Szeged, 1924. június (5. évfolyam, 125-147. szám)

1924-06-08 / 131. szám

2 SZEOBD m* junina 8. lépésre. Bátor vagyok egyúttal felkérni téged, méltóztassál elhatározásomat a párt vezetőségével is közölni. Fogadd Kegyelmes Uram ezen alkalommal is kiváló nagyrabecsülésem kifejezését. Mélyen tisztelő hived: dr. Bogya János. Az albán fölkelés. Belgrád, junius 7. A külügyminisztériumban jó összeköttetésekkel rendelkező Zagraber Tagéblatt irja. hogy a felkelők Albániának részekre oszlását kívánják. Albánia szétdarabolása esetén egyes Jugoszláviával és Görögországgal szemben i-llenséges törzsek uralomra juthatnak és igy nincs kizárva, hogy a két állam Olaszországgal együtt megteszi a szükséges intézkedéseket érdekei védelmére. Róma, junius 7. Az Albániából érkezett jelentések megerősítik azt a hirt, hogy a Jelkelők meggyilkolták a nemzetgyűlés elnökét. A felkelők megszállták Alessziöt. Az albán mini?ztert£nács ms elfogadta a felkelők föltételeit. Felszólította őket, bogy előrenyomulásukat rn v délig szüntessék meg. Ezt a felszólítást a felkelők visszautasították. Róma, juiis 7. Rofik Topani albán régens két képviselő kíséretében egy torpedónaszádon Bariba érkezett. Róma, junius 7. Ideérkezett hirek szerint a balkáni forrongással kapcsolatban több európai kormány beavatkosásra készül. További bonyodalmaktól félnek. A Rómániával viló fsszeköttetés megszakadt. Görögországból és J igoszláviáből ellentmondó hireít érkeznek. Különösen feltűnő a francia sajtó fenyegető hangja, amely kifejti, hogy Al&ániábsn meg kell szüntetni az önkormányzatot. Károlyi Lajos képkiállitása. Hosszú szünet után ötömmel vettük a hirt, hogy egy szegedi festő tárlatot nyit. Ez a remegő, várakozásai izgalom fokozódott, mikor a tárlat képeit megpillantottuk. Mily gazdagság a színekben! Az első pillanatra nem is lehet áttekinteni, megérteni, csak miután leültünk, kisimítottuk agyunkból az utca zajának idegroncsoló lamentálását s a loholó emberek legjobb esetben közömbös lökdösődésének emlékét. Mert áhítat kell Károlyi képeihez, ezt érezzük. Csendes, őszinte hang szól belőlük, amelyet csak az egyszerű és őszinte emberek értenek meg, a rohanó, ki .báló, görcsös kis lelkek itt nem nyújtózhatnak el a jóleső megnyugvásig. I i Károlyi sajátságos, vonzó egyéniség. Olyan művész, aki soha el nem lankadó erővel bizik a jövőjében, az igazságában és féltékenység, félelem nélkül áll félre az útból, hogy a törtetők vészes kis csapatának helyet adjon, mig maga elvonul, önmagába tekint, dolgoiik, tudomást vesz azonkívül mindarról, ami a művészetbe ujat, érdekeset, izgatót hoz és még sem veszti el azt a talajat, amit a maga számára járhatóvá tett. Ez azonban korántsem jelenti, miniha megállt volna és merev mozdulatlanságban szemlélné a felbukkanó uj iráni okat. Ellenkezőleg. Károlyi mindent magába szűr és feldolgoz, de filozófus is, aki számadást csinál arról, mi felel meg legjobban művészi felfogásának, vérmérsékletének, a hitében élő igazságnak és nem ragadtatja el magát a siker kedvéért hamis látszatokra. Képeiben az impresszionizmus legfejlettebb fázisát éli. Nem , tördeli bele magát aprólékos kontrasztok tanul| mányozásába, nem keresi a vonalbeli megoldásokat, fö tétlenül csak egy létezik számára: a > I természet kozmológikus harmóniája, ennek ren- ' ' deli alá a színeket, a vonalakat. Hasonlót hirdettek az impresszionisták is valamennyien, akik között Károlyinak sajátságos, egyéni helye van, mert bár minden korszerű törekvésüket egyesíti magában, mégsem lehet egyikkel sem összehasonlitani. Valahogy elkiálthatjuk magunkban, igy festettek a barbizóniak, ilyen fákat lálott Segantini, talán ilyen színekben ragyognak Puvis de Ctiarannies panneaux i, de Károlyi mégis más. Nem vágja ki az élet jelenségeit, csak egy hullámívét fogja fel az élet világtengerének és abba beleviszi mindazt a hatást, amit a természet utánozhatatlan fényei keltenek az emberben. Eszközei pedig egyszerűek, szinte igénytelenek, csak egy művészeti elvet hirdetnek: minél kevesebbel minél többet adni. Óiási fejlődést látunk mostani képei és a szegedi tépiár tulajdonában lévő