Délmagyarország, 1928. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-29 / 24. szám

DÉLMAGYARORSZAG valamilyen hegyes és éles tárggyal szúrták szivén, i titokzatosabbá teszi az a körülmény, hogy a let­Hogy ki követte el a gyilkosságot, azt egyelőre J tesnek még egy áldozata volt, aki azonban taxin homály fedi, a rendőrség a legszélesebb nyomozást j elvilelte magát a színhelyről. A rendőrség ezt az indította a tettes kézrekeritésére. Az esetet még | embert is keresi. Április huszonkettedikére íitzlékL Sk iraxici** vál«ksztósos&att. (Budapesti tudósítónk telefonjelentése.') | tani ülésszak és törvényhozási periódus előre­Párisből jelentik: A mai minisztertanácson a i láthatólag március 10-ig befejeződik és így kormány tagjai megállapították, hogy a mos- | az uj választásokat április 22-re tűzték ki. Móra Ferencet nagy ünneplésben részesítették Erdélyben. (A Délmagyarország munkatársától.) Jelen­tettük ma egy hete, hogy Móra Ferenc a Biharmegyei Nőegylet meghívására előadást tart a nagyváradi Katolikus Körben. Az es­tély iránt, amelynek kimondottan Móra-est jellege volt, egész Erdély-szerte nagy volt az érdeklődés, mert a decemberi szomorú ese­mények után ez volt az első magyarországi író-szereplés Erdélyben s az elpusztított Nagy­várad első kulturális lélekzetvétele. A Móra­est forró sikeréről hosszú beszámolókat ta­lálunk a most érkezett erdélyi lapokban s a Nagyvárad többek közt a következőket irja: — Hosszú hónapok szomorú lehangoltsága után szombaton este friss erőre kapott a régi kedv, derű és hangulai borította ki színes kö­tényét a Biharmegyei Nőegylet estélyén. A villanyfényben, a Katolikus Kör pompás miliő­jében, előkelő közönség körében szebbnek és jobbnak láttuk napjaink megviselt arculatát. Az öröm tüzei csillogtak a szemekben, mo­soly — soká nélkülözött kedves vendég — virult ki az ajkak szegletén. Egy gyönyörű estének felejthetetlen emlékeit zárták a szi­vükbe mindazok, akik szombat este eljöttek — Majer püspök, Karácsonyi püspök, az egész káptalan, a váradi intelligencián kivül Sza­lonta, Élesd, Tenke uri családjai — a nagy­szerű találkozóra. Hogy szemtől-szembe ke­rüljenek Móra Ferenccel. A nagyszerű Íróval, a melegszívű költővel és nem kevésbé von­zotta Móra Ferenc hálás olvasóit a nagy­szerű ember, a brilliáns előadó. Szemtől­szembe. állott a publikum azzal at emberrel, akinek írásait, elméjének rakétás játékát, hu­morának magyaros izét és zamatát a köny­vek és újságok lapjairól szívta magába. Most szavát hallgathatta, azt a közvetlen, keresetlen beszédet, amely nyitja és titka ennek a nagy népszerűségnek és ünneplésnek, amelyet hiába igyekszik Móra elhárítani magától, mindenütt nyomon követi érdekes alakját. —• Az estét az ünnepelthez méltó iró, P. Gulácsy Irén nyitotta meg, aki finom voná­sokkal rajzolt reliefet Móra Ferencről, a mai irodalom őserejü, kiválasztott egyéniségéről, emberi, családi, nagyapai életéről. Utána Be­nes Ilona ríkatta meg a publikumot Móra könnyes lírától és drámai effektusoktól át­szőtt gyönyörű költeményével, »Kis Forró Zsuzsánná«-val, majd K. Kondor Ibolya éne­kelte el rendkívüli sikerrel Móra öt dalát, amelyekhez dr. Bánáss László szemináriumi igazgató komponált simuló és nagy elterje­désre számitható művészi zenét. — Izgalmas várakozással telt nfhány perc, majd megjelent a pódiumon az ezüsthajú Móra Ferenc elegáns alakja. Mintha a sze­retet egy közös tapsorkánba sűrűsödött volna. Percekig nem jut szóhoz az ünneplés lázas tüzében és az első szavával, hogy ő mint iró és újságíró mesterségénél fogva is hálásan fogadja az előleget, a derű hangját ütötte meg, amely aztán végig is kisérte másfélórás előadását. — A mi Tiszánk szellőjét hoztam magam­mal, — mondta, — a mi nádasaink zizegését, a mi mezőink lélekzetvételét, amelyek most a hó alatt álmodnak a tavaszról. Ugy illett vol­na, hogy ugy szeretett irodalmi munkássá­gom gyöngyeit és rubinjait hozzam el Várad­nak, de hát nem azt hoztam, amit szerettem volna, hanem amit lehetett Ha akadna is ilyesféle drágaság az én falusi ékszerboltom­1928 január 27. ÍLIPERO ZONGORATEREM .