Szeged, 1924. november (5. évfolyam, 252-276. szám)

1924-11-04 / 253. szám

184 SZBf? 50 1924 november 1. litván gróf miniszterelnökkel, Korányi Frigyei báró, Walkó Lajos, Pesthy Pál és Klebelsberg Kunó gróf miniszterekkel, továbbá számos politikussal és küldöttségekkel, kevés késéssel érkezett Erdöcsokonyára. Somogyszobon szálltak fel Somogyvármegye küldöttségei, Sárközy György főispán vezetésével. Somogyszobtől kezdve Erdőcsokonyáig mindenütt megállt a vonat. Állomásról-állomásra rengeteg nép várakozott Erdőcsakonyára igyekezve. Somogyszobon számoltak a nagy részvétellel éi kocsikat csatoltak a különvonathoz, amely Erdöcsokonyára már tiiennégy kocsival érkezett meg. Erdöcsokonyán az állomáson Éhn Kálmán nemzetgyűlési képviselő fogadta Bethlen Istvánt és közölte vele, hogy a család kívánságára a halottas háznál fognak előjzör rövid imát mondani s csak azután viszik a Főtérre a koporsót, ahol a nagyobb gyászszertartást fogják végezni. Bethlen Is'ván gróf a halottas házhoz hajtatott. A hosszú kocsisor néptelen utcákon ért a halottas házhoz. A község lakosságának aprajanagyja már a Főtéren várta a gyászszertartás megkezdését. A halo'tas ház udvari szobájában állott Nagyatádi kettős fedelű érckoporsója. Az alsó fedél üveglappal volt ellátva, amelyen keresztül látható volt Szabó István viaszsárga arca. Bethlen István megtekintette a holttestet, majd részvétét fejezte ki ugy a maga, mint a kormány részéről a gyászoló családnak. A gyászszertartás. Fél 3-kor kivitték a koporsót a haloltasház udvarára. Halka Sándor helybeli ref. esperes rövid imát mondott. Az egyházi énekkar gyászdala után a koporsót Kovács Nagy Sándor, Mózer Ernő, Erődi-Harrach Tihamér, Szijj Bálint, Neubauer Ferenc és Éhn KálTán nemzetgyűlési képviselők fölvették vállukra és megindul ak a Kossuth-tér felé, a gyászszertartás színhelyére. A ref. templom mellett álló Kossuthszoborral szemben volt felállítva a díszes ravatal, amelynek elejét tetjesen elborították a koszorúk. Két oldalt díszruhás vármegyei hajdúk álltak kivont karddal. A ravatal jobb oldalán helyezték el a szónoki emelvényt, mellette a miniszterelnök és a kormány tagjai számára tartottak fenn helyit. Ve'ük szemben a gyászoló cs<lád helyezkedett el. Olt álltak Szabó István ravatala mellett édesanyja, felesége, leánya, Tankovics Miklós és Markó István, az elhunyt vejei, idősb Markó István, az elhunyt násza, Tankovics Jínos nemzetgyűlési képviselő, rokonai, unokái, Vétek György, Kaposvár polgármestere. A ravatalt tízezrekre menő tömeg vette körűi. Ott volt nemcsak Erdőcsokonya lakossága, hanem Somogyvármegye majdnem minden községének küldöttsége. Megkezdődött a szertartás. A helybeli egyházi énekkar a „Te benned bízunk elejétől fogva" kezdetű XC. zsoltárt énekelte. A püspök búcsúztatója. Ravasz László püspök a következő gyászbeszédet mondotta: — Nagyatádi Szabó István csodálatos tehetségét a legnehezebb matériában, a politikában vitte diadalra. Az első földműves, aki a legnagyobb példát mutatta meg. A falusi birói székből zökkenés és erőltetés nélkül átlépett a miniszteri székbe és ami a legnagyobb, minden zökkenés és erőltetés nélkül vissza is tudott volna lépni a birói székbe. Milyen szép volna az, ha a magyarok között sok ilyen falusi biró és sok ilyen miniszter lenne. Nagyatádi Szabó István nemcsak politikai szereplő volt, benne feltétlenül