Délmagyarország, 1927. március (3. évfolyam, 48-75. szám)

1927-03-19 / 66. szám

1927 március 13. DÉLMAGYARORSZÁG "It 19 Hevesi Sándor nyilatkozik szegedi színigazgató-kérdésről. Nem mondott véleményt Faragó Ödön ellen. (A Délmagyarország munkatársától.) A Délmagyarország március 15-iki számában ismertettük azokat az információkat, amelyeket Fodor Jenő a tanács elé terjesztett terveiről és a házikezelésü szinház mai állapotáról. Ezek között a tervek között szerepel, hogy a szinház élére uj művezető igazgatót kell alkalmazni, miután Fodor tanácsnok nincs megelégedve Faragóval. Régi tapasztalatunk, hogy Szeged minden évben, esetleg minden második évben megőröl egy színigazgatót és hogy még mindig vannak, akik a komoly közéleti és esztétikai kritika helyett fékezhetetlen kedvvel szítják ezt az egészen speciális szegedi hangulatot. Megerősített bennünket abban a felfogásunkban, hogy most is ilyen munkáról van szó, hogy a tagad hat alanul jóhiszemű és jótakaró Fodor Jenő nagyrészt egészen másodrendű, kicsinyes okok miatt elégedetlen Faragóval. Hivatkozott azonban egy igen súlyos érvre, Hevesi Sándornak, a Nemzeti Szinház igazgatójának a véleményére, aki azonban ma telefonon a következő nyilatkozat közzétételét kérte tőlünk: — A Délmagyarországban a héten hivatkozás történt dr. Hevesi Sándornak, a Nemzeti Szinház igazgatójának egy nyilatkozatára, a melyben Faragó Ödönnek, a szegedi szinház művezető igazgatójának működéséről mondott volna véleményt. Hevesi Sándor annak megállapítását kéri, hogy Faragó Ödön személyéről és működéséről már azért sem nyilatkozhatott, mert egyrészt igazgatói működését nem ismeri, másrészt, mert ilyen irányban kérdést sem intéztek hozzá. Valóban kikérték a véleményét, hogy ki volna alkalmas a szegedi szinház igazgatói állására, azonban a kérdés felievése olyan formában történt, hogy Faragó údön személye kombinációba sem jöhetett s igy Hevesi igazgatónak nem is állt módjában, hogy véleményt mondjon róla. Ez a nyilatkozat elég világos és miután Fodor Jenő nem cáfolta meg a keddi lapunkban megjelent cikk egyetlen állítását sem, amellett bizonyít, hogy a jóhiszemű szenátor Hevesihez már azzal az elhatározással ment, hogy Faragó nein maradhat meg művezető igazgatónak a szegedi szinház élén. így állván a helvezt, most már felkerestük Faragó ödönt is, aki azonban kérdéseinkre a következő egészen rövid nyilatkozatot tette: — Mindazon nyilatkozatok és purparlék, amelyek a szinház ügyében annak városi kezelése alatt személyemmel kapcsolatosan megjelentek, olyan természetűek voltak, hogy fájdalmasan bár, a választ el kellett hallgatnom és hagyni kellett tekintélyemnek, multamnak és munkásságomnak megtépázását. Még mindig türelemmel várom az időt, amikor én is oda állhatok a nyilvánosság elé és feltárhatom mindazon keserűségemet, amelyek miatt a városi kezelés ideális voltában csalódnom kellett. Azt hiszem, rövidesen alkalmam lesz az egész ügyet teljes nyíltsággal ismertetni. Faragó Ödön színigazgatói és művezetői működéséről úgyszólván nap-nap után véleményt mondunk. Fölösleges tehát, hogy álláspontunkat újból részletezzük. Tagadhatatlanul a színházhoz értő jó erő, akinek nagy erénye, hogv tud fegyelmezni, aki azonban elkövetett hibákat is, de melyikünk nem követ el, különösen olyankor, ha inog alatta a talaj. Ismervén egyet-mást a szegedi szinház tájékán történtekből, különösen feltűnt nekünk, hogy Fodor Jenő, aki — ismételjük — jóhiszemű, de rosszul informált és helytelen irányban befolyásolt, a hétfői tanácsülésen amiatt is elégedetlenkedett Faragóval, mert »a társulat tagjairól mindenfelé lekicsinylőleg« nyilatkozik és ezzel veszélyezteti — mondotta Fodor Jenő — a házikezelésü szinház érdekeit. Most, hogy Hevesi Sándor nyilatkozatával kapcsolatosan ez az ügy ismét szőnyegre került, az igazság érdekében kénytelenek vagyunk Fodor Jenő egyoldalú információit kiegészíteni. A szegedi színtársulat több tagját ismerjük, akik évek óta lekicsinylőleg nyilatkoznak a szegedi színigazgatóról. Lekicinylőleg nyilatkoztak Andor Zsigmondról és lekicsinylőleg nyilatkoznak Faragó Ödönről. Ez nem veszélyezteti a színház érdekeit? Beszélgettünk erről a dologról a színtársulat egyik-másik tagjával, akik természetesen nem akarják magukat megnevezni és akiknek véleményéi a következőkben összegezhetjük. — Sajnos, magunk is tudjuk, hogy a színtársulat több tagja állandóan vesézi Faragót és ezzel tagadhatatlanul lazítja a fegyelmei a színháznál. Látjuk azoknak a szerepét is, akik abban a hitben ringatják magukat, hogy ők lesznek Faragó utódai. Hallunk a munkamegosztás különböző terveiről. Nekünk, akik csak dolgozni és produkálni akarunk, fájnak ezek a jelenségek, annyival inkább, mert látjuk, hogy a destrukciót felülről is támogatják, nem mondjuk, hogy szándékosan, de olyan intézkedésekkel, amelyek közvetve ártalmasak. Nagyon jó lenne, ha Fodor Jenő igyekeznék mindenirányulag informáltalní magát. Mi pepedig most még csak egyetlen mondatot írunk még ide ablwl az igen sokból, amelyet a lársulat tagjaitól hallottunk. Amikor a Tosca szinlapját közzétették, az egyik szinész, a színháztól teljesen távol álló urak jelenlétében a következőket mondta: »Nézd, Cavaradossit nem Faragó énekli <. Ez a szinész állandóan lekicsinylőleg nyilatkozik mindegyik szegedi színigazgatóról. Jl szegedi vasiparosok is munkáposz jutnak a f>id rekonstrukciójánál. (A Délmagyarország munkatársától.) A közúti hid restaurálásával kapcsolatban a város tanácsa — mint ismeretes — elhatározta, hogy a speciális szaktudást megkívánó munkákat. az állami gépgyárral végezteti el. Az érdekelt szegedi vas- és fémiparosok ezt a tervet sérelmesnek találták és ezért pénteken délelőtt Tonelli Sándor, dr. Pálfy József és Körmendy Mátyás vezetésével küldöttségileg jelentek meg a polgármesternél. A küldöttség nevében Körmendy Mátyás ismertette az érdekeltek sérelmeit. Elmondotta, hogy a szegedi vasipar teljesen a csőd szélén áll és ezért indokoll az érdekeltek kérelme, hogy ők is pályázhassanak a hid rekonstrukciós munkáira. A polgármester válaszában kifejtelte, hogy a szegedi vasiparosok tévednek akkor, ha azl hiszik, hogy a hid rekonstrukciója egyszerű szegecselési munkákból áll. A tervezett átalakítási munka még a hídépítésnél is komplikáltabb. Uj gerendázat kell, uj számitások és így a tanács meg, aki csak abban a vállalkozóban ilven munkálatokat mér ké-bizhat szitiett. — Én is ellene lennék leljes erőmmel, hogy e nagy szaktudást igénylő munkát szegedi iparos tervezze meg és végezze el. Ilt lesz egy fővállalkozó, egy mérnök ember, aki a rekonstruálási munka szellemi részét végzi el. A kisebb munkáknál természetesen szegedi iparosokat is alkalmazunk. Berzcnczey Domokos műszaki főtanácsos műszaki szempontból világította meg a kérdési. Elmondotta, hogy a város tanácsának egy általános hidálalakitási tervezet áll a rendelkezésére. A tervezet szerint a hidátalakitási munkálatokhoz teljesen uj alkatrészek kellenek, amelyeket csak vasgyár állithat elő. Az alkatrészek beépítése pedig speciális mérnöki munka. Ilyen hídépítő mérnöke csak az állami vasgyárnak van és ezért indokolt, hogy az állami vasgyár végezze el a rekonstrukciós munkálatokat. A város tanácsa azonban kiköti, hogy a kisebb munkákat szegedi iparosok kapják meg. — Majd az egyetemi építkezéseknél kárpótolva lesznek a szegcdi vasiparosok — mondolla