Szeged, 1925. február (6. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-15 / 37. szám

z SZEQBD 1915 február 15. csak politikai taktikának tekinti, csak arra jel­lemző, hogy az „illetékes hely" csupán pirt­szempon ból kezeli az egész ügyet, holott gá­lád gyilkosságot kell megtorolni, nem p.dig elodázni. Bentczky annak idején kijelentette, hogy katonai személyek is résztvettek a gyil­kosságban. Miért mulasztják el a hivatali titok­tartás alól való felmentést? Adják ezt meg és akkor ki lehet nyomozni, hogy kik voltak a gyilkosok és kik követték el a gaztettet. Egy évi vizsgálat után március 17-én kezdik meg a Kroó-bankház bünpörének tárgyalását. Egy hétig fog eltartani a főtárgyalás, Szeged, február 14. (Saját tudósítónktól.) A hosszú ideig tartó tőzsdei konjunktura után bekövetkezett hatalmas arányú gazdasági vissta­hatásnak, mint ismereies, Szegeden az első áldozata egy Ívvel ezelőtt a Feketesas-utcai újonnan berendezett Kroó-bank volt Ennek a banknak összeomlása mintegy háromszáz szegedi kisegzisztenciát érintett a legközvetlenebbül, mivel az összeomlott bank passzívái 300 mil­lióra rúgtak, amely összeg egy év előtt még jelentős tökét képviselt. Mindjárt az összeom­lás után letartóztatták a bank fiatal főnökit, Kroó Lipótot, majd megindult a szokatlanul hosszadalmas vizsgálati eljárás. A vizsgálat alatt Igen sok érdekes dolog tör­tént a fizetésképtelen K oó-bankkal kapcsolat­ban. Elsősorban is igen figyelemreméltó szak­vélemények kerül iek a biróság elí a bukással kapcsolatban és ezek a vélemények csak a fő­tárgyaláson kerülnek majd a nyilvánosság elé, mivel a szegedi ügyészség elnökének intézke­dése szerint, nekünk nincs mődankbin ezekről tájékoztatni a nyilvánosságot, ha csak azt nem akarjuk, hogy munka'ársaink a böriönök falai közé kerüljenek. Később történt, hogy a hitelezők, akik egy évvel ezelőtt csalásért és sikkasztásért teltek följelentést a bank ellen — mint annak idején megirluk —, azzal a kérelemmel fordultak a szegedi törvényszékhez, hogy helyezzék szabad­lábra Kroó Lipótot, mert csak Igy remél­hetik azt, hogy visszakapják a bankban elhe­lyezett tőkéjüket legalább ts legnagyobb rész­ben. Ez a kérelem föltűnést kellett különböző körökben, azoiban Kroó Lipót továbbra ts a a szegedi ügyészség fogházának lakója maradt. Nemrégiben a bankkai kapcsolatban ujabb érdekes esemény adódott. Miit beszámoltunk, csak néhány hittel ezelőtt dsr31t ki, hogy a bank fiatal cégvezetője, Kro5 Lipit testvéröccse, Kroó Gtörgy mlalitt orsiágosan körözték, sa­ját Petőfi Sindor-sugár ull lakásán rejtőzködött tiz hónapig. A rendőrségnek csak egy véletlen folytán ju ott tudomására ez a szokatlan buvó­he'y és éppsn akkor tartóztatta le Kroó Qyör­gyöt, amikor már önként akart jelentkezni, mi­vel az önkéntes fogságot már nem birta. Ez után ö is bekerült a fogházba, fivéré iek cel­lája mellé. A hosszadalmas, egy évig tartó vizsgálat után, most már a befejezéshez közeledik a tőzsdei konjunktura els5 szegedi áldozatának ügye. A Szeged muikatársa ugyanis ugy érte­sült, hogy a szegedi törvényszék Wild tanácsa március 17 ére tűzte kl ennek a monstre-pör­nek főtárgy ilását. A főtárgyalás valószínűleg egy hétig fog eltartani, mivel min'egy kétszáz­nyolcvan tanút fog a biróság kih tllgatni, akik mind hitelezői voltak az összeomlott banknak. A hosszú főtárgya'ás alatt tisztázódni fog, hogy • tulajdonképen mi okozta annak a banknak I bukását, amely a tőzsdekonjunk ura alatt su­< lyos és sok százmilliót keresett. Kétszázmillió koronát akart keresni egy zugirász Alsótanyán. Szeged, februlr 14. (Saját tudósítóiktól.) A báboru utáni idők nyomorúsága két nagy tá­borra osztotti az emberiséget: az élelmesek és az élhetetlenek táborára. Az élelmesek nem ijednek meg semmitől, feltalálják mindenütt és minden körülmények között magukat éi kitud­nak használni minden felkínálkozó lehetetlensé­get. Ai élhetetlenek ezzel szemben azok, akik minden változástól megrémülnek, akik meg­bénulnak, mihelyt valami kizökkenti életüket a rendes kerékvágásból és ha sorsuk B-listára veti