Délmagyarország, 1928. szeptember (4. évfolyam, 197-221. szám)

1928-09-16 / 209. szám

nrT MA fiV * lí'"1™'^ «1 — A klinikák különben sem pazarolhatják a vizet — mondotta Buőcz tanácsos —, mert minden egyetemi intézet vízmérő órán keresztül kapja a vizet és fogyasztása arányában fizeti a vizdijat. Akárhogyan áll is a dolog, a fogyasztási 1928 szeptember W. többlet meglesz, a város hatóságának a közönség érdekében számolnia kellene vele, mert a város közönsége a vízszolgáltatás javítását sürgeti állandóan és nagyon kellemetlen meglepetés lenne számára, ha ehelyett még súlyosbodna a helyzet. I . . . . mr) in ^ uvwt SZABÓ LÁSZLÓ EMLÉKIRATAI C. Epilógus A' legtöbb könyvhöz »Előszót« írnak, melylien az író előadja könyve közzétételének okát vagy mentségét. Én jobbnak láttam, hogy erre vonatkozó mondanivalóimat ne előre, hanem utólag mondjam el. Nem kívánok védekezni azokkal szemben, akik azt mondják, hogy nagy szerénytelenség, ha egy olyan közönséges és szürke egyéniség, mint én, ilyen sok jelentéktelen dolgot elmond önmagáról. Megvallom, hogy azoknak, akik így gondolkoznak, szerintem is igazuk van. De amikor tollat fogtam a kezembe, hogy emlékezéseimet leírjam, senkinek sem ígértem, senkinek sem mondtam, sőt még csak nem is gondoltam, hogy én most majd valami szerény dolgot fogok cselekedni. Munkámnak nem a szerénytelenscge vagy szerénysége járt az eszemben, hanem csak az, hogy az olvasó állal most máf nagyjából ismert, eléggé hányatott életemnek rajzát leirjam a valósághoz oly hiven ragaszkodva, amennyire csak lehet. Én kinevetem azt a felfogást, hogy csak a »nagy emberek« életrajza lehet érdekes és tanulságos. Én a nagy emberekben nem sok1 al többet hiszek, mint a boszorkányokban, mert valahány »nagy embert« láttam, mint embert, valamennyit középszerűnek vagy éppen kicsinynek találtam. Az írókat és művészeket kivéve, a legtöbb »nagy ember« nem a saját egyéniségének kiválóságánál fogva, hanem a körülményeknél fogva (származás, Ö8zsaeköttetósek, vagyon, szerencsevadászat, viszontbiztosítás, stb.) révén vált »nagy emlierré«. A nagy emberek kilencven százalékáról ezt bátran állítom, mert bizonyítani is tudnám. De éppen ezért gondolom, hogy a .»nagy emberek« kilencven százaléka, ha önéletrajzának megírásával fáradna, — a világon mindent elkövetne, hogy pályája emelkedésének rugóit a világ elől elrejtse. Az én életem, melyet itt leírtam, egy 1893 és 1928 között működött, az átlagnái kissé jobb magyar újságírónak az élete. Ennek az elljcszélése tehát némiképpen beszámoló harmincöt évnek a munkásságáról. Harmincötévi munkát már lehet körülbelül egy emberélet munkájának nevezni. Amit a munkásságom megkezdése előtti időkről nagy bőbeszédüséggel elmondottam, az szerintem szükséges annak a megértéséhez, hogy milyen elemekből és hogyan alakult ki az egyéniségem. iía most, egy emberélet munkájának elvégzése után megpróbálom életemnek a mérlegét megcsinálni, feladatom nem nehéz. Mit kaptam az Élettől és mit adtam érbe? Az Élettől kaptam magát a létemet, melynek egészben való értékét fölötte problematikusnak, illetve igen csekély mennyiséggel kifejezhetőnek tartom. Származásomon nincs mit szégyelni, de nincs mit dicsekedni se. »Egy a népből«, — s ez a mai Magyaroszágon még mindig tehertétel. Hogy szegénységben születtem, nagy nyomorban nőttem fel és mindenkor nehéz