Délmagyarország, 1926. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1926-04-04 / 77. szám

1926 április 4. DELMAQYARORSZAQ 7 EJFELI BESZELGETES. Irta: DETTRE JÁNOS. APÁTHY ISTVÁN EMLÉKÉNEK! (Farsang utolsó éjszakája Kolozsváron Pozsonyban, vagy Szabadkán, vagy akárhol a vége ken, ahol „esett szép, szomorú fejekkel négy öt magyar összehajolA bálteremből áthallatszik a zene s időnkint a „csak szivesen\u rikoltás. Az étterem egyik félreeső sarkában két férfi beszélget) ELSŐ: .. . és észrevette-e, hogy még a csárdást is másként táncolja — hogy ugy mondjam — a kisebbségi magyar, mint az uralkodó. Abban a fölény nyugalma fogta le csöndesre a mozdulatokat, ezt a dac és elkeseredés, a csakozértis-virtusa teszi konok demonstrációvá. MÁSODIK: De észrevette-e már ezt másban is ? Jó, mondjuk a tánc is a néplélek tükre. De él-e, rezonál-e, megmutatkozik-e annak a népnek a lelke, amelyik csak a táncban tükröződik? ELSŐ: A leányzó aluszik, de nem halt meg. Nem vagyunk igazságosak akkor, ha a jelenségek megfogyatkozásából törvényt állapítunk meg anélkül, hogy a jelenségek megfogyatkozásának okát keresnénk. MÁSODIK: Ha a magyar fajta nem mutatja meg cselekedetekben, elhatározásokban, áldozatkészségben életakaratát, ha nem nyilatkozik meg visszhangos dokumentumokban az az ösztönös vágya, hogy nemcsak élni akar, de magyarul akar élni, akkor kereshetünk vigasztalást, kereshetünk bóditó hazugságokat, rendezhetünk elsőosztályu temetést, a lényeget úgysem lehet sokáig letagadni s a lényeg ez : az idegen impériumoc alá k rült magyarság elvesztet e életképességét ELSŐ: Életképességét, vagy hangját ? Hangját, vagy bátorságát ? Szavát, vagy lelkét ? MÁSODIK: íme, kérdezéssel is lehet hazudni. Mondom: életképességét. Vezércikkek gyakran használják azt a trópust: uj utakra került az elszakadt magyarság, a kisebbségek útjára. A kép nem tökéletes. Igy kellene mondani: A halak szárazföldi utakra kerültek. Azt is sokszor olvassuk: az uralmi helyzet termőföldjéről a kisebbségi sors sivatagjára ültette át a történelem a magyar fajtát Ez a kép sem hibátlan. Mert a sivatagon is vannak oázisok s ha csenevészen is él, mégis él a vegetáció. A magyarság példája pedig azt mutatja, hogy a magyarság, ha uj utakra verte sorsa, ha más talajba került törzse, az életföltételeit vesztette el a változással ELSŐ; A pálma az hasonlat, a hal is hasonlat. A hasonlat nem megegyezés, a hasonlat nem bizonyiték. MÁSODIK: Bizonyítanom is kell? Oh, agyonverhetetlen optimizmus, oh, farsangvégi derű! Nézzen csak körül! Hasonlítsa, igen, hasonlítsa össze a magyar kisebbségi mozgalmakat a többi kisebbségi mozgalom bátorságával, sikerével, célbataláló fegyvereivel. És gondoljon arra a bámulatos szívósságra, arra a nagyszerű fegyelmezettségre, ami a régi Magyarország kisebbségeinek küzdelmét jellemezte. Megtalálja-e ennek, nem párját, de csökevényét, nem folytatását, de korcsát ? Sehol semmi. Egy-két jószándéku férfi fáradozik még, de visszhangtalan a szavuk, engedelmesség nem követi a fölhívásukat s a pusztába fulladó szó minden áldozatkészségük. ELSŐ: Ez igaz. A magyar közömbösség ellen jobban kell védekezniük, mint az uralmon levők türelmetlensége miatt. MÁSODIK: Ez az: a közömbösség, amib^ belefullad minden. Kisérd végig utján a megváltó gondolatot, teremtő ötletet, nemes kezdeményezést, belefullad minden a közömbösség mocsarába. Ez a közömbösség: a keleti tunya ságnak kisebbségi nyelvre való lefordítása A faj küzdő és ellenálló képességének hiánya. Ez a faj nem szivós, nem merev, ez a faj engedelmes matéria a sors kezében. Amikor uralkodhatott, uralkodott, amikor szolgasorba került v.. Fáj befejezni ezt a mondatot. ELSŐ: Ugy uralkodott, mint Lear s ugy szolgált, mint az operettgróf, mikor beáll inasnak. Még szolgának is urabb az urnái. MÁSODIK: Mindegy, nem a munkavégzés mikéntje most a döntő, hanem a munka vállalása. Ez a faj sem a tradiciónélküli Bácskában, sem az ezer drága tradícióval megterheltmegáldott Erdélyben, sem fönt a Kárpátok völgyében, ahol pedig a vallásos érzés hatalmas motorját is befogták a kisebbség kátyubajutolt taligája elé, nem tud igazi kisebbségi politikát folytatni, igazi kisebbségi harcot kezdeni. S most sem tud, amikor még fájnak a széttépett idegek, sajognak a szétroncsolt izomrostok. Mi lesz akkor, ha ez a — mondhatni — testi fájdalom is kihullik azoknak a tényezőknek sorából, melyek ma még, ha tétován és erőtlenül is, mégis hanghoz segítik a kívánságot és fölmozdulásra a zsibbadt kart. Mi lesz itt tiz év múlva, mi lesz itt husz év múlva, mi iesz itt a következő generáció fölérése idején ? ELSŐ: Megmondom, mi lesz: erőteljes céltudatos és eredményes kisebbségi küzdtem. MÁSODIK: —?