Délmagyarország, 1926. szeptember (2. évfolyam, 201-225. szám)

1926-09-08 / 207. szám

DELMAQYARORSZAQ Móra Ferenc a korai bronzkorból való temetőre bukkant a pitvarosi határban. 1926 szeptember 3. Pitvaros, szeptember. (A Délmagyarország kiküldölt ladósitójától). Fehér kabátban, siájaban a sohasem égő. de minduntalan meggyújtott szivarral álldogál Móra Ferenc a végtelennek tetssö síkság kOzepén, amelynek szélein a titokzatos délibáb tengere hullámzik. A szeptembert nap kegyetlenül sziporkázik és szemlátomást szikkasztja a frissen szántott földet. Nagy messziről, valami hatalmas porfelhő mélyéről elővillognak a falu apró, fehérre meszelt házikót. A S

itvarosi határban vagyunk, nyo!c-tiz kilométerre lezőhegyestől. A véletlen most nevezetes hellyé varázsolja az eldugott, szegény kis tőt falut. Móra Ferenc, a szegedi muzeum igazgatója hatalmas korai bronzborból származó temetőre bukkant határiban. A nyomokra a falu kulturbarát főjegyzője, Öry Béla hivla fel először Móra figyelmét, aki már két évvel ezelőtt is ásatott Pitvaros mellett és akkor népvándorláskorabeli leletekre bukkant. Da a föld itt — ugylátszik — kimeríthetetlen. Az eke, az ásó állandóan különös dolgokat fordit ki az egyenetlen földből, a tarlók, a szántók tele vannak sárga embercsontdarabokka!,furcs szinü edénycserepekkel, Néhány hónappal ezelőtt homokbányát nyitottak az országút mellett és ásás közben a bányanyitó munkások ásója csontokat és kőedényeket dobott lel. A munkások telje? csontvázakat iz találtak. As uj leletről ismét öry főjegyző értesitette Mórát, aki még augusztus elején megkezdte az ásatásokat és a homokbánya körül hatalmas temetőt tárt fel, amely — megállapítása szerint — a korai bronzkorszakból való. A szeptemberi hőség elárasztotta a falut, amelynek uccáin vastag rétegben hevert a szürke por. Meztelenre, véresre koppasztott ludak vánszorogtak a hűvös oldalon, néhány piszkos kutya ásítozott s keritések mögött, de embert alig lehetett látni az egész faluban. Az apró, fehérre meszelt házikók csendesen, némán szunyókáltak a Kákóczy-uccában, a Luther uccában és az Erzsébet-téren. Feltűnt azonban, hogy majd minden ház kapuján nyomtatott, fehér cédula virított: SERTÉS-PESTIS (SERTÉSVÉSZ) A községháza szégyenlősen bújik el a templom mellett, semmi ismertető jel nincs rajta, de a kapuján szintén ott látható a cédula. , — A főjegyző ur már kiment az igazgató úrral a bányához, — mondja a kisbíró — de az irnok ur benn van a hivatalban. Az ircok ur aztán megadja a pontos útbaigazítást, hogy hol, merre keressük a bányá', a lalu orvosa pedig, aki éppen az irnok úrral beszélgetett, felajánlja ezt a kocsit, amelyen néhány perc múlva indul Ambrózfalva felé az állatorvossal egvült. — Egy tiiuszos asszony halt meg a szomszédban — mondja közlékenyen, de azonnal hozzáteszi, hogy egy másik orvos kezelte a szerencsétlent. Útközben azután elmeséli, hogy a faluban nagyon sok tetanusz-mérgezés fordul elő, ezért minden sérültei beolt, hogy megelőzze az esetleges szerencsétlenséget. A mai pitvaros nem régi falu, a mult század elején telepedlek meg benne a tótok, később sok magyar család is ideköltözött, de eltótosodtek valamennyien, csak a nevük maradt magyar. Olyan furcsák azok az útépítésnél dolgozó szép szál, msgyarképü legények, akik alig értik a magyar szór, de egyiknek a neve Legény Marcei, a másiké Kontrán János, a harmadiké Nagy Mihály, a negyediké Ö.dög István. Ezek kiáltották ki 1918 ban a Szirbikekkei, a Stévókkal, a Matejkókkal együtt az önálló tőt köztársaságot Pitvaroson. Ma már jó magyar valamennyi és keményen szidják a románokat, akik nagyon megkínozták a megszállás alatt a falu népét. A féderes „nagyatáder" az épülő uton eléri lassan a homokbányát. Hatalmas sárga földhányások tövében ássák a munkások a finom szemű homokot, amelyben félig szétmálloli csigahéjak hirdetik, hogy az ember és a gerinces állat megjelenése előtt tenger terült el ott, ahol most a délibáb hullámzik. Az ut másik oldalán néhány kisebb földhányás emelkedik, ezek ma a régészeti kutatás nyomai. Az egyik gödörben egy munkás pipázik, megmutatja, hogy