Szeged, 1924. március (5. évfolyam, 51-75. szám)

1924-03-16 / 64. szám

SZEGED Szeged, 1924 mársiug 16 Az osztrák nagynémetek Bethlen miniszterelnök ellen. (A Szeged bécsi tudósítójától.) A nagyaémet néppárt hivatalos lapja, a „Deutsche Zeit" legutóbbi számában .Bethlen gróf és a magyar kisebbségi politika" cimen vezércikket közöl a párt egyik vezíré'ől. A nagynémetek orgánuma heves támadásban részesiti Bethlen miniszterelnököt és a magyar kormányt amiatt, hogy .Magyarországon a németek elnyomás alatt élnek." A nagynémet pártlap komoiytalangróf a parlamentben elmondott. A kampóskeresztesek'el kacérkodó pártorgánum szavak helyett tetteket kiván, hogy .a magyar és német nép együttműködése elöl m nden akadály elháruljon." A „Deutsche Zeit" cikkével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy addig vdn rendjén, amig a nagynémetek mindenfelé ilyen akadályokat látnak. Az az együ tmüködés ugyanis, amelyet a karpfskereszt és söröskrigli lovagjai óhajtanak, egyáltalán nem kívánatos és nem nak tekinti a magyar parlament által legutóbb ..v... .».»u,v* . elfogadott kisebbségi törvényt és kritizálja azt is valami megtisztelő a magyarságra nézve, a beszédet, melyet ez alkalommal Bethlen | fia minden évben csak tiz utcát köveztek volna ki.. Hogy mi rejlik a titokzatos figyelmeztetés mögött, azt pontosan nem lehet tudni. Áliitólag a polgármesternek csupán az a célja vele, hogy a pénzügyi szenátor figyelje állandó figyelemmel a pénzügyi helyzet változásait és a város készpénzének gyüinölcsöztetésére a legkedvezőbb módokat keresse meg és alkalmazza. Balogh Károly egyébként figyelemmel kiséri a város pénzügyeit és szombati beszélgetésünk során a következőket mondotta impresszióiról: — Ha a város nem használja fel, illetve nem gyümölcsözteti jövedelmeit ugyanugy, mint ahogyan a magánosok gyümölcsöztetik, akkor hamarosan utólér bennünket a veszedelem. Készpénzkészletünk, amely az őszi földbérjövedelem tnaradványábó', az előre befizetett tavaszi földbérekből, az üzemeknek előlegezett és visszatérített összegekből és a „bögfi"-pénzből áll, számitásom szerint még ebben a hónapban kimerüi. A bőgő-pénz jó gondolatnak bizonyult. Azoknak az állatoknak az értéke ugyanis, amelyeket még ősszel vásárolt a város, hogy fölös pénzkészletének értékét biztosítsa a koronaromlás veszedelme ellen, ma máf meghatszorozódott és igy kamatostól megtérül az állattartás költsége is. — A város pénzügyi politikája — mondotta Balogh Káruly — ma tulaidonképen az etkerültieteil^ű pzüfcségletefc {^d-zSBére szorítkozik, arnt azt jflWn, hogy a ifcros állandóan lemond valamiről. Ennek az áliandó lemond ssnak ptdig szomorú és máris látható következményei vannak : Az u'cák, a városi épületek lerongyolódtak és htlyrehozísuk ma már *zinte a lehetetlenséggel határos. Jellemző eset a vámházaké. A hábo/u alatt nem volt p-nz a tatsrozás-a A (A Szeged tudóstlójától) Részletes tudósítást közölt a Szeged tegnapi száma arról a nagyfontosságú értekezletről, amely a városrendezés 1924 é/i programtervezetét tárgyalta le péntek délután A tanács által összehívott kövezési bizottság a hivatalos programtervezetet lényegtelen változtatásokkal elfogadta és igy valószínű, hogy ez a tervezet lesz az irányadó a legközelebbi városrendezési munkálatoknál. Szombaton dé>elö:t föikeres'ük hivatalában Balogh Károly tanácsnokot — aki nem vett részt a kövezési bizottság ülésén — és hoszszabb ideig beszélgettünk vele a várospolitika akfuá'ís kérdéseiről, többek között a le'árgyalt kövezési programról is. Balogh Károly az utóbbi időben már nem igen folyik be a varos pénzügyeinek irányításába, pedig