Szeged, 1924. augusztus (5. évfolyam, 175-199. szám)

1924-08-28 / 196. szám

2 SZBQBD 1924 augusztus 28. intőm cionálét énekük. Két kizárt képviselőt, Qrubert és Epsleict a rendőrtiszt veieti ki, a harmadik kizárt képviselő, Madermeyer már nem voh a teremben. A birodalmi gyűlésben a megtartott szavazás alkaimávsl 49-en a törvényjavaslat ellen, 171-en ellene szavaztak. Kél képviselő tüitóikcdoti a szavazástél. Osztrák vízumokat ad ki holnaptól a szegedi kereskedelmi kamara. nagyobbmennyiségü, úgynevezett vizumbélyeget bocsátott a kamara rendelkezésire is igy minden további nélkül vízumot állíthat ki a kamara. Adnak úgynevezett átutazó és tartózkodási vízumot ie. A vízumokat a kamara természetesen csakis az útlevél felmutatására sdja meg és csakis kereskedők is iparosok tarthatnak számot reá. Azt azonban nem kell igazolni, hogy üzleti ügyben történik az u'azás. Az osztrák követség fölhatalmazta a kamarát, hogy ne csak szegedi kereskedőknek is iparosoknak adhasson vízumot, hanem azoknak is, akik a kamara körzetiben laknak; igy tehát vízumot kaphatnak Szegeden a vásárhelyi, orosházai, makói, battonyai, bajai stb. kereskedők és iparosok is. Az osztrák köztársaság ilyen intézkedésekkel teszi könnyebbé a köz- í társaság területére az utazást. A szegedi kamara értesülésünk szerint már holnap megkezdi az osztrák vízumok kiadását. Szeged, augusztus 27. (Saját tudósítónktól.) A szegedi kereskedelmi és iparkamarának most egy igen fontos újítást sikerűit életbeléptetni, amely egészen egyedül áll a magyar vidíkei. A kamara kijárta ugyanis azt, hogy itt, Szegeden, a kamara hivatali helyisigibin minden utazgatás nilkül osztrák vízumot lehet kapni minden utánajárás nilkül. Ei a vívmány, mert ezt snnak kell nevezni, igen megkönnyíti a szegedi kereskedők és ípuosok helyzeté', hiszen ennek a társadalomnak egy lényeges része, összeköttetései miatt, gyakran keresi föl Austtria városai«. Ezzel az intézkedéssel nagy összegeket takarítanak meg az érdekeltek, mert hiszen vizűmért nem kell a fővárosba utazni, ott időt tölteni és esetleg soibi állani a követség irodája előtt. Ebben az ügyben már hetekkel ezelőtt lép5seket telt a kamara, mig most megjött a budapesti osztrák követségtől a válasz A kővetsig Látogatás az elcsendesedett Az Isonzó környékén már nincsenek háborús nyomok. Szeged, augusztus 27. (Saját tudósítónktól.) A szegedieket, a szegedi háborút j 4rt fiatalokat, szomorú és véres emlékek fűzik Olaszország egyik hires vidékéhez, Doberdóhoz. A doberdói kavernákban eltöltött rettenetes hónapok emléke nem múlhat el olyan könnyen, mint amilyen könnyűszerrel eltűnteti az emberi kéz a föld sebeit, amelyet s>intén a háború ütött idegroncsoló pergötüzével a sziklákon, a hegyo'dalakon, a városokon és a falvakon. A kézzel fogható, szemmel látható természetes emlékek lassan-lassan eltűnnek a földúlt föld felszínéről, a rombadöntölt házak, templomok újra fölépülnek és újra támad bennük az élet, de az emberi agyvelők roncsolódásait nem gyógyíthatja be semmi és senki, legfeljebb a kezdet és vég nélkül való idő. Különös érzés lehet bejárni most azokat a helyeket, ahol ezelőtt hat évvel még vadul tombolt az embergyílkolás. Különös érzés lehet végignézni az elcsendesedett hegyoldalakon, bekukucskálni az elhagyott kavernák nyílásain, letekinteni a békességessé szelídült völgyekbe és fölbámulni rsgyogoan kék és mosolygóssn szent olasz égre, amelynek kékségét hat esztendő előtt még fekete-szürkére szennyezte be a gyilkos gránátok és S'apnel'ek tüzes füstje, lángja. Különös érzés lehet végigsétálni a katonás rendekbj sorakozó uj temetőkön, a katonatemetőkön, amelyekben mozdulatlan nyugalommal feküsznek a nagy tömegmészárlás ho'tra fáradt, vér sre marcangolt emberáldozatai, olaszok, magyarok, osztrákok