Délmagyarország, 1927. március (3. évfolyam, 48-75. szám)

1927-03-01 / 48. szám

1927 március !5. DÉLMAGYARORSZÁG 5 Megfellebbezték a DMKE épületének eladását. (A Délmagyarország munkatársától.) A DMKE Boldogasszony-sugáruti széképületét-— mint ismeretes — a DMKE eladta a városnak. Az épületben a főiskolai internátust helyezi majd el a város. Az eladás ügye a legvegye­sebb érzelmeket váltotta ki a DMKE tagjai köréből. Sokan ellene voltak az eladásnak, mert ugy gondolták, hogy az épület eladá­sával a DMKE misszióját teljesíteni tovább nem tudja. A város ugyanis négy és félmilliárd koro­náért vette meg a házat, — de nem azonnali fizetési kötelezettséggel. Harminc éven át évi húszezer pengőt fizet a város az egyesület­nek. A DMKE az igy kapott összegeket tőké­siti, illetőleg incjatlant vásárol majd rajta, mig a kamatokból kiadásait fedezi. A város közgyűlése januári ülésén hagyta jóvá a DMKE megvételének ügyét. A DMKE tagjai közül azonban sokan nem nyugodtak bele az eladás ügyébe, hanem azt megfeleb­bezték. Így Unterreiner József és társai — mint az egyesület tagjai — abból az indokból fellebbezték meg az eladást, hogy a DMKE tul olcsón adta el épületét, mivel az nem néjíy és félmilliárd koronát ér szerinte, ha­nem az összeg kétszeresét. Sérelmezik azután azt is, hogy a város nem egyszerre fizeti ki az egész vételárat. Igy arra kérik a felebbezési fórumot, hogy az eladást semmisítse meg és utasítsa az egye­sületet, hogy uj és a DMKE-re előnvösebb szerződési kössön a várossal. A felebbezésnek külön érdekessége, hogy a felebbezés ügyében, mint a DMKE felügye­leti hatóságának, a polgármesternek kellene dönteni. A felebbezők azt kérelmezik, hogy ebben az esetben ne a polgármester döntsön, hanem a belügyminiszter, mert a polgár­mester érdekelt és nem hozhat megnyugtató döntést. A polgármester, értesülésünk szerint, a fe­lebbezést Bokor Pál helyettes polgármester­nek adta ki, aki már hozzá is kezdett a fe­lebbezés áttanulmányozásához. A DMKE el­adásának ügye igy nem nyert még befeje­zést. Az egyetem építkezési bizottsága azon­ban az épület átalakítási munkálatait máris kiadta vállalkozónak, aki a szerződése sze­rint már augusztus elsején hozzálát az át­alakítás munkálataihoz. E terminusig pedig az épület lakóit is el kell helyezni a város­nak más lakásokba. A felebbezők, értesülésünk szerint, ha a polgármesterhelyettes döntése nem lesz kielé­gítő, a belügyminiszterhez viszik fel az ügyet. MMIMMWMfMfWMMNNflMMMMMfMMAMAMMMnMAMAMAMMMMAMMMnMNMAMAMAWIWMM A Csillagbörtön szabadult gyilkosa gyilkolni akart, — fia őt gyilkolta meg. Kaposvár, február 28. Müller János sántosi gazdálkodó ezelőtt hat évvel agyonlőtte apó­sát, amiért a törvényszék ölévi fegyházra ítélte. Büntetését a szegedi Csillagbörtönben le is töltötte és onnan egy évvel ezelőtt sza­badult ki. Hazakerült, ahol házsártos termé­szete miatt zsarnoka volt a ház népének. Szombaton összeszólalkozott feleségével és »most végzek veled!" kiállással fejszével a kezében az asszonynak rontott. A nagyobbik fia erre torkon ragadta az apját, de végül is az apja fejszével ugy vágta fejbe, hogy ösz­szeesett, majd a kisebbik fia ugrott az apjá­hoz és kiragadta az apja kezéből a fejszét, amellyel ugy torkon vágta az apját, hogy azonnal holtan rogyott össze. A holttestet a kaposvári kórházba szállították, az apagyilkos fiút őrizetbe vetlék. 