Délmagyarország, 1929. december (5. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-29 / 296. szám

1029 december 29 DÉT M ^V.AUtfmSZU} 9 Irta: TonelH Sándor. Karácsony délutánján szinházban voltam. Nem volt ugyan szándékom, hogy megnézzem a Bübele Bulúzs előadását, dehát ez az a nap, mikor a gyerekek parancsolnak és engedelmeskednem kellett. Ott voltam és a jelenlétemet felhasználom a szegedi szinházi kritika egy nagy mulasztásának pótlására. Erről az előadásról egyik újságban sem jelent meg beszámoló, i dig összehasonlíthatatlanul érdekesebb volt az idei szinházi szezon valamennyi estéjénél. Valljuk meg őszintén, a színészek egy kicsit se tudlák a szerepüket és a rendezésnek is voltak feltűnő hiányosságai. Csalódik azonban, aki azt hiszi, hogy ez hátrányosan befolyásolta az előadás menetét. Talán a saját gyerekkorom óta, mikor a H5köm Matyi szerepeit a budapesti Népszínház műsorán, nem láttam még színházlátogató közönséget, amelyik olyan közvetlen kontaktusba került volna a színpaddal, mint a Hübele Balázs publikuma. A színészek lediskuráltak a gyerekekhez. a gyerekek feldiskuráltak a színészekhez és a láthatatlan válaszfal, amely a festett világot a realitások világától elválasztja, tökéletesen leomlott. A rokon- és ellenszenvek leplezetlen módon nyilatkoztak meg. A királyleányt és Micit határozottan favorizálták, a krampuszt pedj« ellenséges indulattal fogadták valahányszor megjelent a színpadon: — Menjen már! — Minek jött vissza! A színészek, mikor nem tudták a szerepüket, rögtönöztek: — Gyerekek, én most elmegyek, de ti vigyázzatok, ha jön az ördög. A gyerekek felkapták a megbízást és kórusban sivítottak, mikor a krampusz hátulról fülön akarta csipni a királyfi apródját: — Vigyázzon! Forduljon hátra! A nézőtéren egy barátomnak négy éves kis lánya volt a szomszédom. A mamája a karácsonfát díszítette odahaza és a csöppséget a Fräulein kisérte el a színházba. Ebből tragédia kerekedett. A Frálein nem tudott magyarul és nem értette, hogy a krampusz micsoda borzalmas dolgokat mondogat oda a többieknek. A kis lány pedig, nem lévén, aki bátorítsa, elsírta magát: — Én félek... Vigyenek haza... Kénytelen voltam ölembe venni a csöppséget és bátorítani: — Ne sírj, Margitka! Majd elkergetjük a krampuszt, ha megint bejön. öt perc múlva már együtt kiabáltunk fel a színpadra: — Csúnya krampusz, meni haza! Ilyenformán teljesen beleéltük magunkat a színpadon folyó krampusz—boszorkány— tündérhistóriába. Akárcsak az ó-görög színpadi játékoknak, vagy középkori misztériumoknak közönsége, közvetlenül részesei lettünk a színjátéknak. A színpadon volt egy luftballonos ember, aki három léggömböt eresztett fel a szinház mennyezetére. Margitkának meg kellett Ígérnem, hogy este megverem a luftballonost, mert ügyetlen volt és nem ugy eresztette el a léggömböket, hogy nekünk is jusson belőle. .„Mikor este hat óra felé kijöttünk a színházból, esett a hó. Az angyalkák odafönt kilyukasztották a mennyei dunnákat és csinálták a karácsonyi hangulalot. A pihék sokasodtak és fehér puha szőnyeggel borították az uccákat. A gázlámpák szegedi szokás szerint pislákoltak és az emberek siettek haza a karácsonyfa-gyújtáshoz. A karácsonyfa alatt — elég furcsa — gondolkozni kezdtem a színháznak és közönségségnek egymáshoz való viszonyán. Miért van az, hogy a színházat elkereszteltük művészetnek, mikor az nem egyéb, mint törekvés az ember ősi jálékösztőnének kielégítésére? Miért van az, hogy a színpad abban a mértékben, amint a művészet allürjeit öltötte magára, a szinház pedig a társadalmi kötelezettségeknek egyik formája lett, elvesztette az igazi éleLtel való kontaktusát? Miért van az, hogy a gyerek teljes mértékben bele tudja magát élni a LAMPSL \ HARISNYA KEZTYÜ KÖTÖTTÁRU // FEHÉRNEMŰ \ EEGYI 700 mesébe, a játékba, mi pedig még az úgynevezett naturalista és realista daraboknál is csak azt érezzük, hogy valami idegen, mesterkélt dologgal állunk szemben? Vájjon a nagyképű és egész különleges nyelven megirott szinházi