küzdelmet kellett folytatnom a puszta létért, — ez nem csupán a teher-tételek közé írandó, mert jogot adott nekem arra, amire a legtöbb embernek nincs joga: az önérzetre és a büszkeségre, miután e téren az elém tornyosuló nehézségeket legyőztem. Sokkal súlyosabb dolog ennél, hogy nem születtem sem egészséges konstítucióval, sem rokonszenves külsővel s emellett nagyon kevés n^Velé.sben is részesültem. Ha valakit nem tanítanak, az illető ennek ellenére nagyon sok ismeretet szerezhet; de az úgynevezett »jó gyermekszoba« hiányát csak némileg is pótolni százszorta nehezebb. Az tehát, amit az Élet adott nekem, nemcsak hogy csekély menynyiséggel fejezhető ki, hanem ez a mennyiség »minus« jellel jelölendő, azaz kevesebb a semminél s ha megkérdeztek volna, hogy kell-e, — nem fogadtam volna el. Lássuk, mit adott a Sors? Nem haltam meg a szegedi árvíz alkalmával, nem haltam meg se vőrhenyben, se háborúban, nem akasztottak fel a vörösök és nem sülyedt el velem az óceánon a hajó. A Sors utamba hozott egy nőt s apjává tett két gyermeknek, akiknek felnövekedését végig nézhettem, — ennyi az, amiért a Sorsnak tartozom. Mit adott az Isten? (A Sors és az Isten nem azonos: Isten semmit sem ad mást, mint amit az ö akaratából én magam cselekszem.) Az Isten adta, hogy bizonyos vallásos érzés kifejlődött bennem, — az átlagosnál jóval nagyobb mértékben. Az Isten adta, hogy ez a vallásos érzésem nem merül ki formalitásokban, bár azokat megtartani és tiszteletbentartani illendőnek vélem, nem csupán »parancsra«, de vallásom iránt köteles loyalitásból. Ennek a vallásos érzésnek számos üdvös következménye közül csak egyet emlitek: nem tudok kétségbeesni, ami annyit jelent, az én gondolkodásomban, hogy az Élettel és a Sorssal szemben mindig rendelkezem a bátorság szükséges mennyiségével. És most lássuk, mi az, amit én adtam az Életnek, a Sorsnak és az Istennek? Istennek semmi egyebet. nem adtam, mint magasztaló, kérő és hálaadó fohászaimat, de ezeket sem oly sokszor, mint amennyiszer tartoztam velük. A Sorsnak nem adhattam semmit, mert e nagy Ismeretlenhez hozzá nem férkőzhetek. (És ez szerencséje neki!) Az Életnek adtam a munkásságomat, testi és lelki szenvedéseimet, sok keserűségemet és kevés Örömömet. Az Életnek azt, hogy »dolgozni kell«, elhittem és ámbár ez az a parancs, amely ellen a legtöbb ember legtöbbet vétkezik, nyugodtan mondhatom, hogy soha semmi munkámat nem akartam elkerülni, másra tolni vagy ravaszsággal pótolni és soha semmi munkámat nem végeztem kevesebb igyekezettel, mint ahogyan bírtam és tudtam. Természetes, hogy így nagy »gyakorlatra« tettem szert és annyi küzdelem után munkaerőm és teljesítőképességem legcsekélyebb hanyatlását sem érzem. Ez azonban semmiképen sem jelenti azt, hogy egy szomorú gyermekkor és harmincötévi kemény munkásságnak a korszaka nyomtalanul osont el felettem. Testileg is, lelkileg is jelentkeztek a »következmények«. Annyi izgalmat kellelt életem összességében kiállnom ós munkásságom ma is mindennap annyi izi galommal jár, hogy aránylag még szerencsési nek kell tartanom magam, hogy más bajom ! nincs, mint hogy elaludni gyógyszer nélkül ! nem birok s arról, hogy egy éjszaka legalább hat órát alhassam, már régen és örökre le kellett mondanom. Lelki következménye eddigi életemnek: annak a vidám hangulatnak a hiánya, amihez minden becsületes