Délmagyarország, 1930. március (6. évfolyam, 50-73. szám)

1930-03-25 / 69. szám

6 Oftl.iVI * H' 4 (ft 1930 március 25. BUTOR legfőbb 8« legszebb legolcsóbb S

RffftflA* 9 ácvl A butopgy#r«!»náI Cimre figyelni! lall^glgM IRaketesas M. 15. Részletfizetésre készpénzárban. A történelem paíológiája Azt hiszem, alig akad ember, aki el ne tűnődött volna a társadalomnak ésszerűtlen alakulásain, «ki ne érezte volna azokatra kirivö ellentmondásokat, melyek a történelem folyamán nevetségessé tesznek úgyszólván minden ideális törekvést. Á korok eszmei tartalma s maga a megvalósulás, a vallás és háború, szkepszis és forradalom valahogyan nnynyira kizárják egymást s annyira rácáfolnak önmagukra, hogy a rendező elme kénytelen valami transzcencends tényezőt segítségül hivnl, ha nem akar elveszni az emberi megnyilatkozások kontrasztikus káoszában. Miért vannak próféták és morálprédikátorok, ha az ember javíthatatlanul közönyös s miért van egyáltalán erkölcsi ideál, ha az ember minden negyedszázadban lelkendezve igazolja be, hogy semmivel sem magasabbrendü a fenevadnál? A kérdések aztán zuhognak, táncolnak a töprengő előtt, míg végre, föladva a meddő küzdelmet, némi komorsággal szögezi le, hogy a történelemnek emberileg nincs értelme. A hit pusztít, a pusztulás hitet támaszt, a szenvedés iszonyú, de az a legkülönb, aki a legpogányabbul szenved, a szép sokszor rut, de néha a rut a legszebb; egyszóval akár fáj, akár nem, valóban arra kell gondolnunk, hogy minden, ami velünk, körülöttünk történik, józan ész számára megmagyarázhatatlan, nbnormis jelenségek szeszélyes láncolata. S ha lemeztelenítjük a társadalmat, ha lehántjuk ezerféle sejtelmes fátyolát, akkor mintha tényleg ez a meggyőződés keritené hatalmába a kicsit Is elfogulatlan elmét. A társadalom a legellcntétesebb küzdelmek, törekvések gomolya, a történelem pedig patológlkus folyamat. De kezdjük talán elölről. A társadalom, ugvhiszem, akkor kezdett kialakulni, mikor az ember ráeszmélt egyéni hajlamainak kártékony voltára s különféle megrendszabályozá»okkal, tilalmakkal próbált ellenszegülni féktelen vágyainak. Az Individium tehát, hogy szociális nmberré váljék, lemondott tulajdonságai jelentékeny részéről, hogy e nagy áldozat árán oldódjék föl a közösségben. Ez ősi megalkuvás természetesen távol állt mindenféle értelmi beavatkozástól, i primitív ember, amint fölérezte azokat a lappangó erőket, melyek a társadalmi együttműködésben rejlenek, ösztönösen, szükségképpen igyekezett elfojtani anarchikus szabadságát, hogy megmentse célszerűnek mutatkozó uj vívmányát: a szociális rendet A gerjedelmek letiltása, az erkölcsi korlátozá«ok kultikus mezt öltenek, az engedelmesség, » más akaratának elismerése vallásos szertartássá tisztult, úgyannyira, hogy a hozott áldozat, az egyén legsajátosabb képességeinek oltárravonszolása idővel teljesen elvesztette ősi engedményjellegét s szinte maradék nélkül alakult át az istenek, mint a társadalmi erők e szimbólumainak, szorongó, kinos tiszteletévé. Az ember megfeledkezett hajdani szabadságáról, mivoltának akadálytalan kifejtéséről s öntudatlanul hódolt be a közösségnek, mely erősebbnek bizonyult nála. Erezte, hogy valamit föláldoz, de már alig sejtette, hogy mit s igy lett az áldozat bemutatása (mely nyilván a társadalom-istennek szólt), a termés, az állatok, az emberek legjavának megégetése (avagy szimbolikus megsemmisítése) a homo sotialis első tragikus szertartása. Mindennek a legjavát szórta oltárára, mert ősi emlékként benne kisértett még a mult, amikör lelke legegészségesebb, legvalóságosabb kincseiről lemondott egy misztikus őszszetartozás, egy fiktiv egymásrautaltság kedvéért ((iondoljunk a szabad bosszúállásra, vagy a nőrablások akadálytalan végrehajtására, esetleg a birtokszerzések korlátlanságára a mindjárt kitűnik, hogy a társadalom éppen ezeket az ősi jogokat követelte magának, ha mivoltának megfelelően, enyhébb formában is.) A primitív ember önmagát siratta, valahányszor áldozatot