—!—? ELSŐ: Mindez a megállapítás helyes, mindez az ítélet megfölebbezhetetlen, de csak — a mai generációra. Nem örökérvényű igazságok ezek, c ak a most élő nemzedék igazságai Az a generáció, amelyik uralmon volt, nem kezdhet kisebbségi életet. Azokat a jelenségeket, melyeket egy nemzedék élete nyújt, nem lehet a faj örökváltozatlan megnyilatkozásának tekinteni. Ez a pesszimizmus csak a most élő generáció életében jogosult. Ki jósolja a fa halálát, ha ősszel sárgulni kezdenek a levelek? MÁSODIK: De most nem ősz van, hanem tavasz és ha tavasszal sárgulnak a levelek... ELSŐ: Várjunk még az évszakokkal! Az a társadalmi organizmus — az állam is csak egyik formája a társadalom életének — amelyik a mai magyar generációnak életét, szükségletét, életföltételeit megszabta, széthullott. Eddig az uralom szabta meg a közösséget, amelyik organikus tdrsas-életre képesítette a sejteket. Azok az intellektuellek, akik uralomban nevelkedtek föl, nem lehetnek a kisebbségi sors megjavitói. Áz élő szervezetből ki kell hullni előbb azoknak a sejteknek, amelyek az uj köiösség megszervezésére képtelenek s a kisebbségi sors fájdalmával, keserűségével és megalázottságdval immunizdlt uj nemzedéknek kell majd a saját testéből — talán uj fájdalmából, mint csiga a gyöngyöt — kiválasztania az uj vezetőket, akik majd sikerrel szervezhetik meg az elődeik számára uj, de nekik: otthonos, számukra: beleszületett életföltételek között a politikai, gazdasági, kulturális, egyszóval: társadalmi szervezetet. MÁSODIK: Tehát csak természettudósok lehetnek a kisebbségek vezetői ? ELSŐ: Nem, de a természettudomány tanításait ők sem hagyhatják figyelmen kivül. A társadalom is organizmus. Ha ez organizmus elpusztul, az organizmus sejtjeit — nincs az a csodadoktor, aki át tudná ültetni az élő szervezetbe. Szétbomlott az a szervezet, melynek a ma élők sejtjei voltak. Uj állami szervezetek alakultak s az uj szervezetek azonos rendeltetésű sejtjeinek kell megalkotni azt az uj szervet, mely ki fogja termelni a kisebbségi életsors szellemi és anyagi táplálékát. Ha fölbomlik az organizmus, az egyes szervek csak rövid ideig folytathatják reflekszmüködésüket, de ez az eletmüködés már — individuális s nem társadalmi. A kisebbségi mozgalom sikerének az a legfőbb akadálya, hogy individuális életet élő egyéneket akar szerves összemüködésre összefogni. Ez ludománytalan, tehát lehetetlen. MÁSODIK: Mi hát a kötelességünk? Az, hogy haljunk meg ? ELSŐ: Majdnem ez. Mindenesetre : hasznosan kell élni és hasznosan kell meghalni. A mi életünk s a mi halálunk ugy sem tölthet be más föladatot, mint a száraz galy, amelyik éleszti a tüzet. Mi csak trágyái lehetünk azoknak a mezőknek, amelyeken az utánunk következő nemzedék fogja learatni kisebbségi küzdelmünk vetését. Mi csak trágyát, tehát vegyi alkatelemet adhatunk a kialakulóban lévő szerv számára, de élő-, táplálkozó-, teremtősejteket nem. Majd ha felnő az a gyermekhadsereg, majd ha azok kerülnek a csatasorba, akik már kisebbségi sorsba születSzálom utolsó munkája. Irta: Terescsényi György. Páris, április. Kel Mahab volt a becsületes neve, de nem igy szólitották. Régen, van annak már harminc éve is, hogy először ballagott be az őriási gyárkapun. A kis Pierre Duquette volt a contromeitre akkor, ma persze bisztrótulajdonos már a Dauphine uccában és lassankint elfelejti azt a tizennyo c évet, amit a Mulin Marmont et Co. óriási gőzmalmában töltött. Karcsú, eiős legény volt akkor Kel Mahab, arcát olajbarnára csókolta az algiri nap, metién és karjain szinte csillogott a sötét bőr, de