Délmagyarország, 1929. április (5. évfolyam, 74-97. szám)

1929-04-23 / 91. szám

6 DÍL^Í K í^T41? ÍTRS 7. ,4 ÍJ A puska Most már bevallom, hogy készületlenül ért. ügy rontott rám, mint valami alattomos hitelező, aki • jóbarátomtól ellesett gesztusokkal nyitja rám az ajtót és amikor örömmel nyújtom feléje a kezemet, sunyin mosolyogva esuztatja bele á kifizetésre váró számlát Ilyenkor meglepetésemben tizetek. így történt most is. A kályhában még duruzsolt • hitelbe vásárolt szén — utolsó erejével hízelgett a télnek, amely ugy bekvártélyozta az idén hozzánk magit, mintha végérvényesen itt akart volna berendezkedni — az előszoba fogasán még *Z elnyűtt télikabátok szomorkodtak és a hőmérő higanyoszlopa az ablak mögött nagyon bátortalanul kacsintgatott fölfelé. Szóval nem is gondoltam még rá, talán csak a lelkem mélyén csírázott a gyáva vágyakozás utána, amikor minden bejelentés nélkül rámrontott Első találkozásunk nagyon furcsa volt Felgyűrt gallérral mentem el reggel hazulról és amint kilépek a kapu alól, egy hordárral ütközöm őszsze. A hordár piros sapkájának rézlapja vidáman ragyogott Általában nagyon furcsa volt ez a hordár. Csak néhány pillanat múlva jöttem rá, hogy mi Is okozza a furcsaságát, A villán puíka lógott Piros-sapkás hordár és puskái Szokatlan összetétel. Megfordultam utánuk, a hordár és a puska után és ekkor a puskát nagyon ismerősnek találtam. Mintha már találkoztunk volna valahol. Igen, igen, most már emlékszem. Az ősz végefftlé volt közvetlenül a tél előtt. A reggel ködösnek indult, de délfelé kitisztult és mi az algyői országúton ballagtunk. Vadászruhás urak és pórázon vezetett magyar vizslák. Mentünk a vizslaversenyre. Akkor láttam ezt a puskát az egyik ur hátán. Én nem vagyok vadász, tehát nagyon érdekeltek a vadászati dolgok és akkor tudtam meg, hogy néhány nappal előbb kezdődött meg a téü vadászszezon. Elmúlt a tilalom, szabad prédává lett a nyul, az őz, a fogoly, a fácán, Amig beszélgetőnk, a puska önhitten hintáilott vadász-ismerősöm vállán. Csöve büszkén meredezett az ég felé, mintha nyomokat szaglászott voltra a levegőben. Aztán láttam dolgozni is a puskát. Halvány lángnyelvek csapódtak ki orrlyukain és valamivel távolabb szomorúan vicces bukfencet vetett a telibe tálát nyuszi. Nagyon gyűlöltem és nagyon tiszteltem akkor ezt a puskát Büszke és kegyetlen katonának láttam, aki szentimentalizmus nélkül teljesiti kötelességét aki fájdalom nélkül küldi a halálba azokat akiket talán nagyon szeret és aki fájdalom nélkül osztja a halált azoknak is, akiket nem gyűlöl. Akkor hadvezérnek láttam a puskát és később valahogy átalakult képzeletemben a ránkzuhant tél szimbólumává. A j)uska most öregen, fáradtan lógott a hordár válláróL Mintha meg is rokkant volna. Htokban elindultam a puska és a hordár után és meglestem, hogy a pirossapkás óvatosan befordult a zálogház kapuján, ahonnan néhány perc múlva puska nélkül jön ki. de kezeben valami cédulát rejteget Igen, igen. Nyugalombavonult a hadvezér. Kvielált. Elbocsájtó levele — »hosszú és eredményes szolgálatáért nyugalombavonulása alkalmával legfelsőbb elismerés« — a szerény zálogcédula. A >öór megtette kötelességét, a mór mehet. De ha mehet a mór, pardon, a puska, akkor vége a téli szezonnak, akkor a nyulak szabadon futkározhatnak az algyői mezőkön, szabadon rágcsálhatják a zsenge fakérgeket Hiszen, ha a puska nyugalombavonul és elbújik egy panziószerű zálogházszekrényben. akkor vége a télnek is. Akkor itt a tavasz. Ijedten néztem föl az égre és szelíd bárányfelhőket láttam, amint jókedvűen úsztak észak felé. Ijedten szaladtam k! a korzóra és láttam, hogy iűár kirakták a Buehwald-székeket és a nők színes tavaszi