önarckép között. A palettája színesedik, eltűnnek a régi szürKéir, meleget érez az emberek iránt, jobban közeledik fe éjüte, filantrópabb lesz, lassan vészit elfogultságából, a tokztoji önmegtartóztatásból és az aszkézis tompa, ködös hangulatát a napfény derűje váltja fel. Ma már öntudatos örömmel beszél a művészetéről, erö és munkakedv él benne é3 alkotásának most lép egy uj korssakába. Firenze, Róma, Velence kék ege, az olasz házak egyszerűsége, megható naivitása tiorrespondáltik Károlyi gyermeteg lelkével és , ezért tudta olaszországi kepeit oly csodás szépségekéi, szinte bódulatban megfesteni. Az üde színek dominálnak és a régi képein látható, szirüe szimbolikus egyhangúság helyett ma már kiemelkedő házakat, fákat mutat, amelyek a legmagasabb életöröm kifejezésével a festő szeméhen olykor gyermskjátékftzerekhez válnak hasonlókká. Mis képein a falak nagyvonalú sikjá^oz szabva szép, szines felületeket fest, rózsiszinü, sárga napsütéses bizakat, amelyeknek sz előttük álló olajfák, vagy cipmsok adják meg a perspektivikus értékét. Egy másik ké, án & tulfinomodott tizedtónusokban festett hátteret egy előtérben álló ágas-bogas fe köti a valósághoz. A legújabb olasz tájképein Károlyi a tökéletességig leegyszerűsített technikával dolgoatf. Élvezetes, runnirozott ecsetkezelése, sima síinf ;lraká-:a, a rtffináit kontrasztónusok, amelyek mégis mindég világosak maradnak, mind megannyi jelei annak, hogy a festőt egy átérzett törvényszerűség biztonsága vezeti. Sehol semmi torlódás, zöfckenés, pompás virágzásban jel ntkeznek azok a tulajdonságok, amelyek a művész pályájának emelkedését dokumentálják. Minden logikus, magától értetődő, anélkül, hogy se :atikus lenne. Sok hangulatot ad egy dekoratív őszi tájképe, tmelyen derűvel öm'.ik szét ax ősz példátlan színgazdagsága és mellette egr téli tájkép színesen szürke, borongós hangúiba közvetlenséggel él vásznán. Károlyi portréi külön fejezetet éidemelnek. Kü önösen megkapó az egyik önarcképe. Itt már klasszikus magasságokra emelkedett. W-né portréjában megmutatja, hogy a legnehezebb problémával is játszva megbirkózik. Sdnte hideg p ros ruhában ábrázolja W-nét, akinek arcán mindamellett a legfinomabb tónusdifferenciák is érvényesülnek. A hatalmas piros szimfónia nenctak hogy nem nyomja el és nem teszi zavarossá az arc színeinek finomságait, hanem az előállt nehéz valörprobléma mellett is egységes mély líra cseng ki a képből. Kedvesek a vir ügképek és Károlyi nagyon is szubtilis lelkét tükrözik vissza, mert aki a virágokat ilyen szívvel tudja megfesteni, az nsgyon szeretheti a természetet. Alapos tudásáról pontos képet adnak még ecsetrajzai. Különösen eredeti az egyik háttal álló katona, akinek ruharáncai a legapróbb részletekig érzékeltetve vannak. Bizonyára sokan vannak és sokan lesznek még, akik a legújabb irányokért folytatott harcban ellene támadnak Károlyi művészetének, mert e felejtik, hogy az irások mind elmúlnak, megmaradnak azonban a művészek, akik magukat adják, meleg lelkűket és az évszázadokra és évezredekre érvényes á'talános emberit, mert ez minden korban meghatja és érdekli az emberiséget. Lengyel Vilma. A kioksz. Irta: Móra Ferenc. Sebestyén Károly kollégám ma egy hete elmondta muzeumi előadásában a szegedi vár történetének az elejét. Majd elmondja, ha ráér, a derekát is, vagy ő, vagy más okos ember. Én elmondom a végét, mert ahhoz nem okvetlenül kivántatódik okos ember. Amúgy meg kötelességem beleszólni a dologba a szomszédság révén, amibe az életem során a vár végével, a kiokszszal keveredtem. Nagyon jó szomszédságban vagyunk egymással a kultúrpalota tervezőinek jóvoltából, isten bocsássa bünüket. Az igazgatói szobát olyan helyre cirkalmazták ki, hogy abba a nap soha ne süthessen bele, meg hogy abban kiváló szolgálatai elismeréseül minden igazgató megkapja a csúzt. A kioksz azonban kifogott a tervezőkön. A csúz szerzett jogait ugyan érintetlenül hagyja, a nap ügykörébe se avatkozik és meg se próbálja rávenni, hogy legalább egyszer az életben északról keljen fel és süssön be a kultúrpalota igazgatójának ablaxan, — ellenben minden tőle telhetőt