Szeged, 1924. április (5. évfolyam, 76-99. szám)

1924-04-20 / 92. szám

138 SZBOBD 1924 április 20. Az elkésett szanálás. Detail Dezső rőföskereskedővel jöttem össze az elmúlt vasárnap délután a Lloydban. Az aktuális gazdasági kérdésekre, a tető alá kerülő szanálási javaslatokra terelődött a beszélgetésünk. — Hagyja kérem, mondotta keserű lemondással, az operáció számunkra már későn érkezik. Előttünk megcsillogtatják az igéret földjének délibábját, ahol a szabad kereskedelem, a szabad behozatal és kivitel, szabad devizaforgalom előnyeit fogják kereskedőink és iparosaink élvezni, de ez a mi számunkra előnyt már nem jelent. Mi ezeknek az ígéreteknek kiküzdésében már elvéreztünk, lesorvadtunk és tönkre mentünk. Becsületben folytattam évtizedek óta üzletemet, vérembe ment át, hogy az állam törvényeit és rendeleteit meg kell tartanom, a társadalom kialakult parancsaihoz alkalmazkodnom kell. Az állam és társadalom azonban bennünket, becsületes polgárait mindig cserben hagyott, s már hosszú idő óta az az érzésem, hogy azok, akik az állam és társadalom által kijelölt uton haladnak, exisztenciájukat biztosítani nem tudják, szemben azokkal, akik tiltott mellékösvényekre térnek. A törvényekés rendeletek hatályukat vesztik, az állami ígéretek elhangzanak és feledésbe mennek, a társadalom ítélete gyorsan változik, — az állam és társadalom parancsai ellen vétők kifejezett, vagy hallgatólagos amnesztiában részesülnek, mig ni, akik tzekhez a parancsokhoz ragaszkodtunk, egyedül maradtunk vesztesként a gazdasági élet harcterén. Tönkremene elem kezdődött azzal, hogy a háború kitörésekor hazafiatíanságnak tartottam aranyat és ezüstpénzt félrerakni, vagy bármilyen külfödi valutát vásárolni. Sokat nevettem tanyai gazda vevőimen, akik ilyesmi dolgokat meséltek nekem. A hadikölcsön-jegyzést jó üzletnek, előnyös kamatozása folytán jó tőkebefektetésnek tekintettem. Abból indultam ki, hogy az állam annyira tönkre nem mehet, hogy saját polgáraival szemben vállalt adósságának, kötelezettségének eleget tenni r.e tudjon. Az üzletem folytatásához szükséges készpénzlőkéniet viszont takarékban tartottam, ott érte az első pínzlebélyegzés, mely tőkémnek felét vitte el. Ekkor sem gondoltam arra, hogy megmaradó pénzeden valutát vásárolják, mert valutát vásárolni ebben az időben megbélyegző, hazafiatlan cselekedet volt. Bíztam abban, hogy a csonka országban is megmarad annyi érték, hogy pénze le nem romolhat. Jött Hegedűs miniszter és szimfóniáira lelkem minden húrja extázisban jött rezgésbe. Végre uj korszak virrad reánk, saját erőnkből talpra lehet állanunk. Ehhez nem kell egyéb, mint teljesiienem a; operáló miniszter parancsait, pontosan be kel vallanom vagyonomat és jövedelmemet, be kell fizetnem vagyonváltságaimat és össze > adóimat, — s ezenfelül biznom kell vakon a min<szter ígéretében, bíznom a magyar korona jövőjében, abban, hogy a korona emelkedni fog. Ehhez a bizalomhoz alkalmaztam egész üzletvitelemet. Nem egészítettem ki áruraktáramat, nem fizettem ki külföldi tartozásaimat, mert bíztam, hogy a korona emelkedni, a külföldi valuták olcsóbbodni fognak. Hegedűs szimfóniái elnémultak s én ott állottam leromlott készpénzemmel, üres raktárakkal és nagy külföldi tartozásokkal. A korona folyonos romlásával a drágaság rohamosan emelkedett, ekkor az árdrágításról Sióió törvény szigorú tilalmai állták útját a szabadkereskedelemnek s megkezdette fokozott ellenőrzését az árvizsgáló bizottság. Hamarosan észrevettem, hogy az árvizsgáló bizottság' és az Lzsorab ró&ág által engedélyezett haszonszázaJ-ík mellett veszteséggel árusítok, mert a felszámított haszonszázalék nem pótolja a korona ^lytonos értékcsökkenését. Az áru árai mindTÜT/UU emelkedtek, árut beszerezni mindig drágábban tudtam, mint aminó áron azt vevőközönségemnek eiadíam. Alkalmazkodnom kellett az árdrágító törvényhez, az árvizsgáló bizottság rendeleteihez és a közvélemény