Ж!®»* Budapest, VI., Ha!ós ucca le. Щк^ЯШ V^ágmárkás zongorák éa konzert­pianinók felülne olcsó йгзя, előnyős részletfizetésre Is. в.11 Tisztviselőknek nagy kedvezmény.1 ban, a vámosok azt ugy se eresztették volna be s igy csak paraszti kalárisokat hoztam, aminek nincs forgalmi értéke. Aztán hol az irónia hangján beszélt magá­ról, hol rajongó szeretettel a szegedi tanyák­ról, hol sugárzó derűvel festett képeket a csa­ládi életből. Az ünneplés és tetszisnyilvá­nitás sokszor megszakította előadását, a vé­gén pedig percekig tapsolták az illusztris nagy irót, aki váradi sikerét méltán sorozhatja leg­szebb diadalaihoz. Az előadás után társasvacsora következett, amelyen résztvett dr. Cziffra Kálmán is, Bihar, volt utolsó magyar főispánja s a Fráterek, Szunyoghok, a régi bihari dzsentri ismert nevű képviselői. Nagyváradról másnap Kolozsvárra utazott Móra, gróf Bánffy Miklós, a volt magyar, külügyminiszter baráti meghívására.. Mint a kolozsvári Ellenzék-ten olvassuk, az állomáson az ujságiró-egylet és az Erdélyi Helikon elnöksége fogadta s tiszteletére az ujságiró-klub különtermében rendeztek va­csorát, majd az óváry-kuria szalonja látta vendégül az egész társaságot. — Móra élőszóval is pompás, mindig mély­ségek fölött járó, de azért mindig színes el­beszélő, — irja az Ellenzék, — történeteit komolyság és az élet meleg árama egyszerre hatja át. Csöndes modorában óraszámra be­szélt mindenről, ami könnyes kegyeletünket érdekelheti, különösen egy olyan vonzó szel­lem előadásában, mint a mi kedves vendé­günk, aki másnap már vissza is utazott tő­lünk Magyarországra, mert előadást kellett tartania Budapesten a Lipótvárosi Polgári Körben. Dr. Szabé László Miskolcon. (Budapesti tudósítónk telefonjelen­tése.) Miskolcról jelentik: A miskolci magán­tisztviselők meghívására szombaton este Szabó László dr., a szegedi egyetem magántanára, a ki­váló publicista előadást tartott az amerikai bolt és az amerikai magántisztviselő helyzetéről. A rendkívül nagy sikert aratott előadás után a kö­zönség hosszasan ünnepelte a nagytudásu publi­cistát. Az első . . . Irta: Móra Ferenc. Két ráérő barátom azon disputált össze a minap, anachronizmus-e az, vagy nem, hogy Jókai A régi jó táblabirák-ban medvecukrot etet a gyerekekkel. Fogadtak is egy kiló medvecukorba és azt nekem ajánlották fel honoráriumul, ha eldöntöm a kér­dést Természetesen nem döntöm el, először azért, mert már nagyon rég nem élek medvecukorral, másodszor azért, mert egész Magyarországon nincs annjtí medve, amelyik annyi medvecukrot tudna produkálni, külföldi medvékkel pedig, még nem kötöttünk kereskedelmi szerződéseket, harmadszor szerény véleményem szerint ennek a kérdésnek az eldöntésére egyedül a medvék illetékesek. Egészen más volna, ha a ráérő emberek a krumplicukor pragmatikus történetében való jár­tasságomat tették volna próbára. Arra nézve már hiteles adattal tudok szolgálni: A krumplicukor Kolompér-cuíor néven 1836 februárjában jelent meg először Pesten, még pedig a »Fehér kutyá­ban». Erre a névre Pentsch