99 Krisztus papja voltam, 99 a szeretet volt a hitvallásom. A hetvenéves Várhelyi prelátus soha nem különböz­tette meg egymástól az embereket. (A Délmagyarország munkatársától) Arcán, alakján nem látszik meg, hogy hét év­tized suhant el fölötte, de klasszikus, szép fejét hófehér, sűrű haj koszorúzza, amelyből talán még egyellen szálat sem orzott el a tovatűnt hetven eszteudő. Szavaiból végtelen szelídség és szere­tet árad, »nem a szük keretek közé korlátozott szeretet, hanem a minden embert testvérnek látó, igazi, krisztusi szeretet.» Várhelyi József pápai prelátus, Szeged vá­ros közszeretetben álló főpapja, aki március el­sején tölti be hetvenedik esztendejét, szelijd ha­raggal csak azokra haragszik, akik ünnepet akar­nak csinálni ebből a nevezetes évfordulóból. iKrisr.tus igazi papjának nincs szüksége kúlön jutalomra azért, mert hivatásának élt hetven esz­tendeig, elég jutalom számára lelkének nyugalma, békéje, amely csak a becsülettel leélt élet ajándéka lehet.« Amikor meghallotta, hogy hivei, barátai, egyszóval az egész város, amelynek kivétel nél­kül minden polgára igaz szeretetet és tiszteletet érez iránta, ünnepelni akarják, szökésre gondolt El akart utazni az ünneplés elől. Környezeté alig tudta visszatartani, de végre is engedett, be­látta, hogy az ünneplésnek nemcsak az ünnepelt örül, hanem örülnek az ünneplők is és örömük önzetlen, szelíd ember-öröm. — Hát itthon maradok —" mondotta — ha mu­száj, akkor állok az ünneplés elibe. Elviseltem én már többet is, mást is. Amikor meglátogattam és megkértem, mondjon el egyet-mást életéről, pályájáról, élettapasztala­tairól szigorúan tiltakozott: — Minek ez a nagy parádé — mondotta —, nem történt én vélem egész életemben semmi különös. Nincs mit elmondanom. Egész életemben nem tettem semmit, csak hivatásomat teljesítettem: pap voltam De aztán mégis engedett a kérésnek, mesélni kezdett, lassan, halk sióval elmesélte egyszerű, életit Szép, kerek mondataiból a megnyugvás szelídsége sugárzott, hogy minden ugy volt jó, ugy volt szép, ahogyan tőrtént. Apró emberi örömök és apró emberi bánatok a mérföldkövei bosszú életútjának. Ezek szinesitették meg pályáját. Édesapjával kezdte, aki vármegyei tisztviselő volt Békésen, fiatalon, negyvenöt éves korában halt meg tifuszban. — Akkor kis gyerek voltam még, alig nyolc esztendős. A nagy család eltartásának gondja sze­gény, martiréletü édesanyámra nehezedett egé­szen. ö nevelt emberré valamennyiünket. En­gem tiz esztendős koromban, a kiegyezés esz­tendejében beadott a premontreiek nagyváradi gimnáziumába. Arra az örömre, amelyet a ki­egyezés keltett az egész országban, nagyon jól emlékszem. Hatalmas, nemzeti szinü kokárdákat tüztünk a mellünkre és ugy ünnepeltük az abszo­lutizmus, a Bach-korszak halálát. Itt, a nagyváradi gimnáziumban érlelődött meg lelkemben az el­határozás, hogy pap leszek, Jézus Krisztus igazi papja. Szorgalmasan tanultam. Abban az időben nem ugy ment a tanulás, mint manapság. Abban az időben virtus volt elsőnek lenni. A diákok rendszámokat kaptak, versenyeztek egymással az elsőbb helyekért. Büszke diadal volt győzni eze­ken a versenyeken. 1876-ban érettségiztem, tavaly mult ötven esztendeje, ötven éves találkozón* nem volt. Hajdani társaim, akik még élnek, meg­szállt területen laknak, maradék-Magyarországon nem él rajtam kivül senki. Igy elmaradt a találkozó. — Az érettségi után Temesvárra kerültem, a teológiára. 1880-ban szenteltek fel pappá, eiső szentmisémet szülőfalumban, Békésen mondottam. Torontálmegye egyik kis községében, Szajánban lettem káplán, a Révay-bárók birtokán. Kristó/fy Józsefbek, a darabont kormány későbbi belügy­miniszterének nagybátyja volt a plébánosom. — Papi pályámat azzal a belső fogadalommal kizdtem meg Szajánban, hogy ¿Monet a nép Javára szentelem. Állandóan szociális problémákkal foglalkoztam, ezen a téren igyekeztem a köznép érdekeit szol­gálni, mert megláttam azt a nagy gazdasági nyo­morúságot, amelyben a szabadságharc alatt fel­szabadított jobbágyok gyermekei senyvedtek. Ta­lán ez volt az oka annak, hogy Szajnán színmagyar , népe 1883-ig tartó ottani káplánkodásom alatt | nagyon megszeretett. Amikor a püspök Török­l becsére helyezett át, dr. Szentkláray Jenő inellé ! káplánnak, a szajániak szeretete kedves, közvetlen módon nyilatkozott meg. A község elöljárósága küldöttségileg