felzúdulásához is, amely árdrágítónak bélyegzett minden kereskedőt, aki a megengedett haszonszázaléknál többet számított fel. Csak titokcan, befelé töprenghettem azon, mégis kell valahol hibának ienni, hogy én tőlem az állam és társadalom azt kivánja, hogy olcsóbban adjam az árumat, mint aminő áron én azt újból be tudom szerezni. Évekig tartott ez a lassú elvétzés, mig végre a kormány is az utánpótlási ár alapjára helyezkedett, amikor azonban már nem volt mivel utánpótolnom a veszteségeket. Akik ezekkel a tilalmakkal nem törődtek, azok részére a törvény és a társadalom utólag megadja a felmentvényt, ami az utánpótlási ár elismerésében jut kifejezésre. Az árvizsgáló bizottság eredményes működését kiegészítették a devizaközpont, ezzel kapcsolatosan a devizaforgalom megkötése és a behozatali és kiviteli tilalmak. A külföldi valutára szóló tartozásomnak kiegyenlítésére a zugforgalomban nem vásárolhattam devizát, tehát a devizaközpontnál kérelmeztem ennek kiutalását. A kérelem elintézése hosszú hónapokig tartott s elutasítással végződött. Közben a korona folytonos romlásával külföldi tartozásom összege folyton növekedett. Az állam igérte, hogy devizaközpontja utján fogja az összes devizaigényeket kielégíteni, — ebben az igéret ben biznom kellett. Tűrnöm kellett, hogy külföldi hitelezőim pereljenek. A bíróságok el is marasztaltak külföldi valuta megfizetésében, hitelezőim már végrehajtást vezettek ellenem s én az állam két malomköve között őrlődtem fel." Az állam egyik szerve, a bíróság ité'etileg kötelezett külföldi valuta megfizetésére, amit a fennálló állami rendelet szerint csak a devizaközponttól szerezhettem be s ugyanezen államnak másik szerve magyar korona összeg ellenében sem volt hajlandó valutát adni, hogy eleget tehessek a bírósági Ítéleteknek. Ellenben akik tiltott forgalomban szerezték be valutaszükségletüket, azok kellő időben kifizethették külföldi tartozásukat, mielőtt még a magyar korona romlása folytán nagyobb veszteség érte volna őket s ezen fényükre nézve most legutóbb általános valutaamnesztiát is tvrdetett a kormány. A behozatali tilalmakat tiszteletben tartottam. Áruraktáram kiegészítése céljából a behozatali bizottságoknál évaken keresztül hasztalan kérvényeztem. A vidéki kereskedelemnek a kontingensből soha nem jutott. Akik nem ezt a törvényes utat választották, azok ma nem állanak itt üres raktárakkal s folytathalják üzletüket. Végezetül hagytam adóügyeimet, amelyekből azi a rárn nézve keserű tanulságot kellett levonnom, hogy adóterheit ügyesen az hárította el, aki nem engedelmeskedett az adótörvények parancsainak. Esedékes adótartozásaimat pontosan határidőre befizettem, de látnom kellett, hogy mások tartozásukkal hosszú ideig késlekedtek, anélkül, hogy ez lényeges hátránnyal járt volna rájuk nézve. Áruraktár-vagyonváltságomat siettem pontosan bevallani és befizetni s azt kellett tapasztalnom, hogy akik nem fizették be, azokat az állam nem is kényszeríti erre, sőt most készül egy törvényjavaslat, amely ennek utólagos befizetését a késlekedőkre jelentékenyen megkönnyíti. Adóvallomásaimat és mérlegeimet mindig a valóságnak híven készítettem el, mert ezek tekintetében az adótörvények szigorú büntető rendelkezéseket tartalmaznak. Már évek óta azonban legnagyobb csodálkozásomra kell tapasztalnom, hogy a pénzügyi hatóságok ezeket a mérlegeket és vallomásokat hitelesnek egyetlen esetben sem fogadják el. Szigorú büntető rendelkezésekkel szorítja az állam az adózóit pontos könyvelésre s a valósághoz hü adóbevallásra, s ugyanennek az államnak másik hatósága, az adókivető pénzügyigazgatóság figyelemre sem méltatja az esetek legnagyobb számában a mérleget, az adóbevallást s abból a feltevésből indul ki, hogy minden vallomás eltér a valóságtól. Súlyosan károsodnak tehát azok, akik a valóságnak megfelelő vallomást terjesztenek elő, mert az adóhatóság a feltüntetett valóságos