megtesz, hogy Kárpótolja a kitiltott napért és az előirt csontszaggatásért. Kopasz tégláin lomberdőt nevel, kendőzi magát vadszőlővel, iszalaggal, bignóniák liánjaival s most már olyan hegyi bokrot is növesztett a tetején amit alulról nem is látni. Rhus cotinus-nak hívjak ezt a piros füstfelhőt, amely ugy illeszkedik bele az ablakom kereteibe, mint egy óriás csokor s a nyár heteiben mint nagykövet reprezentálja nálam a hegyet, az erdőt, a kakukkot, a vadvirágot, minden szépséget, amit nekem elérhetetlenné tesz az, hogy a mennyei közigazgatás az én nyaralási költségeimet tévedésből mások közt osztotta szét az egész életre. Ebből látható, hogy én nagy hálára vagyok kötelezve a kioksznak, amely ugy keresi a kedvemet és örök emberi törvénynek teszek eleget, amikor most kíméletlenül leleplezem a szomszédot, mint öreg miles gloriosus-t, mint fecsegő rokkantot, aki nagyokat füllent olyan dicsőségről, amelyikhez neki soha semmi köze nem volt. Nemhogy törököt, tatárt nem látott soha a kioksz — no, „szegény tatár"-t igen — de még jeles földinknek, a mi külön nagy Sándorunknak a lába nyomait se őrzi a régi szép időkből való klenódiun gyanánt. (Most jut eszembe csak, megkérni szedő barátomat és a korrektor urat, hogy valahogy kioszk-ra ne rontsák a kioksz-ot. Törökül kjöszk volna, a rekonstrukciós urak franciás germanizmussai ebből csinálták a kioszk-oi, illetve eltanulták Pesttől. Tömörkény azonban esti zárás után a kurtulpalotából mindig a kioksz-ba. ment. Mert igy ejti a szót az a szegedi nemzet, amely Vdni7/a-témek mondja a Valéria-teret és bizonyosan Valériának mondaná a vanilia-virágot, ha ismerné. Hiszen a saját külön korrelációs törvénye alapján a fémipari szakiskolát is /frzyiparinak nevezte akkor, amikor /emszórónak tisztelte a fényszórói.) Elég az hozzá, hogy mikor a viz után a király nagylelkűen neki adta a várat a városnak — amivel, a szó köztünk maradjon, nem lettek szegényebbek a Habsburgok — akkor a királybiztosság azt mondja a várnak, hogy „te most niár eltakarodsz az útból." Még akkor nem igen álmodtak a szomorú „végvár" tisztességről s csak parádénak hagyták meg belőle a mai romot, az úgynevezett Mária Terézia-kapu-í, amelv a legfiatalabb része volt a várnak, a Mária Terézia idejében épült kijáró kapunak a Tiszához. De soha se használták kapunak, előbb legénységi kazamatát csináltak belőle, de mivel annak se igen vált be, végre istállónak használták, ide kvártélyozták be a Sachsen-Meiningen bakák tiszti lovait. Ez a mai szegedi várrom nem nagyon dicsőséges őskora. A viz után érte meg a fénykorát, amikor Steinmann tata vendéglőnek bérelte ki a várostól. Aranybányának indult, mert Tisza Lajos is el-ellátogatott bele, később Kállay Albert is odaszokott tislizni az egész udvarával, ennélfogva minden pantallós ember odatörekedett s meleg nyári estéken egész a kőpartig kellett rakni a teritett asztalokat. Éppen ez a nagy publicitás riasztotta aztán meg a nagy urakat és kerestetett veink más tanyát, ahol a nemzet nem nézett a szájukba. Föltámadt a rom-korcsma ellen a konkurrencia is, amely kijárta a városnál, hogy Steinmann tatának a bérletét csak akkor újítják meg, ha beéri azzal, hogy csak a hideg buffet örömeiben részesiti a vendéget, de meleg étekkel nem táplálja. Ez körülbelül ugy ütött ki Steinmann tatára, mint amilyen rossz üzlet lett volna Ferenc Józsefre, ha lemond a császár-királyságról és csak a jeruzsálemi királyságot tartja meg. A kioszkból „zöld" üzlet lett és griinc Geschafte sind schlechte Geschüfte, mondta a régi vendéglős példabeszéd. A vár-korcsma kiment a divatból a legügyesebb vendéglősök is hiába próbálkoztak vele szerencsét (Kass János is köztük volt), egymásután beadták a kulcsot. Pedig térzene-injekciókat is adtak neki, sőt a meleg ételt is újra jogaiba léptették: az se tudott már oda melegíteni senkit. Ekkor kapta a helyiség a Rózsa Sándor börtöne titulust is, de ez a reklám se vált be. A régi szegediek tudták, hogy a Ráday börtönei a Zwinger-ben voltak, a vár éázak-keleti részén, Felsőváros felé s azt lebontották a többivel együtt. Az idegenek pedig nem tudták eléggé