mutatott be. A Moloch a közösséget jelképezte. A társadalom bonyolódásával, a rend fokozatos kiépülésével mindig több és több tilalom szegte útját az egyéni nekilendülésnek. Ami veszélyeztethette a rendet, azt mindenki köteles volt elnyomni önmagában, ha nem akart ellenkezésbe ntni »Istennel«. Az ember kezdett félni másik . uvmwjwmum énjétől, az ősi, az antiszociális kísértettől, aki a fegyelmezetlenség perceiben sokszor szabadult ki börtönéből, hogy kétségbeesett bűnhődés kövesse akaratlan uralmát. (Az egyén csak annyit tudott, hogy ez, vagy az tilos, hogy erre, vagy arra még csak nem is gondolhat; ha tehát mégis kísértésbe jött, ha mégis elkövette azt, amif nem volt szabad az Isten, illetve a társadalom kedvéért, nyomasztó bűntudat marcangolta, mely legtöbbször abnormls utakon keresett kiengesztelődést.) Amit az ember elfojt, ami tiltott, az rendszerint gigantikus arányokat ölt. A másik én, az »ördög«, akire gondolni is veszedelmes, mert egyszerű képzete is sötét önmardosást, esetleg* szigorú igazságszolgáltatást eredményezhet, hatalmasabb, "félelmesebb s leküzdése emberfeletti erőket igényel. (Varázslat, névmágia, ráolvasás stb.) Az ősi teljesség, a korlátlan szabadság igy csak egy fiktiv világban találhatott megnyugvást. A primitív ember" művésszé, lázadóvá vált, hogy éleiének megcsonkítását a képzeletben kárpótolja. Amit tiltott a társadalom, ami a tudatlanságba szorult, a fantázia világában kezdett kiegészülni. Az elfojtott lélektártalom tehát irreális régiókban tobzódta ki magát. Ezzel a kontrasztikus megoszlással kezdődik a homo sapiens tragédiája és kudarca. A társadalmi összeállás első pillanatától kezdve az ember uj, titkos ösztönök, őrökké uszitó, rettenetes lelki komponensek martaléka. Megszületett benne a tudatalatti lélek, a szociális rendre szüntelenül rácáfoló, fatális erő. Küzd ellene a társadalom érdekében, mert fél a büntetéstől s megölni, kiirtani mégsem tudja. A tudataialtiság mindig fölszinre vergődik s ilyenkor az egyén, de a közösség is, ijedten igyekszik társadalmivá gyúrni a kiirthatatlan tolakodót. Az ősszeverődés első percétől kezdve gátlások, illogikus cselekedelek, furcsa szertartások, leplezések és gyötrelmes misztifikációk sora az egyén élete. Elkeseredett harcot folytat halálraítélt másik felével s e vívódás annál vigasztalanabb, mert mindenki érzi, sejti ez utóbbi, ősibb, erősebb s igazibb voltát. Mindenki tehát minél többel igyekszik átmenteni belőle megengedett ílete számára. Ez a folyamat ujabb aberrációkra vezet. Az egyén, hogy ne kerüljön ellentétbe Isten parancsával, antiszociális (tudatalatti) hajlamait átformálja, törvényes jelmezzel látja el. Igv tartalom és forma * kizárják egymást. A tény meghiusítja az ideát. Amennyit viaskodik ar. egyén, annyit viaskodik maga a közösség is. Minthogy képtelen kiküszöbölni önmagából az ősi társadalmiatlanságot, rajongva és kegyetlenkedve igyekszik szociális pólyákba csavarni azt is, ami éppen a társadalom ellenfele. (Háború.) Az antiszociális cselekedeteit jogosakká varázsplja s mert ennek igazságában hisz is, bigott módjára karolja össze a bomlást elősegítő ellentéteket. A társadalom minden törekvése, hogy kiegyenlítse valahogy a két valóság rettentő különbözőségét. A történelem a kettészakított ember élet-halál harca. A tragédiák hősei e végzetesen kétéltű emberek. (Bennük megvilágosodnak a kontrasztok s mert kiút nincs, ütközésük, bukásuk elkerülhetetlen.) A zseninek, mint az emberek javának megkínzása, elnemismerése, megölése az ősi emberáldozatok maradványa. Á művészet a társadalom biztosító szelepe, a letiltott vágyak, az individuális hajlamok kitörésének kiélési formája. De a történelem periódusainak egymásután következése is nyilvánvalóan patologikus. Az első társadalom, vagyis a kollektivizmus megszüntetése szigorú és kíméletlen. A közősség nagy erővel nyomja el azokat, akik ellenszegülhetnek beolvasztási törekvésének. Az egyén, miután feláldozza mivoltát, háttérbe szorul s egy közős