kérte a püspököt az áthelyezés visz­szavonására. A püspök természetesen nem teljesí­tette ezt a kérelmet, mert hát a papságnál is éppen olyan szigorú fegyelem van, mint a ka­tonaságnál. A püspök parancsa éppen ugy meg­másíthatatlan, mint egy tábornoki parancs. — Három esztendeig voltain Szentkláray pro­fesszornak, a budapesti egyetem későbbi tanárá­nak a káplánja, 1885-ben Apátfalvára helyeztek át. Szajáni principálisom, Kristóffy kérte idehelye­zésemet, mert Szajánról öt is idehelyezték. — Itt ismerkedtem meg Kristóffy Józseffel és igen meleg, intim barátság fejlődött ki közüliünk, amely még most is tart. Kristóffy Józsefnek, mint megyei főjegyzőnek, igen nagy befolyása volt a megyénél, nagy közéleti szerepet játszott már akkor is. A kerület erősen ellenzéki kerület volt, Kristóffy pedig meggyőződéses kormánypárti em­ber, népszerűsége mégis páratlan volt. Meg is választották képviselővé és igy került fel Buda­pestre. Nagyon értékes, európai műveltségű em­ber volt, fanatikus harcosa a' jónak. Ezért sze­rette mindenki megyéjében, ahol már mint fő­jegyzőnek is nagyobb tekintélye volt, mint akár a főispánnak, akár az alispánnak. — Szegedre 1888-ban kerültem, a rókusi plébá­niára, Ivánkovics mellé káplánnak. Ivánkovics akkor országgyűlési képviselő volt és a plébániát helyette én adminisztráltam. Rókuson folytattam azt a munkát, amit Szajánban kezdtem meg. Dol­goztam a nép érdekeiért. Amikor 1893-ban a kisteleki plébánost, Vargha Ferencet belvárosi plébánossá választották meg, Kistelekre helyeztek át adminisztrátornak, egy év múlva pedig Szeged város törvényhatósági bizottsága engem választott meg Felsőtanyára plébánosnak. Ennek a válasz­tásnak az volt az érdekessége, hogy áttörte egy ősrégi szokás várfalát. Ezelőtt ugyanis nem fordult elő sohasem, hogy Szeged város kegyurasága alá tartozó plébániákra nem szegedi származású plébá­nost választott volna ineg a közgyűlés. Én voltam az első. Előttem más még csak nem is pályá­zott, mert előre tudta, hogy célt nem érhet. Én sem akartam pályázni, mert tudtam, hogy a felsőtanyai plébániára három érdemes szegedi szü­letésű pap is pályázik, Mihályfij Gyula, Szekrényi Lajos és Sánta Pál. De a hivek maguk követelték, hogy nyújtsam be pályázatomat. Olyan általános volt ez a kivánság, hogy megpályáztam a plébá­niát én is és a közgyűlés igen szép többséggel engem választott meg, a békési születésű papot. 1894-től egészen 1907-ig voltam Felsőtanyán plébá­nos. Amikor elfoglaltam a plébániát, templomunk még nem volt, csak egy kis kápolna. Ebben miséz­tem nagyon sokáig. A hivek már nem fértek el a kápolnában, a kápolna előtt hallgatták végig a vasárnapi miséket. Mozgalmat inditottam a felső­tanyai templom felépítésére és ez a mozgalom eredménnyel is járt, felépült a templom. — Amikor Felsőtanyára kerültem, szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a felsőtanyai gazdák igen hátramaradottak, fogalmuk sincs az ész­szerű gazdálkodásról, nem tudják kihasználni azo­kat a lehetőségeket sem, amelyeket a sovány föld nyújt számukra. A szegénység, a nyomor általános volt. Megalakítottam a gazdakórt és rövidesen el­értem, hogy Felsőtanya népe megbízott bennem. Látta, hogy jószándékkal szeretnék javitani helyzetén. Meghonosítottam a gazdasági kiállításokat, a szántási versenyeket, arra gondoltam, hogy a versenynek a mezőgazda­ságban is éppen olyan jó eredménye lehet csak, mint volt Nagyváradon, a gimnáziumban. Foglalkoztam a gazdák téli foglalkoztatá­sának problémájával, hasznos tanfolyamo­kat szerveztem, amelyeken megtanulták a gazdák, hogy a téli hónapok alatt maguk is elkészíthetik azokat az eszközöket, amelyekre a nyári földmunkáknál szük­ségük van. Kosárfonó-tanfolyamot szerveztem és a tanfolyam alatt készitett kosarakból kiállítást rendeztünk. Á kiállitást Lázár György polgármester

Next

/
Thumbnails
Contents