Gáspár füszerárus ur hallgatott, akinek boltjx az »Evangélicusok egyháza irányában« vitte kísértésbe a honleányo­kat Huszonnégy váltókrajcárért mérték fontját a kolompér-cukornak, amelynek »készítését immár hazánkban is szorgalmi águl választották*. Ez olyan nagy esemény volt, hogy egyik ősünk a Honművész első hasábját szentelte neki a Szor­galom cirnü rovatban. Ugyanott lendületes sza­vakban ielenti be, hogy megnyílt a Nemzeti Fris­sítő Intézet is. E jeles nemzeti intézetet Vogler Sámuel ur nyitotta meg, akinek nevét azonban ne tessék keresni semmiféle pedagógiai lexikon­ban. Vogler ur »friss sonkával, füstölt pogácsával, nyelvvel* s jó válogatott borokkal frissítette a nemzetet, a' pesti hídfőnél«. Egy másik »intézet« Kovász- és ébresztő-tár cimen >a nagy hiduccai Schindler-házban« szolgálta a közérdeket. Az Éb­resztő-tár azonban nem volt semmi összefüggés­ben a modern magyar politikával. Közönséges élesztőt árultak benne. Ha azonban már benne vagyok, följegyzek még egy-két kortörténeti morzsát a régi Pestről az egy­korú lapok nyomán. A pesti élet történetének a fe­jezete úgyis meglehetősen ismeretlen, pedig a csak ugy hozzátartozik a Széchenyi korához, mint a lóverseny, vagy a Nemzeti Kaszinó. Például ki tudná azt megmondani, mikor nyilt meg Pesten az első tejcsarnok'} Bizony annak is majd száz éve már. Csakhogy akkor az is intézet volt: iéj-áros intézet. 1832-ben nyilt meg az első »belső városunkban a' Leopold uccán Pápaffy ur­nák 260-ik szám alatti házában«. »Tejet, táj-felt, s irós tejet« lehetett benne vásárolni »minden órán«. »Mindennek ára minőségéhez vagyon szab­va' árjegyzéke az ajtóra függesztve. Ez is nagy és örvendetes szenzáció volt, mert »ezelőtt csak reggelenkint a' piarcon, vagy pedig megrendelé­sek által juthattunk a tej-hez 's a kofáknak össze­vissza kotyvalt kavarékaikkal valánlc kénytelenek megelégedni. Valószínű, hogy, ha Kálmán király idejéből maradtak volna fel ilyenfajta megjegy­zések. a kofák működésit már azok is iay jelle­meznék. »íme« — mondja a Pesti Vizsgáló — »mi­ként törekszik fővárosunk külországi testvéreit kö­vetni«. Látnivaló, hogy a külföldre kacsingató destructio se mai találmány. Mikor locsolták először a pesti uccákat? A pesti ember tán inkább azt tudná megmondani, mikor locsolták utoljára. Félek megírni, hogy száz évvel ezelőtt az magánpassziózás volt, — mert majd azt találják mondani rá illetékes helyen, hogy most is azt kellene törvénybe tenni. »Dicséretőkre válik a' pesti kalmároknak, hogy tavai óta foly­tatják azon hasznos intézetöket, mellynél fogva külön fogadott embereik által, kiket hónaponkint fizetnek, nemcsak kétszer napjában öntöztetik boltjaik elejét, hanem azonkívül tisztán is seper­tetik. Pornyelés nélkül lehet már most járni a" váczi, kígyó, uri és hid uccán!« A baromfi-pecsenyékre is találtatik már 1833­ban »belső városunkban a' régi halpiacon (Plébá­nia ucca) egy bolt, mellyben mindenkor a' leg­kövérebb mindennemű baromfi faj pecsenyékkel megkoppasztva szolgálnak«. Ez azért öröm a pesti nemzetnek, mert »az itten elszoktatott hetyke fe­hércseléd nem szeret véle bajlódni, de nagyobb része, azt se tudja, micsoda fán terem a barom­fi«. Bizony ezt száz esztendő multán még kevésbé tudja a pesti nemzet, amely mindenféle intézetek jóvoltából maga van megkopcasztva baromfi he­lyett. Az első ártézi-kutat is 1833-ban fúrták az Orczy­házban »a Király ucca sarkán csüggedhetetlen fá­radsággal«. A sajtó feltűnő hűvösen kezeli ezt az eseményt. A viz nem najzyon érdekelt« az Időben

Next

/
Thumbnails
Contents