Szeged, 1924. szeptember (5. évfolyam, 200-224. szám)

1924-09-21 / 216. szám

mrn&m ñn 3000 kapom mi—á*m— nsitra(«UtskaUval inntwnj Iilf cm lMLA.Ii«t«d* l M MIM MittilM l M In« náa Iri 3000 kf KUitanttsi ánki ta iMytMB «0000,1 I te vidéken 45000 1 •Intettel Int i Pélhasttwfl I mm. 400, egy hasábos' 800 mtel«l hasábon 1X0. SzOve* közt 25 százaltkkat drágább Aprú hirdette 10 Szól« 0001 kor. SzOveskOztl kOzIenrtnyék soronként 6000 korona, Családi értesiite 4S000 kot. V. évfolyam. Szeged, 1924 szeptember 21, VASÁRNAP. 216-ik szám. Sic transit glória ... Nem tőlünk származik az a vélemény, hogy Magyarországon még nagy embernek se érdemes lenni, söt mi, tekintettel a nemzeti becsű* let védelmére, nem is merjük azt a magunkévá tenni. Mi egyszerűen hivatkozunk olyan illusztris auktorokra, mint Horváth Mihály, a történetíró, vagy Peiőfi Sándor, a költő, vagy Kossuth Lajos, a politikus, akik több nyilatkozatukban magukénak vallották ezt a véleményt. Igaz, hogy mind a hármukra rásütötte letörülhetetlen bélyegét az átkozott liberálizmus, amely tudvalevőleg oka volt annak, hogy Szent István birodalma ebek harmincadjára jutott s hogy ma Bécsben olcsóbb a magyar kenyér, mint Szegeden. — de talán ma már ez se csökkenti a három idézett tekintély szavahihetőségét. Végre ha Wolífenaui Wolff Károlyt, Budapest regenerátorát az o!asz sajtó azzal üdvö2li Itália küszöbén, hogy kijár az evviva annak, aki a liberális Kossuth földjéről jön s ha Wolff, a wolffenaui erre nem azt mondja, hogy „azt a polentán hizott teremtését az apátok lelkinek, elhallgassatok avval a Kossuthtal, hiszen az is zsidó volt, vagy még annál is rosszabb", hanem Wolff von Wolffenau nyel egyet és megbocsátja Kossuthnak, hogy nevét az ö nevével együtt emlegessék, — akkor talán itthon is szabad idézni azt a Kossuthot, aki azt irta haza egyik furini levelében, hogy „az in hazám sokszor járatá bíborban hóhiratt is mig többször itatá a halálos bűnök nedvivei en-gyermekei legjobbjait Ez az idézet sokszor eszCnkbe jut most, amikor odajutottunk, hogy ébredő magyarok állnak az igazlátás házában, nem igazlátók, hanem nagyon komoly vádlottak gyanánt, s kWt^es, mosolygós piros arcukra mindenféle kellemetlen árnyak vetődnek. Nem lehet ezt sóhajtás nélkül megállni annak, aki tudja — és ki ne tudná? — hogy e haza en-gyermekeinek legjobbjai közé tartoznak az ébredő magyarok, akik igazán nagyon sok virt is Hetet áldoztak a hazáirt. A honfibúnak össze j kell szorítani a sziveket, amikor a kemény és elszánt bősöket, akik tizen se szoktak egy fegyvertelen embertől megijedni, kissé férfiatlanul látja kapkodni olyan mentőkörülményekhez is, amelyek talán mindenkihez illenek a világon, de határozottan nem illenek a keresztény nemzeti eszme lovagjaihoz. Mert sok keresztény eszme van olyan, amelyért minden szenvedést érdemes vállalni s amely előtt az írás szavai szerint minden térd meghajol földön és föld alatt, de a tökriszegsig eddig nem számítódott ezek közé s lehet, hogy nem számítódik még a szolnoki pör után sem, amely, valljuk meg, több tekintetben súlyos csalódásokat hozott. Például a vádlottak, hangsúlyozván azt, hogy ök ébredő magyarok, büszke önérzettel hozzáfűzik azt is, hogy «minden igaz magyar ember ébredő magyar". Nem is szólva arról, hogy milyen nagy bók ez a törvényszéki elnöknek és a biráknak és az ügyésznek és az ország kormányának, mi nem látjuk ennek az országos együttérzésnek az impozáns megnyilatkozását. Mi régebben hallottunk már hiteles helyről, miniszteri székből hiteles számokat az ébredő magyarokról, hallottuk, hogy ötmillióin vannak, hallottuk, hogy lizmillióan vannak, — igaz, hegy ezt szegedi ébredőgyülésen állították, ahol az egykorú tudósilátok szerint óriási tömegek vettek