őket, leugranak a harmadik emeletről. Ním látják meg éi igy nem tudják kiaknázni azokat az uj lehetőségeket, amelyek éppen a gazda­sági élet rothadáiából sarjadtak ki. Pedig gombamódri nőnek ezek az uj lehe­tőségek, csik tehetség keli a felfedezésükhöz és — magyirán megmondva — pofa kell a ki­használásukhoz. Aki rendelkezik ezekkel a jó­tulajdonságokkd éi képességekkel, az minden­ből lefölözhtti a maga hasznát, ha joga nincs is ehhez a haszonhoz. Likásiippeket árul, üz­leteket közvetít, kölcsönt szerez, pénzt gyümöl­csöztet, természetesen más pénzét és a végén — mindenféle cim hátrahagyása nélkül kül­földre megy nyaralai. Az ügyvédek nagyon panaszkodnak mostaná­ban, hogy rendkívül módon elszaporodtak a zug­irászok, akik belekontárkodnak i mesterségbe: beadványokat, kérvényeket szerkesztenek, kijár­nak, tárgyalnak, felszólítanak és adásvételi szer­ződéseket fogalmaznak, megfelebbezik az adó­kivetéseket és kisflrgetik a felebbszés elintézé­sét. Az ügyvédi kamara tehetetlen a kontárok­kal szemben, mert nagyon nagy a táboruk és ha szemtelenek ii, de óvatosak. Nehéz tetten­érni őket, ha mégis sikerül, találnak mindig ki­búvót. Amit tettek, azt barátságból, szívesség­ből tették, honoráriumra a világért sem reflek­tálnak. A föllépésük határozott, ellentmondást nem türö, modoruk szívélyes, lekötelező és lényük ellenállhatatlan. Arra mindig nagyon vigyáznak, hogy működésűknek hivatalos szí­nezete is legyen, mert a hivatalos színezet im­ponál legjobban. D/. Szendrey Jenő tanácsnokot, az előljáró­sági ügyosztály vezetőjét szombaton délelőtt érdekes esetről értesítette Lengyel István, Alsó­tanya közigazgatási vezetője. A telefonon le­adott értesítés szerint a kora reggeli órákban megjelent az alsótanyai közigazgatási közpon­tou egy „hivatalos színezetű", jól öltözött úri­ember és hivatalos határozottsággal a tanyai esküdtek összehívására utasította a tanyai kerü­letek kapitányait. Célja az volt, hogy az esküdtekkel meghatározott időre és helyre össze* toboroztassa a tanya lakosságát és elkészítse minden adófizető számára az adóvallomást fejen­ként leszurkolandó negyvenezer korona sze­mélyi illeték ellenében. Mivel Alsótanyán közel tízezer adófizető polgár lakik, a jól öltözött is­meretlen ur joggal számított arra, hogy ötezer vallomási ivet kitölthet, ami testvérek között is megér vagy kétszázmillió koronát. Az akció már majdnem sikerüli, mert a hiva­talos színezet hatott mindenkire, de Szendrey { enő mégis megakadályozta. Közölte Lengyel stvánnal, bogy a magát megnevezni nem óhajtó urnák Alsótanyán semmi keresnivalója nincs, mert a vallomási ivek kiállítására egy hatóság­tól sem kapott megbízást, akcióji tehát — ha nem súlyosabb természetű — legjobb esetben egyéni akciónak minősíthető. A súlyosabb természet kérdésének tisztázását Szendrey tanácsnok az államrendörségre bízta, de utasitotta Lengyel Istvánt is, hogy akadá­lyozza meg a titokzatos vallomásiró további működését. IMMMMMMMMMMMMMMMMMl — Nem bizonyos, hogy Dobernig cseh fcém megszökött. Budapestről jelenlik: Az osztrák követségi épületben maradt cseh követ­ségi tiszteknek el kell hagyniok az épületet legkésőbb holnapig, mert ezt kivánja az osz­trák és a cseh követség között kötött szerző­dés. Talán távozásuk után kiderül, hogy való­ban megszökött-e Hladis-Dobernig József. Mert szökése nem bizonyos. A cseh követség kü­lönben ezt cáfolja is. Üzenet a török császárnak Irta: Móra Ferenc. Az ember csakugyan sohse tudja, mire virrad. Én például tegnap este mindenre gondoltam a világon, csak arra nem, hogy ma reggel levelet írjak a török császárnak, szegénynek. A nevét ugyan nem igen tudnám hirtelenében a jámbor­nak, különösen mióta penzióban van, ugyan az­előtt se tudtam, mert én Abdul Hamid óta nem tudok kiokosodni a török császárokból — de ehol már, küldöm is neki a levelet. Az se lesz azonban baj, ha Kemal pasához juttatja a török cenzúra, jó szivvel vagyok én ahhoz is. Azaz, hogy nem is én rólam van itt szó, mert én most csak Íródeák vagyok. Az értelmi szerző öreg barátom, nagyeszű Korponai Pál. Nagyeszű