jövedelem összegét ugyanugy emeli fel a többszörösére, mint a valótlan vallomás öszszegét. Hogy uj korszak virradhasson reánk, egy más, uj államnak kell jönni a régi helyébe, amely megteremti azt az ideális helyzetet, hogy ebb?n az országban csak az fog boldogulni, aki hisz az állam ígéreteiben, törvényeiben és a társadalom parancsaiban s azokat megiartja. Ennek a hitnek az állam polgáraiban újból gyökeret kell verni. Addig nem lehet szó gazdasági konszolidációról. Búcsúzom Öntői. Teljes tönkremenetelem előtt még sietek befizetni az aranykorona-értékre szóló jövedelmi és vagyonadómat, uj vagyonadó pótlékomat, a 110 százalékos útadóval megnövesztett kereseti adómat, a kényszerkőScsönt, az ujabb áruraktárvagyonváltsá&omat, a jóhiszemű tévedésem folytán reámrótt forgalmi adóbirságaimat és mindezeken felül az aranyparitásos lakás és üzletbéremet a kincstári haszonrészesedéssel együtt. Dr. Kertész Béla. Régi riporter-bravúrok. Abban a nagy átalakulásban, ami a sajtót j érte, valami elveszett: a riport. Hát van ugyan j belőle még valami, de nem a régi többé, i Egy-egy gyilkosság, vagy másfajta bűntény j akiualitásakor haladnak az ujsígirók a nyo- f mozó hatóságokkal, de alig van már kezdeményezés. Mindegyik újság ugyanazt az anyagot közli jól, vagy jobban megírva s a kutatást, nyomozást felváltotta az interjú. Ki mit mondott, lehetőleg szószerint, mi a véleménye valami dologban, — de másnap, kényelmetlen lévén, agyon is cáfolják. A régi újságíró maga szerezte meg az eseményeket s nem adott olyan bő alkalmat a szereplésre boldognakboldogtalannak. Ha közölni valója volt a politikusnak, megírta a neve alájegyzésével ő ma^a. Legalább nem tagadhatta le. Ebből a régi időkből mondok el néhány újságírói stiklit, előre bocsátva, hogy akkoriban szenzációnsk csak az igazi szenzációt hívták. A fogalmat még nem járatták le. A miniszterelnök német távirata. Szapáry Gyula gróf miniszterelnöksége idején történt, hogy az egyik újság hevesen megtámadta Szapáryt, amiért német szövegű táviratban értesítette a királyt egy nagy szerencsétlenség részleteiről. Közölték szó szerint a táviratot is. Ez állásába került egy pőstatisztnek, bár olyan ártatlan volt benne a jámbor, mint a mai bárány. De hát a szigorú vizsgálat semmit sem tudott kisütni, elsőrendű diszkrét kezek intézték a sürgönyt, — a posta lett a bűnbak. Pedig cs*k az történt, hogy Györffy József, annak az időnek egyik legjobb riportere, sürgönyt adott fel a föpostán s várakeznia kellett. Unalmasan tekintgetett körül, mikor észrevett belül a rácson egy rózsaszínű távirati blankettát. Már puszta kíváncsiságból is elolvasta s nem bánta meg, mert nagy szenzációhoz jutott. A Gyapju-utcai szinház. Minden minisztériumban volt olyan kisebb hivatalnok, aki fontosabb titkokat adott el a lapoknak. Sokszor maguk sem voltak tisztában az esemény becsével, azért csak vitíék az anyagot. Horváth Gyulához, a Magyar Hirlap szerkesztőjéhez, beállít egyszer egy ilyen ember. — Hoztam valamit. — Vigye Fenyő Sándorhoz. Fenyő ismerte már a diurnistát, tudta, hogy az pár garas reményében tücsköt-bogarat öszszelop, azt mondja neki: — Majd három nap múlva jöjjön el a honoráriumért. Három nap múlva egy heti halasztást adott, aztán ujabb hetet. Végtére is ideges lett Fenyő, előkereste a kéziratot s rájegyezte: — Csináljatok belőle 15 sort. Azzal küldte Káinoki Izidorhoz, a segédszerkesztőhöz, aki pár perc múlva lélekszakadva rohan vissza. — Elovastad te ezt a dolgot? — Nem. — Akkor vedd át a szerkesztést, mert én irok. Hatalmas szenzáció lett belőle. A fiatalember ugyanis a másolatát hozta el annak a beadványnak, amit a főváros utján a kabinetirodának nyújtott be sokadmagával Kochmeiszter főrendiházi tag. A Gyapju-utcai német színházat aka;ták továbbra is fenntartani. A hir nyilvánosságra jutása volt aztán kezdete az interpellációkkal, utcai tüntetésekkel és harcokkal tarkított sok botránynak.