húsos ajkai mögött a fogak vakító gyöngysora fehér volt és makulátlan. — Sall homme I Tu ... vieus lei 1 — kiáltott rá a játékos Duquette, aki szereteti csúfolódni és neveket osztogatott az alája rendelt munkásoknak. — Gyere ide, te piszkos I — mondta neki és Kel Mahab, a barnaképű mosolyogva lépett a hahotázők közé. Igy maradt aztán rajta a Szálom név, amit ellenkezés nélkül viselt aztán. Mindez vagy harminc éve történt és harminc keserves munkában eltöltött esztendő sok mindent megvóííoztat ám I Észrevétlenül és ravasz alattomossággal dolgoznak ezek a munkában eltöltött évek. Oh, azok a láthatatlan, lassan mozduló évek, a lomhán lépegető hónapok, a napok, az elsuhanó órák és permetező percek.. . ott, a korompárába burkolózó gyárvidék fölött. Benn, a roppant üvegtetős csarnokokban, vagy lenn, a föld alá furt kazánszobák szeleiőin által homályos derengésnek látszanak a tavasz aranyfellegei, amelyek ugy úsznak »z égen, mint az alom és mint a szerelem... Az ősz édesbús langyosságából ide csak az e3Ők nyirkos párái hatolnak le, a nyár izzó pokollá heviti a huhogó kemencék melegét és a tél, a leggonoszabb, örök éjszakába takarja a gyárkaszárnyék minden katonájít. Szálom mindezt nem vette észre, még most sem, harminc esztendő után, amint rongyaiba burkolózva üldögélt a „Három arany angyalhoz" cimzett csapszik íőcáján. Nem vetie észre, hogy kihullottak és megfakultak a fehér fogak, hogy a hideg, az éhség é3 a szesz szederjes foltokat rajzolt arcára, hogy karjain el ernyedtek és megpókosodiak az izmok, hogy szivében nem maradt más, csak egykedvű és fanyar keserűség, aruey betöltött és elborított köröskörül mindent, a söntés pálinkás üvegeit, a falra mázoit három arany angyalt és a varázsigéket, amelyek a szárnyak közé voltak irva: Liberté, Egaiiié, Fraternité. Szálom törzsvendég volt itt, ezen a nyomortanyán, Páris legmélyebb és legsötétebb negysdé ben. Alázatos éa jámbor maradt itt is, amilyen volt egész életében, ahogy az idegen véiü ember megszokja itt az örök aláiendeltséget és a néma alkalmazkodást. Ismerték és megtűrték a társai, akiket idedobott ki az élet és igy türelemmel morzsolta velük együtt a nyomorral párnázott, éhséggel fűszerezett nyugalom idejét. Bizonyos vonatkozásokban ugy is lehet tekinteni a dolgot, hogy ez szükségszerilen történt igy Siálommal és a löbbiekke", akik nyugalomba vonultak ide, a potrohos Ekrtote csapszékébe, aki az ö fillérjeikből hizott kerekre a varázaigék és a három arany angyal árnyékában. Nos, egy siómba i nt>pun történt az eset, ameiy olyan váratlan meglepetést hozott Szálom életébe. Föl sem tűnt először az az ember és amikor odatámaszkodott a föíszolgálő emelvényhez, ügyet sem vetett rá. Szép prémes bunda volt rajta és simára borotvált arcáról lemosolygott az egészség és a jólét. A körülállók elhúzódtak tőle és paire Martean, a falábú ujságárus titokban és némi szégyenkezéssel vette ki szájából a dohány csomót... Később csöndesség lett az egész helyiségben, idegesítő, furc3a csönd, csak Coquette, a vak koldusnő kiáltozott a sarokban: — Oh, la, la... A jövevény is érezte, hogy jelenléte megzavarja ezeket az embereket, gyorsan és figyelmesen vizsgálódott körül, aztán hirtelen földerült az arca. Odalépett Szálom elé, aki összegörnyedve bóbiskolt a lócán és igy szólt hozzá: — Alors, mon vieux... akar-e pénzt keresni? Szálom fölriadt, de nem értette a dolgot. A pult előtt, a többiek csodálkozó pillantásai alatt a kirendelt grog szopogatása közben derengett csak valami. — Én festő vagyok, tudja, — magyarázta neki a prémkabátos — és éppen oiyan emberre van szükségem, mint maga. Nem kell semmit sem csinálnia, csak leül egy székre, ugy ahogy itt szokott és én majd lerajzolom... Pénzt is adok érte. — Bon, bon, mexei, — motyogta Szálom és reszkető kezekkel hajtotta föl a grogot. Egykedvűen fogadta a váratlan szerencsét, akár a hirtelen záporokat szokta, vagy az odadobott croissanteokat, amikkel a Les Halles kofái megajándékozták néha. — Hát menjünk, — nógatta a festő és vitte is Szálomot ki az uccára, beültette az autóba és elrobogo't vele. ... Óriási gyárkapun kanyarodtak be egy negyed-