ügynek válik katonájává. Az ember megtagadott énjén diadalmaskodik a szociális érdek. A tudatalattiság kísértése nem egyéni jellegű, a felelősség megoszlik kasztok, társadalmi rétegek tagjai közt. Az ember, minthogy sorsát belekapcsolta a tőbbiébe, vezekléseiben is egynejf érzi magát társaival. A társadalomellenes gondolatért mindenki bűnhődik. Az egyén csak rési, korporációk és osztályok jelentéktelen tagja. Amint azonban eléri a kollektív tudat fejlődése maximumát, megindul a bomlási folyamat. A szociális kötelék lazul, a személyiség kiszabadul, az elnyomott vágyak mind merészebben követelik ősi jogaikat. A lassú szétszakadozással a felelősség is mindinkább egyénenként oszlik meg. Amit azelőtt, egymásrautaltságuk első hitében boldogan tűrtek (hiszen közös sorsot s igy közös szenvedést róttak egymásra) az az individualizálódás lázában magánosabbá, fájdalmasabbá vált. Az ember nem akarta többé »Isten« (a társadalom) fiának érezni magát, külön oltárt emelt magának s ezzel előtört benne az egyéni felelősség érzése. Antiszociális (individuális) hajlamai gátlások nélkül kezdenek uralomra jujni. de mert a társadalom tőrvényeit is kénytelen akceptálni, ha élni akar benne, mind gyakoribbá válnak a konfliktusok. A kettőség kimélyül, csődje fenyeget. Az ember kezd csak magában, a maga teljességében bizni s korholja a társadalmat kizsákmányolásáért. Az emberek közti kapcsolat már csak külsőséges. Mind sűrübek a bukások, a hősök reménytelen küzdelme. Kiséri a százszázalékos szabadság. (Ad naturam.) A közős kultuszok napja leáldoz, a vallást kétség és egyéni bölcselkedés váltja fel. Ugyanakkor a társadalmi hagyományok sem halványulnak el tökéletesen, hiszen az »Istentől« való félelem még mindig benne remeg az emberben. A bukás elkerülhetetlen. Az egyén nem bírja tovább a két énje közti feszültséget. Iszonyú a felelősség, mely ráhárul kivívott szabadságában. Újra le kell mondani róla. Lázad. Az individuális periódust, mint láttuk, valamilyen forradalom zárja le. Az anarchikussá vált társadalom újra diktatúrába menekül. Ilyen értelemben a forradalom nem más, mint a gigantikussá nőtt egyéni felelősségérzet zuhanása, az ősi szabadságról való lemondás társadalmi gesztusa egy kollektív közösség javára. Az ember érzi, hogy a szociális rend öli, megcsonkítja, de kénytelen újra tömegekbe olvadni, hogy ne kelljen minden' »vétségéért« csak neki helytállania. Belefárad az egyéni konfliktusokba, fél mindjobban elterebélyesedő tudatalattiságától, mely végtére Is a rend teljes szétbontására vezetné. Kénytelen újból megalkudni és élőiről kezdeni az egészet. (Fölösleges talán megemlítenem, hogy ez elgondolást a középkor kollektivizmusa, majd ennek bomlása, a reneszánsz, illetve az újkor egyre izmosodó egyéniségkultusza teljesen födik s hogy a zuhanás éppen a francia forradalomban következik be, mit szinte törvényszerűen követ Napoleon és a Szentszövetség diktatúrája. De ugyané» áll Bóniára s a görögökre is.) Az ősszeverődés lázát uj egyen-elfojtások, nj elszemélylelenülések fejezik ki. A másik én elmerül s feltörése rémületet támaszt. Az »ördög« élűiről kezdi aknamunkáját E rövid eszmefuttatás persze nem meríthette ki idevágó elgondolásaim. Hiszen az egész értelme éppen az lenne, hogy ezek alapján milyennek gondolható a jelen, a mi kulturánk. Ez azonban máskorra marad. Egyelőre ennyi is elég s ezt jó ludni minden szociológusnak és histórikusnak, hogy a szociális ember patológikus jelenség s igy minden tette, óhaja, akarata csak abnormitásának elismerése alapján érthető meg. Berezeli Anzelm Károly. ! Bach - (a, szín, koksz z vezet Vtdonság! Uidonsdg! • Soroksári módra készült naponta friss köménymagos ROZSKENYÉR megrendelhető egy és Kívánatra hazaszállítom. kót kilós súlyban, 1 kgr. Bokor J&aos Fia cég Mikszáth Kálmán ueoa 10. !2fl Telefon 819. SHbVflTOREOPJHS a vess, Itótyag, pfieuma ggéiuizc Képviselet Szeged és vidéke részére: Uzletvezei&ég: Budapest, IrzsébeUMr t. Mb SCHWARZ E. és FIA SZEGED H.»