embernek joga van. Ha egy egészséges nevetést hallok: sírni tudnék, annyira sajnálom magamat. Az Élet mindennap számtalanszor reám Al tökéletes folólemez és film ^ az angol Imperial" Kapható * 388 I r¡ÍPhrnnnn látamerésxnél IJLÄCJJMfltÄÄJilI na-Ha mellett. •iMÜHBBMi rohan olyan dolgokkal, melyek elkeserítenek és nagyon lehangolnak. Ebből a depressziókból nincs más menekvésem, mint a munka. A nagy »tréníng«-nek, a folytonos munkának káros következménye az, hogy ha egy teljes napon át megakadályoznának abban, hogy bármit is dolgozzam: az a huszonnégy óra elég lenne ahhoz, hogy megőrüljek. Ez az ellen-télele annak, hogy ha magam vagyok, soha egy másodpercig nem unatkozom. A folytonos munka másik irtózatos következménye: az elme magasra fokozott befogadóképessége és az emlékezésnek ereje. Rengeteg sokféle dologból kellett megtanulnom valamit, amellett, hogy egynémely dolgokat egészen jól meg kellett tanulnom. Az ügyvéd nem tanult építészetet, se fiziologiát, se geologiát, a mérnöknek nem kellett megtanulnia se az amerikai demokrácia rendszerét, se a katolikus egyházjogot, se a szociologiát, az orvos nem hatol bele építészettörténeti problémákba, nem szakember sem az antropologióban, sem a pedagógiában, — de nekem az ügyvéd, az orvos, a mérnök, a pap, a mütórténetíró, a politikus, stb. stb. tudományából 6okkaI nagyobb menvnyiséget kellett fölszednem és az évtizedek folyamán elraktároznom, mint amennyinek megtanulásával az átlagos intelligens ember fárasztaná magát. Éppen csak említem az idegen nyelvek tanulását... Viszont, akinek Ily nagy tréningje van az adatberaktározásban és lehető frissen tartásában, annak memóriája szükségképen ugy fejlődik, hogy feledni nem bir: tovább cipeli a már feleslegessé vált tudásának óriási terhét s e mellett emlékezik eseményekre, szavakra, gesztusokra, arcjátékokra, miket nem-feledni kin és gyötrelem! Mindent egybevetve, érzem azt, hogy az Élet sokkal többel maradt adós nekem, mint én őneki. Talán remélhetem, hogy aki életem folyását végig olvasta, elismeri, hogy ez a nézetem nem csupán a természetes hiúságból fakad. Egy igen rossz életpályára kerültem oly, boldogtalan korszakban és oly szerencsétlen országban, hol az újság még igen kevesek életszéksüglete és ahol sokaknak természetes érdeke gyűlölni a nyilvánosság emberét. A társadalomnak most uralkodó rétege a nemzetietlenség és hazafiatlanság bélyegét süti azokra, kik az emberiesen gondolkodó s a jogegyenlőségért és szabadságért rajongó, liberális lelkületű újságírónak a létezéshez és munkához való jogosultságát elismerik és méltányolják. Egy oly korszakban, melyet a tehetségteleti emberek igen nagy Számának túlságos érvényesülése jellemez, — a nálam karakter, tudás, szellemi képességek és munkabírás és már befejezett munkateljesítmények dolgában sokkal kisebb emberek mögött oly messze elmaradtam, hogy egyáltalán nem is vagyok sehol... Úgy érzem, hogy egész életem mérlegében Egyenleg-ként javamra nem mutatkozik semmi egyéb, mint vaiamennyi (nem tudom mennyi?) embertársamnak becsülése, néhány embernek szeretete s a jog, a jól kiérdemelt, a jól megszenvedett jog ahhoz, hogy sok nagyon sok emberre felülről lefelé nézzek. Legelegánsabb férfi«pfliWflny«*, ratlAnolt, bfirkábétok 071 Földes Izsó Kárász a. J. S££K., Dozzi szalámi Budapest, világmárka. Kapható mindenütt!