Délmagyarország, 1930. szeptember (6. évfolyam, 196-219. szám)

1930-09-10 / 202. szám

1930 szeptember 10. DÉLMAGYARORSZÁG 9 Felhívjuk erre a n. é. közönség tigyelmét, kér. jük azok vételkényszer nélküli megtekintésétszí és téli köpenyek, bundák, ruhák és mindennemű Ellvatuidonságaink megérkeztek! MODELLIIAZ Nagy választék előírásos iskolaruhákban, blúzokban és köpenyekben, olcsó szabott árak! klauzál tér t AZ ITALIA- {SZAKSAIM IITJA IRTA: UMBERTO NOBILB ..'...,, 51 Ehhez mérten osztottam ki a következő parancsokat: a motorokat azonnal le kell állítani, hogy az ütődésnél elkerüljük a robbanást, a nehéz fémláncot pedig le kéli ereszteni. Ezt Cecionira biztám, mig Zappi: megbíztam, hogy vegye át Cecioni helyét. Más tennivaló nem volt. Tökéletesen higgadt voltam és kimért parancsokat adtam. Magatartásommal fenn tudtam tartani a léghajón a fegyelmet, ugy hogy mindenki gyorsan és meggondoltan teljesítette parancsaimat szédítő esési sebességünk ellenére. Közben félelmetesen közel jutottunk már az állőjéghez. Észrevettem, hogy Cecioninak nem sikerült a lánc kender kötelét letekernie. Odakiáltottam: »Gyorsan, gyorsan!* Azután megjegyeztem, hogy a bal mótor, amelynél Caratti volt, még nem állt le teljesen. Kihajoltam a baloldali ablakon és teljes erőmből ordítottam: »Allitsd le a mótort!« Ugy tünt fel, mintha a tisztek egyike parancsomat mégegyszer ismételte volna. E pillanatban láttam, hogy a fargondola már csak mintegy 10 méternyire van az állójégtől. Visszaléptem. Ennek a rettenetes pillanatnak csúcspontjára teljesen tisztán emlékszem. Alig volt időm, hogy eljussak a kormánykerékhez, Malmgren és Zappi között, amikor látom, hogy Malmgren, egyensúlyát veszítve, rémült arccal dül rám. Közben ösztönösen a kormányhoz kaptam abban a reményben, hogy sikerül még a léghajót valami hómezőre irányitanom, hogy az ütődés erejét mérsékeljem. De későn! Az állójég már csak néhány méternyire volt alattunk. Mindig közelebb jutottunk az összevissza töredezett, turolt jéghez. Száz és száz jégtuskó vad káoszban, egymás hegyén-hátán s rianásokkal keresztülkasul szelve várt bennünket. S máris itt volt az összeütközés. Borzalmas zajjal ütődött a gondola a jéghez. Odavágódott fejem valahova és még meg tudtam azt érteni, hogy megsebesültem. Minden oldalról nehéz tárgyak fogtak körül és odaszorítottak valahova. Anélkül, hogy valami helyi fájdalmat éreztem volna, egészen tisztán megállapítottam, hogy egyik tagom eltörött. Ekkor valami kemény dolog esett a hátamra, lelökött és én estem fejjel lefelé, ösztönszerűleg behunytam szememet. Egy gondolat cikázott át agyamon: .Mindennek vége!* De már semmi sem nyugtalanított többé. Szám még valamilyen szavakat motyogott. Május 25-éu történt 10 óra 30 perckor. Mindez végtelenül gyorsan ment végbe, körülbelül 2—3 perc alatt. • * • Amikor ismét felnyitottam szemeimet, egy jégtuskón feküdtem, a végtelen állójég közepette. Néhány bajtársamat azonnal észrevettem, akik velem együtt estek le. Pillantásomat az égre emeltem. A léghajót balra tőlem cipelte a szél lógó farával. Milyen borzasztó látvány volt a vezetőgondolájától megfosztott léghajó! Mindenütt szövedékdarabok, vasrészek, kötelek lógtak róla és a gondola bal fele is ott függött rajta. A ballonburkon néhány repedés látszott. Szegény, megcsonkított léghajónk egyik oldalán ott állt fekete betűkkel az »ITALIA* név. Szemem mintegy megigézve meredt hoszszasan abba az irányba, mig csak láthattam a ködbe vesző léghajót Csak most vellcm észre, hogy megsebesültem. Jobb lábam és jobb karom eltört és hevesen fájt. Ezenkívül arcom és koponyatetőm is megsérült A heves ütődés következtében egész bensőm felfordult Azt hittem, mindjárt végem lesz. Azután Mariano hangját hallottam, aki valakitől azt kérdezte; »Hol a Tábornok?