a magyar szellem teremtő lelke nyilvánult meg. Szerette a földet, mint minden magyar gazda és nem magának szerette meg, hanem fajtájának. Szerette fajtáját és a magyar gazda önérzetének emelésére, politikai súlyának gyarapítására senki annyit nem tett, mint ő. Kevés szóval sokat mondott Tudott beszélni, mint egy rhétor és tudott hallgatni mint egy bölcs. Ilyenné az embert csak az ideálok teszik. A földmivelésügyi minisztérium tisztikara nevében Tahy Jakab államtitkár a következő bucsu beszédet mondata: — A minisztérium tisztikara, akik működésének legközelebbi tanúi voltunk, bizonyságot tehetünk róla, hogy egész valóját a magyar föld szeretete töltötte el. Mintha a gyász sötétebb volna a szokottnál, mintha éreznők, hogy olyan valaki életfonala szakadt meg, akinek józan életbölcsességére, higgadt meggondolására ennek az országnak szüksége volna. Búcsúzom tőled Szabó István, mint a magyar földnek olyan fiától, aki reményt nyújt arra, hogy ez az áldott föld őserejével ki fog termelni magából egy olyan értékes emberanyagot, mint aminő te voltál, egy olyan embertípust, amely tisztán saját erejére és józan eszére támaszkodva kiküzdi, valóvá teszi reményeinket, mindennapi imádságunkat. Isten nyugosztaljon. Mayer Jáno*, az egységes párt elnöke a párt nevében mondott búcsúztatót : — A felirati vita során 1910-ben az általad megalapított függetlenségi és 48-as országos kisgazdapárt nevében azt mondottad: „Nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani jöttünk ide." Ez a mondásod határozza meg majdan két évtizedes politikai pályád egész folyamát és ezt nem tévesztetted szem elől akkor, amikor az egész magyar politika rajtad nyugodott és ez tett téged naggyá, halhatatlanná. A tömeg erőit igy lekötni és a nemzet szolgálatába állítani rajtad kivül senki sem tudta. Mi, akiknek vezetője voltál, eljöttünk, hogy kifejezést adjunk mélységes gyászunknak és veszteségeinknek. Itt, sírodnál fogadalmat teszünk, hogy mint férfiak és törvényhozók soha nem térünk le arról az útról, amelyet életeddel megjelöltél és pártunk egyetlen tagja sem fogja a törvényhozás házában egy percre sem elfelejteni azt az alapelvet, hogy „nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani jöttünk ide*. Ebben a mondatban benne van minden, a haza és a faj szeretete, a keresztény eszme és nemzeti érzés, a demokrácia és mindazok a jelszavak, amelyeket sokan hangoztatnak és kevesen követnek. Ezzel a fogadalommal fogunk eltávozni innen, méltók akarunk lenni hozzád és emlékedhez, ezzel bucsuzunk tőled, mint vezérünktől és pártunk megalapítójától. Isten veled 1 A házelnökség nevében Huszár Károly alelnös moridoít beszédet. — Egy napon kerültünk a parlamentbe, ismerem fényes pályafutásodnak minden fázisát, láttalak a forradalmak tüzében, veled voltam harcban és dicsőségben és ugy állasz lelki szemeim előtt, mint a magyar Magvető. A földreform az ő alkotása, uj tűzhelyek és uj barázdák fölött az ő áldott lelke lebeg. 0 tette politikai tényezővé a magyar kisgazdát, ő érlelte meg annak öntudatát, anélkül, hogy más osztályok ellenségévé tette volna. 