kosztümökbeu pompáznak a rügyező platánok alatt Ijedten néztem végig magamon és láttam, hogy miiyen elnyűtt milyen kopott, milyen fáradt a télikabátom. Bársonygallérján már alig van bársony, mintha a moly rágla volna le. . Aztán nagyon elcsudál koztara ezen a nagy ijedtségen, mert a köztudomás szerint örülni kell a tavasznak, a gyönyörű kikeletnek, a bimbófakadásDak, a virágfeslésnek, az első ibolyának és a lassan kihűlő kályhának. En pedig megijedtem ettől a hirtelen jött, nem várt tavasztól, hiszen a télen — elfütőttem a tavaszomat. Szégyenkezve kullogtam haza és leültem a kályha mellé. Megsirattam a telet, mint ahogyan a lojális alattvalók megsiratják £ megszokott zsarnok uralkodo halfát. Magyar László, 1329 áprilfc 53. Irta; dr. Szabó Lésztó XXXV. lelencei élet Szegeden Atni Szegeif városába megmaradt, az egy kicsit hasonlított Velencéhez. Palotáink ugyan nem voltak, de a megmaradt házak vizben állottak s az Iskola-utcát és környékét kivéve, egyelőre mindenütt csak csónakon lehetett közlekedni. Viz alatt volt az egész Széchenyi-tér. Legmélyebb volt a viz a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár házánál. Mivel mindenfelől erre folyt a viz, a térne nyiló utcák torkolatát eltorlaszolták a háztetők, bútordarabok és egyéb törmelékek, amiket a viz magával hozott. A viz igen lassan "kezdett apadni. Csak március 25-én jelenti az újság nagy örvendezve, hogy »be lehet már menni szárazon a postahivatalba s a menekült néppel megrakott főreáliskola épületébe; ma utat készítettek s távírda helyiségéhez is az Iskolautcában; a táviróhivatalt ma már rendezik és miut értesülünk, sürgönyöket már lehet feladni!« »A ladikok, csónakok és tutajok százai jártak a várost elborító víztükrön«, irja Lázár György. De a közlekedésnek ez a módja nem volt olcsó annak, akinek nem volt csónakja. A Szegedi Napló ezért körölte már március 20-án a kővetkező komoly felszólalást: »A legsürgősebben kérjük a rendőri hatóságot, hogy gondoskodjék, lábtók fe'á lításárólx ijielyn. ken a közlekedés igen egyszerűen és könnyen megtörténhetik és a késedelmes és annyi bajjal járó iadikázást végre legalább részben nélkúlözhetové fogná tennL< Mi az a »lábtót;, amiről itt 6zó van? Nem olyan egyszerű dolog volt, mint amilyennek a Szegedi Napló közlése után képzelnők. Lázár György szerint »a jó Adók István a hatóság megbízásából a Belvárosban megmaradt házsorok mellé összekötött fenyőszálakra helyezett járdákat készített«, — s ezek lettek volna a »lábtók.« Lázár azonban rosszul emlékezett a vízen u&zó járdákra: Adók István akkoriban a legelső ácsmester volt Szegeden, de a lábtókat nem ő csinálta, hanem a Gyártelep Részvénytársaság, mely a vizi járda minden öléért két forintot kapott, azzal a kikötéssel, hogy a viz leapadása után a járdát tartó fenyőszálakat visszakapja a Gyártelep Rt, a deszkák azonban a város tulajdonába mennek át A lábtó-építés valószínűleg jó üzlet volt, mert rövid idő alatt hatalmas úthálózat épült ki. A Szegedi Napló máius 19-iki számában olvassuk: Az írrie ismét egy eredeti hivatalt teremtett Szegeden: a kapusét A viz alatt álló város ugyanis egy idő óta el van látva fa járdákká], melyek hosszú tutajokon a falakhoz és kerítésekhez vannak erősítve az utcák mentén. Hogy azonban a csó«akok közlekedése is lehető maradjon, minden utca vegén van egy-egy elmazriizhstő járda s a mellett egy fizetett kapus, ki mikor a csónakos messziről rá kiált: »Hé, kapusi Utat nyjssék kendi« — a csáklyával ugy löki ki a sorból a járda elmozdítható részét, hogy a suhanó ladiknak rá nyílik. A kapus élete kényelmes és gondtalan; begyesen lépked a járdákon s annak a tudatában, hogy . ő nélküle ugyan át nem mehet erre