Korponaival innen-onnan vagy tizenöt esztendeje tartjuk már a barátságot Akkor ásattam először az ötömösi nagypartban, ahol találtunk egy kőkorszakbeli zsugorodott csontvázat. Az állát egy kicsit félrenyomta a föld négy-ötezer esztendő alatt. (Ebben a tudományban ezer esztendő se előre, se hátra, azért szép tudomány ez nagyon.) Korponai bácsinak azonban ez a magyarázat na­gyon primitív volt, ő tudott különbet. — Ugyan miiéle lehetett ez a hullám világi éle­tében? (Hullámnak mondják errefelé a népek a tetemet, ha úrfélével urasan beszélnek. Mert ennek van értelme, nem ugy, mint a hutla szónak.) — A Jézuska jobban tudja, Korponai bácsi. — Di hallja, tudom azt én is. Mög higyje, hogy ez dudás volt. Nézze mög, még most is ugy tarti az istenadott a száját, mintha a dudát szopná. Ilyenkor aztán megered a beszéd, a pipát is elő kellett venni, ki is kellett piszkálni, az acskóért is ki kellett mászni a .gödörből s a masinát ott kellett felejteni a tarisznyában, hogy még egyszer vissza lehessen érte menni s akkor is csupa olyat találni a tartóban, amelyiknek leázott a mérge, ugy, hogy végre is valamennyi gödröt össze kellett járni egy szál masináért s tizenhat embert föltartani a munká­jában. S a dologban az volt a legfájdalmasabb, hogy Korponai bácsi szóra tudta hozni a legmo­gorvább kiskunt is s akkor együtt lopták a napot. Az utolsó ásatós tavaszon, a háború előtt ugy fogtam ki az öregen, hogy egy süket kunnal állí­tottam egy gödörbe. Azon nem fogott a szó, akár­hogy lapátolta felé. — No, — gondolta Korponai bácsi —, ha szö­gény embör nincs, szóbaállok én az úrral is. — Hallja-e — azt mondja —, hitös embör maga? — Megkereszteltek csakúgy, mint kendet. — Nem ugy értőm. Hanem hogy bizodalmas lőhetők-e én magáhon? — Mi tekintetben? — Sönkinek az égvilágon én azt mög nem mon­danám, de magának mögmondanám száz pöngöért. De nem aranyban, hanem valódilagos bankóban. Száz pengő akkor olyan nagy pénz volt, hogy azt most már ki sem tudja az ember mondani. Az én fizetésem akkor egy hónapra 166 korona volt valódilagos bankóban és hatvankét fillér bronzban. Bedugtam az öregnek a száját egy rövid szivarral és azt mondtam neki, hogy majd jövő ilyenkoron beszéljünk a dologról, most lássunk az után, ami ­ból élünk. Jövő ilyenkoron azonban már nem volt pénze az államnak az olyan bolondságra, hogy ezer­esztendős halottakat szedjünk ki a föld alól. Akkor már az egész világ abban serénykedett, hogy az eleveneket rakják be a föld alá. Utóvégre valaki­nek csak gondoskodni kell a jövő évezredek ré­' gészeiről is. • A háború harmadik esztendejében bent a város­ban találkoztam Korponai bácsival a búzapiacon. Valami férges bagolytüdől árulgatott, ami alatt minden okos embef aszaltalmát ért. — No, — próbálok neki kedveskedni —, ha elmúlik a zenebona, megint kimegyek kendtekhez megnézni, van-e még valami a Nagypartban. Csúnyán nézett rám az öreg. Azt mondja, kár vjlna kitörekednem, mert „nincsen mán abba jelőnleg semmise" Mindjárt tudtam, hogy az ötömösi honfiak a Nagypartba vermelték el a búzát a rekvirálók elöl. Szivhezszótóbb témával próbálkoztam. — Hát a bizodalommal hogy leszünk, Korponai bácsi? Nem sajnálom ám érte a száz pengőt. — Nem igénylöm én az ur pézit, — rántott egyet az öreg a ködmön alján. Ami őtömösiül annyit tesz, hogy hordjon el már a szél, ne lábat­lankodj itt Nyaggattam egy darabig, .de nem akart az én emberem emlékezni semmire. — Nézze, nem tudok mán én arrul, amit maga beszél, mert az ilyen öreg embörnek hibás az emlője. Azóta aztán nem láttam Korponai bácsit s nyilván az én memóriámban is hiba esett, mert ahogy az elébb betoppant hozzám, ugy ránézvést nem igen véltem rá, kicsoda. Persze a férfiember­nek először az ábrázatát szokás nézni s az egy kicsit nekitelt azóta. MegkÍ3gazdásodott. Ha a lá­bára néztem volna előbb, menten ráismertem volna a csizmafejből kerekített papucsáról. Tu­lajdon az a papucs volt, amelyikben tizenöt esztendővel ezelőtt gázolta az ősök előkurkászott csontjait. \ A hangjáról aztán egészen ráismertem. Es

Next

/
Thumbnails
Contents