kritikáknál a színész szempontjából nem nagyobb jelentőségü-e, ha egyszerűen azt állapítjuk meg róla, hogv jól játszolt, vagy nem játszott jóit Kisebb-nagyobb eltéréssel az egész kulturvilágban a szinházak nagyjában egyformák. Díszletekben, kiállításban, gőrlök számában és minőségében lehet ugyan eltérés, de a lényeg azonos. A nézőtéren kigyulladnak és elalszanak a lámpák, a színpadon, amelyet a zenekar tordai, vagy coloradoi hasadéka választ el a közönségtől, történik valami, amiről mindenki tudja, hogy semmi köze sincs a valósághoz. A gróf a vízbe ful, de senki sem siet a megmentésére, Cavaradossit megkínozzák. Scarpia lefekszik a padlóra, Bánk bán zsebkendővel törölgeti izzadó homlokát, a tenor pedig ugy ágaskodik, mintha el akarná érni a magas cét, amely belerepült a semmiségbe. Közben a szomszédom horkol és haragszik. ha felébresztik, a szemek végigsiklanak a szubrett formáin, őnagysága kikapja a látcsövet az ura kezéből, ha túlságosan belefelejtkezett a nézésbe, a kritikus pedig gondolatban már vesézi a színészt, aki az aranyszőrű báránynál kevesebb természetességgel alakítja a szerepét. Felvonás közben a katoni kikötőben selyembálák alatt görnyedő kuli és a szibéria szürkület havában csapdái után láboló szőrmevadász árnyéka homályosítja el a szikrázó villanylámpák fényét. Á kolibri ilkosokkal együtt ők a nélkülözhetetlen előzményei és kellékei annak a nézőtéri pompának, amelyet a kifinomult fehér társadalom disz-női a maguk gyönyörűségére és mások pukkasztására kifejtenek. Ez a szinház a valóságban, művészetet mímelő tisztelt embertársaim. És ha ez igy van, akkor bocsássanak meg nekem, hogyha a mesének minden képtelensége mellett is n Hököm Matyi és Hübele Balázs, illetve a gyerekelőadások számára vindikálom az igazi őszinteséget és természetességet. És bocsássanak meg nekem azért is, hogv bárhol vogvok is, az operáktól, nagyszínházaktól és egyéb alkalmatosságoktól kifáradva felkeresem a kabarét és cirkuszt, ahol jogom van, hogy beleszóljak a művészet karrikaturájába és a bohóc drasztikus vicceibe. Mert nekem nem elég, ha előttem művészetet játszanak, néha megkivánom az olyan játékot is, hogy benne magam is résztvehessek. De ezt a játékot is még nálam is sokszorta jobban tudja átérezni Margitka, aki elsírja magát és kikergeti a krampuszt és követeli, hogy este verjem meg a luftballonos embert, aki neki nem juttatott léggömböt. Karácsonyi kocsmáiás után bicskapárbaj (A Délmagyarország munkatársától.') Megirta a Délmagyarország, hogy Jójárt Elek zákányi 17 éves legényt súlyos szurtsebbel szállították be karácsony másnapján a szegedi sebészeti klinikára. A megindult rendőri nyomozás során szombatra fényt derítettek erre a verekedésre és megállapították, hogy Jójárt Eleket Papp Antal mórahalmi legény szúrta le, még pedig formális bicskapárbaj közben. Jójárt Elek a karácsonyi bál után nagyobb társasággal indult hazafelé a kocsmából. Nyolcan-tízen leheltek a társaság tagjai, akik egymással csendesen beszélgetve haladtak az utón. Később valami csekélységen Papp Antal összeszólalkozott Jójárt Elekkel. Szó szót követett, a vita végül is tettlegességig fajult, Papp Antal megütötte Jójárt Eleket. Ez nyomban visszaadta az ütést, egyúttal bicskáját is előrántotta a csizmaszárból és Pappra rohant. Papp sem volt rest, ő is kirántotta bicskáját és mer/kezdődött a párbaj, amely mindkét fél megsebesülésével végződött. Jójárt súlyos sérüléseket szenvedett, viszont ő Papp Antalt balvállán szúrta meg. Jójártot a sebészeti klinikán ápolják, Papp Antalt a rendőrség előzetes letartóztatásba helyezte. A Bembergselyem harisnyák W kékráka. acél. füst. УШ. Irron! kékróka, acél, füst, kéfc, kreoS u{, divateztnekben érkeztek, gyári lerakat 366 Poüák Testvérek u. é$ Széchenyi tér. # «tv*!*^ jpv ь. (jozzótaríozótnalf. ajánit áktárgy ait fy ékszerésznél (Széchenyi íér 9.) szerzi be, (tol egy csekély összegért Is szép és ériékes emléktárgyai vdsárol&at. Hitelképes egyéneknek Igen eltísiyBs réisletfizetést