vigaszlalólag a polgármester. — Én meg az ellenkezőjét látom — válaszolt Körmendy —, de visszatérve a hid átalakítási munkálataira, arra kérem a város hatóságát, hogy mindent kövessen el a szegedi vasipar érdekében. A polgármester megnyugtató válasza után a küldöttség megnyugodva távozott el. Vasárnap délelőtt 11 órakor temetik Károlyi Lajost a muzeum elől. (A Dél ui agyarország munkatársától) Mire ezek a sorok napvilágot látnak, Károlyi Lajos, a szentéletü festő lelke már beleolvadt a nagy mindenségbe, szertefoszlott színfolttá és ha végigfúj a márciusi szellő a fáradt földi vándorok görnyedt alakjain, ki tudja, nem a rajongó lélek egy atomja simítja-e ínég azokat, akiket szeretett és akik jók voltak hozzá. Néhány nap előtt még lapokai küldözgetett, kérte barátait, segítsenek rajta és tegnapelőtt még bizakodva indultunk el hozzá a budapesti Rókuskórházba, hogy meglátogassuk és vigasztaljuk. IIosszu Írásos procedúrák után végre beengedtek a látogatási időn kívül az 51-es kórterembe, ahol Károlyi Lajos feküdt február 28-dika óta sok súlyos beteg között. Csodálkoztak mindenütt, ahol a festőt kerestem. — ilt nincsen festő, kérem, mondogatták, ill csak egy Károlyi Lajos nevü ismeret len egyén fekszik. Végigmentem a kórtermen, senki, aki még csak hasonlíthatna is rá. Eltűnt. Keresem a gyakornokorvost, tőle tudtam ineg, hogy Károlyi Lajos szerdán csendesen elaludt örökre. Nem beszélt, nem panaszkodott, néma megadással tűrte a sorsát, még a mellette fekvők se tudták, hogy festő volt, művész, a szépség szerelmese, aki saruit megoldva, áhítattal járt virágos mezőkön. A 21-es ágy most üres. A mellette fekvő beleg is csak annyit tud, hogy rettenetesen szenvedhetett szegény Károlyi, mert a fogait vicsorgatta. Az utolsó órákban azonban furcsa mozdulatokat figyeltek meg. Mereven egy pontra nézett, azután őrült sebességgel elkezdett rajzolni a levegőben, festett. Az utolsó percekig. Színek, fények sugárzottak körülötte. A géniusz még egyszer elébe tárta az őrök élet titkát, földöntúli árnyak suhanó csodáit. Károlyi látta őket, de a túlvilág hírei nem a földre valók és utolsó, talán legszebb alkotását már az Úristen trónusa elé szánta. A gyakornok-orvostól megtudtam a többit. Károlyi abnormisan legyengült szervezetlel, veseköbántalmakkal került a kórházba. Mindenek előtt fel akarták javítani szervezetét, de kereken és makacsul megtagadta minden állati táplálék tnagához-vételét. Az energiája fogytán volt, csak a fiatal orvosnak, aki mellette volt éjjel-nappal, nyilatkozott meg, de annak is csak közeli haláláról beszélt. A műtétre hosszú ideig kellett rábeszélni és csak akkor tudott határozni, amikor fájdalmai tűrhetetlenek lettek. — Minek ez, én meg fogok halni, — hajtogatta, de olyau csendes, nyugodt hangon, ni int ahogy mások egy rövid utazásról beszélnek. A virágok, amelyeket a beteg Károlyinak hoztam, megremeglek a kezemben. Sok mimóza, soksok ibolya, Florenz, Nápoly, Venezía hazájából. Ezek a virágok most odasimulnak a halott művész mellé. — Károlyi még itt fekszik a boncteremben, ma reggel boncoltuk —, mondta az orvos és már jött, hogy lemenjünk a halotthoz. Kint sütött a nap. Gyerekek kacagtak, játszadoztak. Tele volt a város ibolya-illattal. Itt bent pedig kiterítve feküdt az ember, akinek talán mindenkinél több köze volt a naphoz. • A felismerhetetlenségig megváltozott. A szelíd krisztusi arcon keserűség szántott át, fájdalom, bánat és minden, amit hónapokon keresztül elfojtott magában s ahogy ezt a szellemétől elszakadt, légiesen vékony földi hüvelyt néztük —. itt megv állóan jöhetett a halál. Pár perc volt az egész, amig elbúcsúztam a boncterem borzalmas körnvezetében a kedves