vegyesen, szépen csoportosítva, nemze'ség és fegyvernem szerint, teljej ranggal, névvel, vjgy csak szegény, ismeretlen katonaként, aki meghalt — mert így akarta a kifürkészhetetlen végzet. A hires Doberdó rémes ismerős helyeit most bejárta egy volt negyvenhatos tiszt, dr. Bokor Pál, aki a többi szegedi fiúval együtt verekedte végig azt az ismeretlen céu, bódult verekedést. I Egy hétig járta az elnémult csatatereket és a napokban érkezett haza Szegedre. — Augusztus kilencedikén indultam el autón Triesztből San Grado di Mernaba és a hires Faj i Hrb re. Itt voltak hat évvel ezelőtt a negyvenhatosok és itt voltam én is. Megtaláltam azt a futóárkot és benne azt a primitív fedezéket, amelyben oly sokáig álltam. Gyönyörű szép idő volt, egyetlen f;lhő sem úszott az égen, a völgyből virágillat szűrődött fel a sziklák közé. Csend volt, nagy, ünnepélyes csend, csak valami messze olasz falucska tiszta csengésű harangja zsongott ismeretlen melódiákat a mindenségbe. És én ismét beálltam a régi, ismerős fedezékbe. Min'ha hírtelen szertefoszlat volna minden, ami van, ami azóta történt, ugy éieztem, minthi a hegy mögött a digók feküdnének még mindig és minden pillanatban vártam az elrejtett ütegek borzalmas hangversenyét. — Alig tudtam megválni régi helyemtől, valami ugy odakötött, odaláncolt hozzá. — Megnéztem a hires s;geti-lágert is, a negyventia^osok régi táborát. Nem látszik meg rajta a háború nyo?a Az olaszok simára takarították már, mintha sohasem szaggatta volna fel földjét a gránát. A kivágott erdők is újra zöldülnek körülötte. Apró fák, bokrok takarják el mindenfelí a háborús sebeket. Az olasrok ál andóan dolgoznak a romok eltakarításán. A nagyobb betonf dezékek közül már egyet sem találtam a Doberdón. Valamennyit lebontották már, csak itt-ott hagylak egy-egv kisebb futóárko', fedezéket mutatóba. A Minarik stellung eiy része megvan, a másik részét, a nagyobbikat a ¿ónban már szintén lebontoiták Az utakat is rendbehozták, a házakat állandóan építik. A rommá lőtt falvak és városok helyén, ismét ép fa vak és városok nMtek. Görz újraépítése is srépen halad előre, de van azért még sok összedőlt ház benn*. Görzben az élet ma sem olasz élet. A régi szlovén lakosság görcsösen ragaszkodik régi hagyományaihoz és nem akar olaszosodni a világért sem. — Az Isonzó környékén nem jártam ugyan, de hallottam, hogy o >t már nincsenek háborús nyomok. Elmondotta még Bokor Pál dr., hogy meglátogatta azokat a temetőket is, ahol a doberdói harcok áldozatai fekszenek. Volt a redipugliai temetőben, ahol harmincezer haros piheni ki díszes sí ok alatt a nagy gyilkolás fáradalmait és meglátogatta a St.-Danielben lévő katonatemetőt is, ahol szintén több ezer hősi halott fekszik. Megígérte egyébként, hogy ezekről a temetőkről részletes tudósításban számol majd be a „Szeged" olvasóinak. (m. I.) Gondolj a nagymamára! (Nyári melegben, ebéd utáni idő. A színhely a Balaton mellett népszerű hely. Alulírott pihen, mert határozott célja, hogy erősítse azt a megmaradt csekély bőrét, amit a nagy sietségben elfelejtettek róla lenyúzni. A szomszéd szobától egy vékony papirfal valaszt el, maga a jelenet odaát folyik le.) Anyuska (éles sikollyal, mely fölver álmomból): Nagy Isten, te vagy az tata! Na, ez a meglepetés 1 Marci (a család csemetéje): Kézit csókolom. Tata : Szervusz anyuska, szervusz Marci. Anyuska: Hogy kerülsz te most ide? Tata: Naná, Pancsovára utaztában repülőgépen hozott a Dawes. Egyszerűen meg akartalak lepni. Talán nem is, örülsz ? Anyuska: Én nem örülök? Nézz rám, ha szemed van, majd kiugrok a bőrömből. Tata: Azt veszem észre, mert körülbelül nincs is rajtad más ruha, mint a bőröd. Hogy vagy? Anyuska: Köszönöm. A Weiszné meg fog pukkadni, mert az ő férje még mindig nem jöhet. Te tata, ez egy szép eszme