülötte forgott minden vágyunk és gondo­latunk. Minden célunk csak az, hogy elérhes­sük; mindenféle lehetetlen terveket kovácsol­tunk a gyaloglásra vonatkozólag. Minden lég­várunknak, amelyeket a remény óráiban épít­gettünk, a szárazföld partjainak elérése volt az alapja. Álmainkban a jóságos szélirány a partokig sodort, szárazra juttatott bennünket és igy fáradságos gyaloglás nélkül értük el a szárazföldet. Kémleltük a horizontot abban a reményben, hogy egy napon füstfelhőt fede­zünk fel valahol, ami a segítség megérkeztét jelentené. »A sziget« volt jókedvünk mértéke. Ez asze­rint változott, ahogy közelebb, vagy távolabb voltunk tőle. Ha körvonalait tisztán ki tudtuk venni a horizont határán, vidámak voltunk. Ha eltávolodtunk, szomorkodtunk. Ha egé­szen eltűnt a horizontról, mindnyájunkat súlyos pesszimizmus szállta meg. Vigasztalan, komor napjaink voltak, mikor nem láttuk a szigetet. Ilyenkor olyan elhagyatottaknak éreztük magunkat! Minden szürke és kietlen volt ilyenkor, minden formátlan és veszélyek­kel teli. Hiányzott az élet minden jele. Ellenben, ha közel voltunk »a szigethez«, a madarak csapatostul jöttek felénk s mi szi­vünkből üdvözöltük a jégsivatagbán az élet hírnökeit. Hozzáütődtek a jégtaskókhoz és a levegő tele volt kiabálásukkal. Nem éreztük oly egyedül magunkat, ha itt voltak a közelünkben. Megint életet lát­tunk magunk körül, amellett láttuk, hogy mégis megvan a lehetősége, hogy táplálékról gondoskodhassunk, ha élelmiszereink elfogy­nának. Itt az állójégen a mindennapi kenyérről való gondoskodás létkérdés volt. E világtól távoli, jeges pusztaságban a természet féktelen ereje uralkodott rajtunk és felelevenedtek, el­harapóztak bennünk az ember ősi ösztönei: Vadászni akartunk, növelni élelmiszerkészle­tünket a zsákmánnyal, hogy életünket néhány nappal megtoldhassuk. Erre volt nyomorú­ságos létezésünknek legfőbb szüksége. A katasztrófából kimenekedtünk. Most csak" az volt minden gondolatunk, igyekezetünk, hogy amennyire lehet, biztosítsuk' exiszten­ciánkat. . i Mikor a közelünkben lévő rianás még nyilt volt, egyik nap mindnyájan kint üldögéltünk a napon. Mi, sebesültek is valahogy kivon­szoltuk magunkat. Hirtelen egy fóka vetődött a csatornából jégtáblánkra, hogy hozzánk ha­sonlóan a napsütést élvezhesse. Biagi éppen 1930 október lí. elhatározta, hogy elejti, amikor a kecses állat, szerencséjére, eltűnt a soha viszont nem látásra. Ekkor jött a rádiótelegráfistának az a gon­dolata, hogy a rianásban halásszon. Cecioni készített horgokat. De minden kísérlete hiába­való volt, ezért később fel is hagyott vele. Több reményűnk volt abban, hogy a med­vék meg-megjelenése révén szaporíthatjuk élelmiszereinket. Egyaránt féltünk tőlük, de óhajtottuk is jövetelüket, ötször látogattak meg bennünket egy hónapon belül, mindig olyan­kor, amikor a Foyn-sziget közelében voltunk. Valószínűleg a szigetről jöttek át. Második látogatásuk megint éjjel tőrtént, amikor éppen Biagi volt őrségen és azzal töl­tötte az időt, hogy segélyhívásunkat küldözte szét a világba. Egyedül én voltam a sátorban, aki nem aludt, hanem ugy magamban tűnődve virrasztottam. Biagi hirtelen a sátor bejáratá­hoz rohan: »Egy medve! Hol a pisztoly?« A pisztoly a sátorban függött épp a Madonna-kép alatt. A sátorrudat még másfélékkel is tele aggat­tuk; a pisztoly alatt függött egy naptár, ame­lyen bekrétáztuk a jégen töltött napokat. Szá­radó finskoink is a sátorrudon függtek és igy Viglieri, Behounek és Trojani könnyen elérhették azokat, ha rájuk került az őrségben a sor, anélkül, hogy a többiek álmát zavarták volna. Mikor hallom, hogy Biagi elkiáltja magát: »Hol a pisztoly?«, egy lökéssel felültem ég megpróbáltam, elérem-e. E pillanatban azon­ban rettenetes fájdalmat éreztem lábamban, amelyre hibásan támaszkodtam, mikor karo­mat kinyújtottam. Biagi kisietett Két-három lövést hallottunk és rögtön utána Biagit, amint kiáltozott: »És elszaladt!« Pár perccel később elmesélte, hogy csak véletlenül vette észre a medvét. Ugyanis leej­tette a rádió egyik drótját. Éppen ezt akarta megkeresni Biagi, amikor észrevette, hogy az ellenkező oldalról egy medve közeledik. Csak pár lépésnyire volt a sátortól, egészen annak a sátorfalnak közelében, amely mellett az én ágyam feküdt. Alig félméter választotta el fejemet hatalmas karmaitól. Ez az epizód ismét megerősítette azon néze­tünket, hogy meglehetős jámbor állatok ezek, hisz alig merészkednek támadni bennünket, minthogy mi is ismeretlen teremtmények va­gyunk számunkra. Egy pillanatig sem kétel­kedtem abban, ha a véletlen ugy kivánná, még Titina is képes lenne egy medvét meg­szalasztani. Mikor ezt a gondolatomat elmondottam tár­saimnak, nevetésbe törtek ki; pedig már meg­éltem Nomcban, hogy a kis támadásrakész Titina egész falka eszkimókutyát maga mene­külésre késztetett. Nemsokára azonban itt volt az alkalom, hogy bebizonyítsam feltevésemet. Mikor éppen valamennyien összegyültünk', hogy elköltsük ebédünket, halljuk, hogy kint Titina dühösen ugat. Társaim kisietnek és látják, hogy a kis kutya vakmerő bátorság­gal üldöz egy medvét, amely kíváncsian köze­ledett hozzánk. Jutalmul, mivel épsége kockáztatásával ilyen bátran szembeszállt a medvével, a derék kis állatka megkapta a csontokat és husadagom jó részét is neki adtam. Kivételesen kapott Tiiina egy kis cukrot is ezért az eseményért, kis nyalánkságot, amit bizony ritkán látott mostanában. (Folyt, köv.) Vigyázat! Mielőtt vásárol nézze meg a legújabb rendszerű rádiókat. Megérkeztek a CSEPEL és R, G. varrógépek, kerékpárok rendkívül olcsó áron kaphatók. Amerikai írógépek nagy választékban. Áruimat 6—12—18 havi részletre beszerezheti. Nagy javítóműhely. 49 Díjtalan bemutatás. Kelemen Más-t®^ Kelemen il 11. HB8 Telefon: 13-22.

Next

/
Thumbnails
Contents