0 született törvényhozó volt, szenthelynek tartotta a parlamentet és soha nem részesült rendreutasitásba. A miniszterelnök gyászbeszéde. Huszár Károly búcsúbeszéde után Bethlen litván gróf miniszterelnök lépeti a koporsó elé és a következőket mondotta: — Mélyen tisztelt gyászoló közönség 1 A kormányzó ur őfőméltósága képviseletében és a magyar kormány nevében jöttem búcsúszót intézni nagyatádi Szabó Istvánhoz. Búcsúszót intézni ahhoz a férfiúhoz, aki éleiében derék szolgája volt nemzetének, aki rendithetetlen hive volt kormányzójának és pótolhatatlan munkása a magyar kormánynak. Vezető szerepet töltött be közéletünkben, hiszen már a háború előtt ő volt az, aki megszervezte gazdatársait, aki megalkotta a kisgazdapártot és abban az időben, amikor mindenki közjogi kérdésekről beszélt, ő a szociális igazságok legfontosabbika érdekében tett lépéseket. Igazi vezető szerephez a háború után jutott. Mint tősgyökeres képviselője saját fajának, népének és társadalmi osztályának, senki sem szerette jobban a magyar hazát és ezt a nemzetet, mint nagyatádi Szabó István. Szerette népét, amellyel összeforrt és amelynek javára demokratikus politikát kivánt folytatni, amint ő maga mondotta, népies politikát. Szerette a magyar hazát, a magyar földet, amely magyar földbe eresztette le életének, gondolkodásának gyökerét és a népének szeretetéből, a magyar föld a magyar szeretetéből kelt ki az a törzs, amely gyümölcsöt volt hivatva hozni, a nagy reformmü, amelynek életét szentelte. Nagyatádi Szabó István a magyar földreform megalkotója és megtestesítője, ennek a munkának szentelte egész életét és amikor ezt tette, nem azért tette, hogy százakat és ezreket koldussá tegyen, hanem hogy a szegényeket felemelje a szociális igazság révén arra a polcra, amely őket is részesévé teszi ennek az egész nemzetnek. — Nem azért tette azt, amit tett, hogy demagógiát hirdessen, mert nála ezt senki jobban meg nem vetette; nem azért tette, hogy a történelemben magának nevet szerezzen, nem a dicsőségért, nem is a népszerűségért, mert a népszerűséget csak annyira becsülte, amennyire magyar poliKöltemények prózában. A .Szeged" eredeti tárcája. Irta: Juhász Gyula. Zongoraszó. Nyitott ablak mellett egy nő zongorázik. Nem látom, mert egészen sötét a szoba és késő este van, de érzem, hogy nő, a játékából. Sokáig elnézem ezt a sötétséget, amely zenei hangokat áraszt magából és egyszerre csak világossá lesz minden. Egy Beethoven-szonáta zeng és a szoba tele van már ezüstragyogásu holdfénnyel. Egy Mozart következik és hirtelen arany napfény ragyog a sötétségben. Grieg jön utána és egyszerre köd borul a szobára, majd Bartók és Kodály kerülnek sorra és a vihar és verőfény játéka váltogatják egymást. Künn az utcán az alföldi kisváros egyenletesen fekete éjszakája borul rám nyugalmasan és közönyösen, de benn a sötét szobában egymást kergetik a szinek és a fények, madarak trilláznak, zivatarok orgonáznak, virágok virulnak, lepkék ringatóznak, felhők és szivárvány követik egymást. A hangok világilanak és a sötétség kaoszába viláÍ

;okat teremtenek Beethovennek és társainak zengő egyen szavára! A hangok világítanak. A koponya. Egy koponya néz velem farkasszemet az íróasztalon. Néz csak, mert nem lát, mély szemgödrei üresek, az orra helyén egy ásitó lyuk van. Mosolyog. Ki tudja, mosolygott-e régen, életében ? Mellette virágcsokor, egy szép, fiatal lány arcképe rózsákkal és egy töviskoronás Krisztusfej. 