volt tőled, hogy meglátogattál. Tata: Hát csak megteszi az ember ami tőle telik. Igaz is ni, sok szép tiszteletet hoztam a Samutól, a Fánitól, meg a nagymamától. Anyuska: Köszönöm, köszönöm. Mit csinál a drága nagymama? Tata: Tiszteltet téged, meg a Marcit is tisztelteti, habár ez a rossz gyerek nem érdemli meg azt az irtóztató nagy szeretetet. Anyuska: Marci, igaz ez ? Marci (szepegve): Én, kérem, jó voltam. Tata: Fenét voltál az, sose gondolsz a nagymamára. Anyuska: Marci, mit hallok ? Te nem gondolsz a nagymamára? Marci: Debizisten gondolok. Tata (gúnyos kacajjal): Er lügt, wie geschrieben! Anyuska: Még hazudni is mersz? Na várj, haszontalan kölyök, majd megtanítalak én. Most parancsolom, hogy azonnal gondolj a nagymamára. t Marci (alázatosan): Gondolok. Anyuska: Mondd csak tata, igaz a hir a Lauráról, meg a festőről? Válik a férj? Tata: Azt már nem. Feljavították a hozományt s erre Laurát négyszem közé fogta az apja, hogy lányom, lányom, aztán ki ne kezdj valahogyan a László Fülöppel is, mert abba tönkremegyek. Marci (halkan vihog). Anyuska: Mit röhögsz itt nekem? Azt hiszed, hogy ez egy teneked való társalgás? Mit ütöd bele mindenbe az orrodat? Nem megmondtam, hogy gondolj a nagymamára? Marci: De mikor mindig arra gondolok! Tata: Arra? Nagyszerű, a kedves nagymama neki „arra", meg „az". Miért nem mondod mindjárt, hogy a vén tehén, vagy az ócska skatulya? Mert ezt gondolod, te haszontalan. Marci: Nem azt gondolom. Tata.- De I Marci (ordítva): De nem gondolom! Én csak tudom, hogy mit gondolok. Tata: Azt, hogy utálatos perszóna, hogy kár neki a levegőt rontani, hogy legyen százéves, de azonnal. Ezt gondolod. Anyuska: Tata, ne bántsd az anyámat. Tata: Én bántom? Hát van én nálam finomabb vő a világon ? Megy más az anyósával kávéházba ? Mert én mentem. A vők azt mondják, hogy ott üsse meg a guta az anyósukat, ahol tudja. De én nem mondtam. Én szeretem az anyádat. Anyuska: Ez egy nagyon szép jellemvonás tőled, te egy ritkaság vagy. Marci (félénken): Tata... Tata: Was hast schon wieder ? Marci: A ritkaságos bélyegemet meg akarja venni a Stern. Szabad ? Tata: Te jó Isten, miken jár ennek már megint az esze! Hát sose javulsz meg ? Marci: De tata, én még nem adtam el, csak • akarják. I Tata: Nem érsz rá máskor az ilyen kérdésekkel ? Épp most jár a szád, mikor a hosszú távollét után a viszontlátás örömeit élvezzük és fontos családi ügyeket tárgyalunk ? Marci: Tata... Tata: Kuss! Mamuskám, mi bajod, miért sirsz ? Anyuska: Én egy szerencsétlen nő vagyok, aki nehéz fájdalommal világra szültem zsenge csemetémet ... Tata: Csemete? Ez a viziló? Anyuska: Most pedig igy csalatkozom benne, mert semmi se szent neki, még az anyám se. Tata: Várj csak te gazember, majd megtanítalak. (Nyilván tanítja, mert tompa ütéseket hallok élénk káromkodások kíséretében s Marci ugy visít, mint az elválasztott malac.). Marci: Tata, nem teszem többet, csak ve verj. Tata: Esküdj! Marci: Esküszök! (Szünet szipogásokkal, krákogásokkal, csendes hümgetésekkel. Közben egy robusztus test járkálását hallani, nyilván a családapa fújja ki a mérgét.) Tata: Marci! Marci: Tessék? Tata: Mit csinálsz most? (Csönd.) Tata (emelkedettebb hangon): Azt kérdeztem, hogy mit csinálsz most? Marci: Sírok. Tata (finom gúnnyal): Ugy? Te sirsz? Hát arra való vagy, hogy sírj, mikor én egészen nemes faladatokat tűztem ki elébed? Gyere csak! Marci: Jaj, tata, bocsáss meg, elfelejtettem mondani, hogy a nagymamára gondolok, semmi másra, csakis... (Itt uj szereplő lép közbe, még pedig) Én (megdöngetve a falat): Hallja maga, tata, azt a fűzfán fütyülő rézangyalát annak a nagymamának, ha még egyszer hozzá mer nyúlni a Marcihoz, átmegyek és kiröpítem kegyedet a saját szobájából. Megértette, tata? (Csönd. Pár perc múlva már alszom.) Bob.