részt, amelyeknek lába alatt hajlott a föld is, — annál meglepőbb, hogy ezek az óriás tömegek egész nyugodtan törik, hogy a tárgyalási elnök robbanó kérdések gránátjait vagdossa a csongrádi hősökhöz. A szolnoki pör egyáltalán nem állította meg az életet Magyarországon, szép őszi nyugalom van mindenütt és ez mindenesetre az ébredők nagyszerű fegyelmezettségét dicséri, akik -engedelmesen alávetik magukat a törvény eshetőségeinek ¿8 nem akarnak eltiporni senkit óriási hatalmukkal és erejükkel. Annál elismerésreméltóbb ez a türelmük, mert őszintén szólva régen packáznak már velük. Hiszen már évekkel ezelőtt történt, hogy az ébredők egyik büszkeségét. Zákány Gyulát, a rabonbánt, az aranyszájú papot, aki ringatta az eszme bölcsőjét, azzal vádolta meg a plet. ka, hogy csak félkézzel ringatta az áldott bölcsöt, a másik félkezével kivi eli és behozatali panamákat csinált. A nemzeti hálátlanságot mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mikor pártütő ébredők panamistának nevezték szeretett létrehozójukat, senki nem hordta körül érdekében a véres kardot, csak Vass József miniszter urnák volt szive hozzá, hogy egy kis zsebpénzzel áthajókáztassa Amerikába, ahol talán a süketnémáknak hirdeti az eszmét, mert semmi bír onnan felőle nem jött. Tulajdonkép ez volt az első befoldozhatatlan lyuk az ébredők széldudáján, amit többé jóvátenni nem lehetett. Jöhettek azután kakaóbombák, erzsébetvárosi gyilkosságok, csongrádi gyilkosságok, ez az emigráció csúnyán megsebezte az ébredő tekintélyt. Cs a koronát fölteszi rá az, hogy most már Prónay Pál is nyakába veszi a vándortarisznyát, a nemzet Pali bácsija, aki különítményével irta nevél a magyar csillagok közé s akinek „megfizethetetlen érdemeiről" még ez évben is miniszteri nyilatkozatok hangzottak el. Most ö is cdajutott, hogy bejelenti emigráló szándékát a nyilvánosságnak és az a megdöbbentő, hogy a nyilvánosság erre egyáltalán nem mozdul meg. A törvényhatóságok nem intéznek hozzá marasztaló feliratokat s a magyar honleányok nem kulcsolják át a térdeit, hogy ki ne mehessen ez elárvult hazából, amely töltetlenül Sodorna és Gomora sorsára jut, ha hálátlanul és értelmetlenül nézi ezt az uj emigrációt Hiába, ez az ország nem érdemli meg a nagy embereit. Igaza van Prónay Pálnak, ha itthagyja s találjon vigisztalást abban a gondolatban, hogy talán egy uj közmondás fogja megörökíteni emlékét, amely fönnmarad még akkor is, ha minden nádas kiszárad és minden nem hivatásosan hányt sirhalom behorpad s ez a kozmondás így fog szólni: otthagyta, mint Prónay Pál a magyarokat... A magyarok istene legyen nekünk irgalmas I Galicia. Irta: Tonelli Sándor. Tíz esztendő visszaemlékezéseinek távlatán keresztül, részleteiben mindjobban ködbevesző emlék gyanánt ujul fel előttem Galíciának képe. Magam ott állok Jarostautól délre, a Kárpátoknak Oroszország felé lehajló lejtőjén. Északnak a galíciai fensikon elvesző kisebb-nagyobb hegyek és halmok, a távolban a Sannak és mellékfolyóinak ezüstösen csillogó vize, délnek a Kárpátok tömege, sötétzöld fenyvesekkel, melyek között egy-egy lombos fát már aranyosan vörösre színezett az ősznek a lehellete. Itt-ott a völgyekben apró falucskák, kopott, zsindelyes tetejű házakkal, melyekből párázva száll felfelé a füst. A völgyekből felfelé a Kárpátok gerincére u'ak kígyóznak s az utakon mindenfelé emberek, lovak, társzekerek, ágyuk tömege. Még ma is látom az emberek arcát: kidülledt szemek, lecsurgó veríték és valamennyin végtelen, kifejezhetetlen fáradtság. A visszavonuló hadsereg, amely már heteken át verekedett Oroszországban és Galíciában és vonszolja magát felfelé, a hegyek közé. A távolból, Przemysl felől tompán hangzik az ágyuk dörgése. A kék égen apró, gyorsan eloszló