merre jár Móra és tótosan tört magyarsággal közli, hogy ezen a részen már befejeződött a munka, most uj teleoeket keres a Ztgázgátő. Ez a legény a Legény Marcei. Messze, tul a tarlókon éa a szikkadt heréseken, kis embercsoport ballag, idelátszik, amint megmegállnak, lehajolnak, majd lassan, cserkészve haladnak tovább, vissza, a falu felé. Átvágunk a tarlókon és csakhamar elérjük Mórát, aki a pitvarosi főjegyző társaságában és Kotormán Jánossal, a szegedi muzeum legügyesebb szolgájával, aki egy év alatt valóságos tudóssá nevelődött, keresi a bronzkori Pitvaros nyomalt. Talajdonképen nem is nagyon kell keresni. A tarló, a frissen felszántott fotdtáblák, a herések tele vannak a négyezeresztendő e'őtti kultura nyomaival. Négyezeresztendős kökorsók, kötálak cserepei hevernek a rögök között elvegyülve a porladó, sárga embercsontokkal, pattantott kova és kőszerszámok töredékeivel. Kotormán János fényes ásója sok helyen belemélyed a száraz földbe és az ásó nyomában majdnem mindig van valami, térdcsont, lábszárrész, edénycserép, koponyamaradványok. A fürge muzeumi szolga fáradhatatlanul cserkészik a földek között és gyakran felhangzik ujjongó kiáltása, amikor valami érdekesebb dolgot tatái. Egyszer csak előjön, két keze tele cseréppel, csontokkal. — Igazgató ur, ezeket mind egyhelyen találtam, ott, a dü öuton — mondja boldogan —, ott meg kellene próbálni, mert tetszik látni, ez a csukló „zöld". — János mindent zöldnek Iát a nagy kutatási izgalom miatt — mondja mosolyogva Móra —, a csontok zöld foltjai ugyanis azt bizonyítják, hogy valami bronz, vagy réz ért hozzájuk ezelőtt négyezer esztendővel. De ezen a csuklón tényleg van zöld folt. Lehet azonban, hogy én sem látom jól, msrt én is ugy vagyok, mint János. Valamennyien megnézzük a csontot és a zöld foltot valamennyien konstatáljuk. — Hát mit gondol János, megpróbáljak? — Próba: szerencse. Es Kotormán János néhány másodperc múlva már fürgén ássa a löldet. Izgatottan álljak körül a gyorsan növekvő dombot és lessük, mit dob fel az ásó. Nem keit sokáig várni. A második ásónyomból már előkerülnek a csontok. Móra leteríti vászonköpönyegét a fö'dre. Ráheveredünk és fesiülten figyeljük János munkáját. Izgalma átragad ránk. amint ujabb és ujabb csontdarabok kerülnek elő a gödörből. Teljesen ép, hatalmas lábssárc3ontok és karcsontok, néhány térdkalács, aztán egy gyerek karjának a csontja. János mindegyik darabon a zöld foltokat keresi. Némelyiken talál is, de nem bizik a saját szemében, sem az igazgatójáéban, hanem a vendégektől kér véleményt. Móra közben elmondja az eddigi ásatások eredményét. A homokbánya mellett egísz temetőt találtak és tártak fel. Negyvenhárom ép sirt érdekes mellékletekkel. Mindegyik sirban volt egy két kőedény, az edényben rendszerint disznó-, vagy csirkecsontmaradványok. A csontvázak érdekes helyzetben hevertek a iöld alatt. Félig ülő, félig fekvő helyzetben, térdüket egészen az állukig húzták lel, ugy, hogy a sir feltűnően kicsi. Ebből és a sírokban talált edényekből arra lehetne következtetni, b"gy a temető valami kőkorszakbeli lakótelep, az „Őapitvaros" temetője volt. Azonban találtak egyikmásik sirban bronztárgyakat is, kezdetleges csattokat, ékszereket, ami azt bizonyltja, hogy a temető a korai bronzkorszakból való, amikor a bronz értékesebb volt az iaranynál is és amikor egy-egy bronzaprőság csak véletlenül került a sirba, a kőedények, a kőbalták, a kaolinból, csoalbói csiszolt, vagy farkas-szemfogakból összefűzött gyöngyök közé. A korai bronzkornak embere nagyobb kincsnek tartotta a bronzbaltát, vagy a bronzfegyvert, mint például a vékony arany drótbői öaszesodort gyűrűt. Ez a magyarázata annak, hogy egvikmásik négyezeréves szépasszony ujjain talált Móra Ferenc néhány aranygyűrűt, de az egész temetőben nem akadt egyetlen bronzszerszámra sem. Ez olyan nagy kincs volt, hogy nem temették el azzal a nagyon gazdag halottal, aki szert tudott tenni életében ilyen modern eszközre. D; azért a sírokban talált kisebb bronzékszefek bizonyítják, hogy „ÖspUvaros" lakói már ismerték a bronzot. A sírokból rengeteg kőedény került elő. Kis