* Rögtön arra felé próbáltam fordulni. Nem felejtem el soha, milyen rettenetes látványt nyújtott az állójég: formátlan, kusza, szögletes jégrögökből álló tömeg, amely határtalanul terpeszkedett a horizonton. Tőlem jobbra, kb. két méter távolságban ült Malmgren. Távolabb mögötte Cecioni, aki hangos jajszóval panaszkodott. A többiek, Mariano, Behounek, Trojani, Viglieri, Biagi, álltak. ök sértetlenek voltak. Csak Trojani arcán vettem észre vérző sebet. Mindenütt a vezetőgondola romjai feküdtek, s szürkén emelkedtek ki a havas fehérségből. Előttem egy vörös vonal. Vér? Nem, az összetört üveggolyók anilinfestékje. Ez a vond mutatta, hogy milyen hosszan vonszolódott a gondola a jégtömegen keresztül. Még nem tudtam szólni, bár agyam már újra dolgozott. Mindig kevesebb fájdalmat éreztem sérült tagjaimban, de még jobban éreztem bensőmben a zavaros összevisszaságot. Nehezen lélegzettem. Azt hittem, belső szerveim is megsérültek és a Halált egész közel éreztem magamhoz. Ugy gondoltam, legfeljebb 2—3 órát élek még. Csaknem elégedett voltam ezzel a tudattal. Nem fogom megérni bajtársaim kétségbeesését és kinját, amire már most is borzalommal gondoltam. Mert semmi reménye sem volt az életben maradóknak: sem élelmiszer, sem sátor. sem rádió, sem szán! Semmi más, csak a hasznavehetetlen romok! Mindnyájan elvesztünk, feltétlenül ki voltunk szolgáltatva a kinos halálnak, hazánktól távol, a vigasztalan jégsivatagban. Társaim felé fordultam. Végtelen szomorúság szorította össze szivemet, mikor rájuk gondoltam. Kínosan kinyögtem: »Sorsunkba bele kell. törődnünk, gyermekeim. Ajánljátok az Égnek lelketeket. Ne haragudjatok a •Sorsra.* Majd kis idő múlva ismét intettem őket: »Bizzatok a gondviselő Istenben!* Semmi más nem jutott eszembe abban a pillanatban, abban a felejthetetlen pillanatban. amikor oly közel hittem a Halált. Azután hirtetsn mély megindultság fogott el. Éreztem valamit, ami erősebb volt minden fájdalomnál, mert szivem legmélyéből fakadt. Visszafojtotta szerencsétlen, halandó testemre és a legmélyebb, legbensőbb meggyőződéssel, meleg szeretettel, csaknem boldogan tört elő ajkamról: »Éljen Olaszország!* Bajtársaim utánam kiáltották. »Éljen Olaszország!* Mily különös ez a kiáltás, a mi felkiáltásunk a távoli, messze jégrégiókban! Az a beszkeség, melyet a Sarok elérésekor éreztünk, — hogy olaszok vagyunk — most ismét fellángolt bennünk és becsületesen, szenvedélyesen hangzott a halálra szántak ajkáról a hitvalló szó Hazájuk felé. Kct év óta csak egy gondolatom volt, két év óta csak annak éltem, hogy elvigyem -Italia nevét azokba a régiókba is, amelyet eddig csak kevés ember látott. Italia dicsőségét akartam megnövelni, s elvinni nevét a Föld legészakibb pontjára is. Két év óta ennek az eszmének éltem, nem gondoltam másra, csak erre, mert ez volt egyetlen álmom, gondom, egyetlen szenvedélyem. És ez lett a végű?! Itt fetrengünk a jégen, koldusán, összetörve, halálraszántan! S kedves, büszke léghajón, egyik oldalán a drága névvel, kiszolgáltatva a bizonytalan sorsnak s benne hü bajtársaink egy része! Mindent, ami személyemet illette, mintha kitöröltek volna belőlem. Egyetlen gondolatban sem kerestem távoli családomat, kik aggódva lesik a híreket s reszketnek, félnek miattam. Egyetlen panaszszavam sem volt futó életemért. Még kicsi Máriámat, s feleségemet is elfeledtem. Semmi sem létezett számomra, csak az Italia! Lassankint azután bajtársaimról kezdtem gondolkodni. • » « Jobbra tőlem ült csendesen Malmgren egészen mozdulatlanul. Halkan simogatta egyik kezével jobb karját. Arca fakó, egy kissé dagadt és tökéletes kétségbeesést fejez kí. Kék szemei az űrbe meredtek. Környezetéről és bajtársairól nem vett semmi tudomást. (Folyt, köv.) Felelős szerkesztő: PÁSZTOR JÓZSEF. Nyomatott a kiadótulajdonos Délmagyarország Hirlnp- és Nyomdavállalat Rt. könyvnyomdájábanFelelős üzemvezető: Klein Sándor. Az egyedüli magyar gyártmányú Bembergselyem 3"— A* 30 4"50 A legdivatosabb sz i i%á rny a I átok ban szavatosság mellett Gyári lerakat: 1 PoHák lestvéreknél Csekonics ucca és Széchenyi tér. G0* • 11111 ii i » 11«11111 innia