senki fia, olyan formán érzi magái» mint a közlekedési miniszter. Ennek a vizi életnek a specialitása volt valahol Rókuson a dvítí csárdán is, melyet igy irt le a Szegedi Napló: Hát ez a csárda bizony kényelmetlen Hely és valaha csak egyszerű háztödei volt; de Szegeden annyira felvitte az Isten a házfedelek dolgát, hogy kirúgatván alóluk a házat, meglőtte őket földszinti (vagyis inkább virazinLi) helyiségnek, s a házfedel is megválván a falaktól, leült a víz színére és német flegmával várta, mi fog történni? Hát ugy történt, hogy Csikós uram kivette árendába a nagyhivatásu házfödelet, összevert körülötte lápokat, azokat odaerősítette a fákhoz, aszú lokál rato.lt a lápokra g megvolt a «isi csárda. A vizi csárdának »Betekints« volt a neve és miután igen jó siller bort mértek benne, a helyzet színvonalán álló csárdát, csakhamar; igen felkarolta az uri közönség, annyira, hogy néha négy-öt csónak is hozta a vendégeket. Abban az időben aszó fiákersk is voltak a városban. A csónakokon kényelmes üléseket készítetlek s az egykori bérkocsi-állomások; helyén most számozott csónakok álltak a közönség rendelkezésére. Az uszó fiákerek taksáját április közepétől kezdve a hatóság állapította meg. Március 27-től kezdve azonban egyes utcákban már kocsik is jártak. E napon örömmel'' jelentette a Napló, hogy »a kocsiközlekedés a Belváros magasabb pontjai között megindult; a bútorok és egyéb tárgyak kihurcolása e helyekről nagyobb és nagyobb mértékben történik. Igaz, hogy a kocsik itt-ott egy, sőt két lábnyi vizben is járnak, de nagyobb eredménnyel történik a bútorok megmentése, mint csónakon.« Abból, hogy igen kevés terület maradt szárazon, különféle bajok származtak. így péJ-i dául a kutyák a száraz területre menekültek és miután nem volt mit enniök, a lakosságot nyugtalanították. Mivel a sok kutya veszettség esetén igen nagy veszedelmet jelentett volna, egy napon az összes gazdátlan kutyákat lelőtték. De nemcsak a gazdátlan kutyák okoztak gondot a közigazgatásnak, hanem a gazdátlan malacok is. Ezeket a rendőrség három napig: gondozta, arra számítva, hogy a gazdájuk majd csak jelentkezik; s ha a gazda nenvl jelentkezett, a malacokat »rövid uton« elárverezte a rendőrség. Hogy milyen lassan húzódott le a víz, arra nézve jellemző, hogy a Kiss Dávid-ház előtt, a Klauzál-téren még május 18-ikán is egy hullát fogtak ki egy oda úszott háztető alóL Május 22-én a városháza előtt egy kis riadalom volt: a gyerekek picéztek az uszó járdáról s e közben egy hat-hét éves fiu a viz be. esett. A viz ekkor már csak másfélméter magas volt, — de az is mély volt egy ilyen kis gyereknek. Szerencsére a pajtásai szemfüles gyerekek voltak s tudták, hogy a vizbeesett ember egypárszor felbukkan a viz színére és egy ilyen felbukkanás alkalmával ki is fogták a vízből a gyereket. A Napló, mely. ezt a történetet megírta, a következő komoly szavakat fűzte hozzá: »Intésül szolgálhat ez az eset a szülőknek és a rendőrségnek arra, hogy a városháza előtt nem szabad halászni.« De Szatymazon még szabad volt halászni,' mert ugyancsak a Naplóban olvassuk, hogy; »csütörtökön (május 21-én) egyik polgártársunk Szatymazon levő szőlőjét tekintvén meg, szemtanuja volt annak, hogy ott a jókedvből űzött halászat még jó keresetforrást is szolgáltathat; alig egy órai időzés után hét-nyolc fontos potykákat fogdosnak ki a vizbőL E körülmény remélhetőleg alább szállít and ja a halászok indokolatlan drága árait.« * KöszönefnyiSvánStás. Mindazon rokonoknak, jó barátoknak, ismerősöknek és volt tanítványoknak, akik felejthetetlen testvérem özv. Rassnberg teteit Kulinyi Berta végfisztességén megjelentek, ezúton fejezem ki köszönetemet. 334 Kulinyi Simon.