bögrék, fazekak és tálak, közöttük néhány teljesen ép állapotban. Találtak egy kökorsót is, tele a Földközi tenger mellékéről származó csont- és kaolin-gyönggyel. — Ez a vidék nagyon sürün lakott föld lehetett abban az időben iq — mondotta Móra ott, az egyre mélyülő gödör szélén —, egyik telep a másikat éri. Sajnos, annyi pénze nincs a szegedi muzeumnak, hogy az egész környéket feltárjuk és átkutassuk, pedig érdemes (enne. Benn Pitvaroson, házépítés közben olyan dokumentumuk is kerültek elő, amelyek még az ember megjelenése előtti időkről beszélnek. Mamut csontokat találtak a földben, ami meglehetősen ritka lelet az Alföldön. János közben bosszankodik a gödörben. Valóságos csontraktárra bukkant, amelynek végét nem találja seho'. Mir vagy egy kocsiderékra valő embercsontot hajigált ki, de mellékletre nem bukkant még az ásója. — Valami tömegsír lehet — találgatja a gödör fedekén — és ásója nagyot reccsen, amint beleszalad egy hatalmas koponyába. Nem kár érte — mondja —, van itt még több is, ezen nem volt még zöld folt sem. Aztán csudálkozva jelenti, hogy szabályos gúlába rakott lábszárcsontokat tálait Véleményt is mond róla: — Ugy látom, hogy erre kincset kerestek a népek, aztán kiásták az „ősöket", majd a rengeteg csontot elásták egy gödörben. Nem érdemes tovább bajlódni vele, nem lesz itt meztelen csontnál egyéb úgyse. — Keressen csak tovább János — mondja neki biztatva Móra —, mi addig visszamegyünk a bányához, hátha ott találtak már valamit. Ha tesz itt valami, intsen, vagy kiáltson. A bánya mellett két magyarnevü tőt munkás kereste a temető szélét. Négy ásónyomnyira jártak már, elérték az eleven földet, de egy-két cserépdarabon és c3onttőr kelléken kivül nem találtak semmit. Olt, á fálu mellett távály sok csont és edény volt — mesélte Lsgény Marcei —, „mamu"csontot is táláttunk. En kirem nem, tudom, mi jaz a „mamu", de a főjegyző ur mondta, hogy ,mamu", há* légvén mamu. Öry Béla főjegyző urnák tényleg szép gyűjteménye van mar. Minden Pitvaros határából került elő. Megmutatta azt a két hatalmas mamutfogat is, amelyről Legény Marcei beszélt. A nap alkonyodóban volt, amikor János előkerült. Fáradtan vonszolta fényesre koptatott ásóját és szomorúan jelentette, hogy csonton kivül semmit se talált. De valóságos csontbányát fedezett fel. Amikor a tizenötödik őst kaparta ki a földből és látta, hogy melléklete annak sincs — bár a koponyáján, az alsó állkapocsnál élénk zöld foltot látott —, befejezte a munkát, visszarakta a csontokat a iöldbe és betemette a gödröt. Móra Ferenc néhány napig kutat még a pitvarosi határban, a lelettömeget beszállittatja a szegedi muzeumba, aztán más lelőheyekre megy. — Annyit találtunk — mondja bucsuzóut —, hogy tiz esztendőre is elég lenne, de ezzel is ugy van az ember, hogy sohasem elég, akármilyen sok. Ha egy iélóráig aem találtunk semmit, már dühösek vagyunk. Koromsötét volt, amiker elértük a falutól nagyon messze fekvő állomást. Az állomás előtt széles anyagárok húzódik el. Az árokban néhány ponyvasátor állott, a vasutjavitó munkások tanyája. A sátrak sötét mélyéből csendes beszélgetés hangja rémlett elő. A szeptemberi mBgyar éjszakában, a pitvarosi földek hátán olvan volt minden, mintha a korai bronzkorszak örökkévalóvá kövesedet! volna. Magyar László. óriási választékban olcsó áron kedvező fizetési feltételek mellett is. 460d 'K'ffclW'^fc világítási üzletében Szegeden, wr* M. VT Kölcsey ucca 4. szám WINTER kárpitos Szegred Osztrovszky a. J. sz. alatti műhelyét Korona ucca 3. axám alá (volt Podven-féle üzlethelyiségébe) helyezte át és kéri az igen tisztelt megrendelőinek további szives pártfogását. Ugyanott 1—2 fiatal kárpttossegéd azonnal felvétetik. 156 Legolcsóbban vásárolhat férfi és női divatárut Fodor Nemzeti Áruházban Szegeden, Kárász és Kölcsey ucca sarkán. Reklám áron árusltunk: Selyem mellű férfi divatinget IO8.000 Keménygallér . . . 15 000 Hosszú hálóing .... 92.ooo Sportsapka 32.ooo Zefir rövid alsónadrág . . 27.000 Női divaternyő félselyem 175 000 Selyem nyakkendők . . . 39.000 Hella műselyem harisnya 32.000 Olasz divatkalapok selyem béléssel . 145.ooo; 436