felhőcskék, a szétrobbanó srapnellek gázbuborékjai. Tul rajtuk a galíciai felföld mezőségei, amelyek észak felé ellaposodva belevesznek a nagyorosz síkságba. A megelőző napokban ezeknek a mezőségeknek az egyhangúságát élveztük, kisebb-nagyobb hátvéd-ütközetekkel, csetepatékkal élénkítve. Ha ezek az apró változatosságok nem lettek volna, bizonyára még a fárasztó marsok közepette is halálra untuk volna magunkat. A vidék ugyanis arrafelé, ahol a hegyek már megszűnnek, egyhangú a végtelenségig. De ez az egyhangúság nem a mi alföldünké, ahol a szem szabadon néz szerte a láthatár széléig és ahol szabadon vágtat a képzelet, hanem egyhangú, mert szakadatlan egymásutánban ugyanazok a tájképtípusok váltakoznak rajta. Aránylag ritka falvak, külterjes mezőgazdaság, szántóföldek, ahol pedig ez is megszűnik, erdő, mocsár és homok. Változatosság csak annyiban van, hogy néha az erdő, mocsár és homok nem külön jelentkezik, hanem az erdőnek mocsár, vagy homok a talaja. Nagyjából a galíciai fensik, ahol a Kárpá'ok elsimulnak, egyenletesnek látszik, illetőleg lankásan lejt Oroszország felé. Hanem csak látszik. Mert a folyók, a patakok a laza, homokos talajt erősen megszaggatják és mély bevágásokat alkotnak rajta. Ott, ahol véletlenül erdő nem akadályozza a szabad kilátást, azt hihetné az ember, hogy teljes síkság van előtte. Lát maga e őtt egy templomtornyot és azt hiszi, hogy negyedóra alatt elérheti Egyszerre, mintha megnyílna előtte a fö d, mély szakadék, benne félig elmocsarasodva lassú vizű patak vagy folyó. Mig a meredek szélén lekmzik, fenekén az átjárást megtalálja és a másik oldalon ismét felmászik, már eltelt egy órs. Néhány száz méter és elölte van ugyanannak a folyónak a másik ága, hasonló mély bevágásban. Esős időben, mikor a bevágások oldala sikos, csuszamlós, fenekük pedig megtelik vizzel, nagyon komoly közlekedési akadályt alkotnak. Előnyomulás közben, mikor rajvonalban haladtunk előre, hányszor elátkoztuk ezeket a váratlan és kellemetlen akadályokat, melyek nem egyszer egyéb meglepetést is rejtegettek számunkra. Amit még sokszor megemlegettünk Galiciában, galíciai, jobban mondva oroszországi szét. Megértünk ugyan Galíciában, különösen erdőségekben csudaszép őszi napokat is, mikor a meleg napsu1 garak áttörtek a fenyőrengetegeken, vidám mókusok ugráltak össze-vissza az ágakon és szines harkályok kopácsoltak a fakérgen. De ezek a szép napok korántsem kárpótoltak az őszi és téli szelekért. Késő ősszel, mikor a kevés lombos fa már lehullatja levelét, elkezd süvíteni a hideg, oroszországi szél. Hozza magával a jéghideg, szitáló esőt, majd később az apró, jégszilánkszerü havat. És ez ellen a szél ellen nincs védekezés, tőle nem véd meg a meleg ruha és bunda. Beleveszi magát mindenhová, megdermeszti az agyat és megdermeszti a csontokban a velőt. A szarmata sikság küldi az üdvözletét. Egy másik visszaemlékezés Galíciára: a legendásan rossz utak. Mennyi baka- és huszárkáromkodás fűződik ezeknek az utaknak az emlékezetéhez. A galíciai ut megcsúfolja az ut elnevezést. Esős időben végtelen hosszúságban elnyúló sártenger, száraz időben pedig vagy göröngyös agyag, amely kirázza az ember lelkét, vagy feneketlen homok. A szélessége ellenben korlátlan. Néhol, különösen ritkásabb erdőkben egészen elvész és csak kerékvágások, vagy állati nyomok után lehet ismét ráakadni. És mégis, ahol van, az utat kell használni, akármilyen rossz, mert aki letér róla, különösen megrakott szekérrel vagy ágyúval, beleragad a feneketlen sárba, vagy nem jut tovább a még mélyebb homokban. Jobb, sőt kitűnő utak csak a nagyobb városoktól az orosz határ felé vannak, vagy ahol valamikor egy-egy manőverre az öreg királyt várták. Az egyik a Heerstrasse, a másik a Kaiserstrasse. Eze-