0 is mosolyog, szelíden és busán. A koponya rám tekint, mosolyog, néha megsimogatom a tarkóját, szeretettel és megértéssel. O is embertestvérem volt valamikor. Mikor én jöttem, akkor ő már régen eltávozott. Mi csak igy találkozhattunk, végre, az idők végtelenségein keresztül. A koponya mosolyog. Mintha azt mondaná nekem fogatlan, örökre elnémult szájával: — Szánlak, szegény halandó, aki még itt tartasz! Te még nem vagy tul rajtat Én már végeztem vele! A béka. Egyet nyekkent csupán és már vége volt. Fájdalmas és halk hangot adott, de ez a hang a gyilkosa szivére ment, még a velejét is megborzongatta egy pillanatra. A gyilkos ott állott a sötét udvar mélyén, mint egy kut fenekén és a csillagokra nézett. A csillagok hunyorogtak, mintha ők is be akarnák hunyni arany szemüket e szörnyűség előtt. A béka már nem élt, sovány kis teste fehéren, kékesen terült el a nedves, zöldmohás kövön és üres tekintete mág egyszer találkozott az ő mámoros tekintetével. 0 ittas volt, egy aranyvégű cigarettát szivott és gyorsan fölnézett a csillagokra. A fényes ablakokból zene szűrődött ki, poharak csengése. Bement tovább mulatni, mintha semmi se történt volna. Másnap a gyerekek jelentették, hogy egy döglött békát találtak a kertben. — A béka — futott át a lelkén hirtelen és eszébe jutott a gyilkosság, mert az volt. 0 ölte meg szegényt, nem előre megfontolt szándékkal ugyan, csak pillanatnyi felhevülésében, hiszen nem volt józan és valami régi, kegyetlen, gyerekes ösztön gerjedt föl benne hirtelen. Napközben nem gondolt rá többé, dolgozott, de este, alvás előtt, megint eszébe jutott az egész. — Szegény kis ártatlan — gondolta magában és nagyon sajnálta áldozatát. Hiszen élő volt, szive volt, talán lelke is. Szeretett élni, sütkérezni a napon, szeretkezni a holdfényben, ugrándozni a füvek között, heverészni a hűvös és nedves köveken és ő egyetlen mozdulattal megölte ezt az egész kis világot, elpusztította örökre. Rossz álmai voltak. Egy óriás hüllő feküdt a mellére és üveges szemekkel meredt rá. Fölriadt a sötétben és hallotta, hogy künn, a kertek alatt, a vizben monoton nyári koncert zeng, a békák énekelnek. Az már szegény elnémult, de visszajár a hangja kisérteni. Azt a szomorú és halk nyekkenést nem lehet elfelejteni többé, az tulzengi ezt az egész hangos, nagy nászdalt, amely olyan szomorú most, mint a temetési kar. Másnap reggel táviratot kapott, hogy az édesapja hirtelen meghalt. Egészen megzavarodott, megrendült és érezte, hogy a balsors nem jár egyedül. Nagyon beteg lett, súlyos levertség fogta el, egy klinikára vitték, ahol napokon át gubbasztott a sarokban. Mellette egy néma beteg feküdt, ruha nélkül, csupaszon. Sovány, fiatal beteg, merev tekintetét reá szegezte és ő ugy látta, hogy ez a béka utolsó pillantásához hasonlít. Papot hivatott, meggyónt, gyilkossággal vádolta magát és vezekelni akart, egy életen át. Hetekig hevert deliriumos állapotban, végre tavasz felé kezdett magához térni és az első kerti séta alkalmával egy békát pillantott meg a nedves, kavicsos ut közepén, a napfényben, a tarka kövön. Vidám és fürge kis állat volt, gyors szökésekkel akart eltűnni a bokrok között, de ő utána ugrott, megfogta, a tenyerébe vette és simogatta lágyan, melegen, odaadó szeretettel. A remegő kis állat szeme riadtan pislogott, de ő valami túláradó könyörüIettel és jósággal becézte és egyre hajtogatta: — Ne félj, ne félj tőlem! Többé soha nem foglak megölni I Soha többé I Es végtelen gyöngédséggel tette le a harmatos gyepágyra, mint az apa egyetlen gyermekét a bölcsőbe!