annakidején, közvetlenül a pín ügyi osztály vezetéséről történt lemondása után, még döntő szava és véleménye volt minden f>atosabb pénzügyi vonatkozású kérdésben. Most azonban a teljes rezervál ság álláspontjára helyezkedett és átengedte a pénzügyek irányítását — Somogyi Szúvcszter polgármesternek. Biloph Károlynak a pénzügyi osztály étén ugyan Rack Lipót sz utód), de Rack Lipót pénzügyi politikája mindenben egyezik a polgár mester akaratával és terveivel, l«y, jnéz kívülről ir ugy latszik, mintha a polgármester lenn? a valóságban a váios pénzügyi szenátor/*. Alig múlik el ftnácsülés, hogy ne fffcyeimez élné valamire pénzügyminiszterét, ne mondana ntki valami uíasilá&ezerü figyelroez'etést. fia utóbbi időben pédaul minden alkalm-it megrsgad, hogy odaszóljon Rack tanácsnoknak : — Lipóf, figyelmeztetlek a laka'é'koronára. mult évben húszmillió koronából meg lehetett volna oldani a kérdést, de a megoldás elhalasztódott. Ma már ötszázmillió korona sem lenne elég a vámházak rendbehozására. Pedig egyszer rendbe kell őket hozni, mert maholnap összedőlnek. — Itt van a kövezés kérdése. Ha az elmuit tizeszlendő folyamán elmulasztott utcarendezési munkálatok elrendelése napirendre kerül, nagyon meg lesz akadva a város. A városrendezés azért probléma, sőt azért megoldhatatlan probléma, mert nem volt hozzá generális terv. Pedig 1884 óta negyven év telt el, a háború kitöréséig harminc. Ha minden évben csak tiz utcát köveztek volna kl, a háború kitöréséig Szeged városnak mind a háromszáz u'cája — utca lenne és ma nem sulyosodna olyan teherrel a városra a kövezés problémája. De a generális terv mindig hiányzott és hiányzik még ma is. A városrendezésnél az a rendszer fejlődött ki, hogy a befolyásosabb városatyák akarata érvényesült mindig. Igy a külvárosrészek megmaradtak nyakig sáros, kövezetlen alföldi falunak. A város tervszerű rendezését én ugy képzelem el, hogy elsősorban a körutakat és a sugárutakat kellene rendbehozni. Igy minden városrésznek lenne egy két rendezett főútvonala. Ezenkívül a kövezési programot ut<y kellene összeállítani, hogy minden városrész minden évben két utcakövezést kapna. — A templomok, mint városcentrumok rendezése szintén már régen esedékes és régóta halogatott kérdés. A halogatásba belenyugodott mindenki, m;rt nem igen volták érdekeltek, akik forszírozták volna a kérdés megoldását és ezért nem vihető keresztül a piacok decentralizációja sem, pedig a Mars tér és a Szenti>yörgytér kiváló piac ér lenne, Ö.ök szégyene Szegednek, mint az ország legnagyobb katolikus városának a Kálvária kiáltó rendezetlensége is. Maholnap bekövetkezik az a leheleden helyzet, ho*y a körmenetek nem közel.thetik meg a Kálváriát. — Minden bajn k ez a mai idegesség az oka — fejezte be Balogh Karoly a basiélgeliat. •— Olyan Me^eíieK vogyui*, hopv »rtreíeilenné váiik minden tárgyalás. Egyik fái nem hallgatja meg a másikat és egyszerűen annak az akarata érvényesül, aki győzi erővel, hanggal, erőszakoskodással. Hangszerek, alkatrészek, javítások legolcsóbban Babósnál, Iskola-u. 40 Amihez mindenki ért. Irta; Móra Ferenc. Ennek a történetnek éppen csak az eleje hihetetlen. Az, hogy a Ferdinandus császár Bethlen Gábornak a Katharina asszonnyal való esküvőjekor afckora gyémántot küldött ajándékba, mint egy tyúktojás. A tyúktojás még csak hagyján, de nem olyan emberek voltak a habsburgok, hogy gyémánttyúktojásokkal hajigálództak volna. A Ferdinandus secundus rneg különösen nem olyan embet; volt. De hát azért csak el kell hinni a dolgot, mert anélkül nincs történet. Ugyan akkor se volna, ha a császár postán küldte volna a gyémántkövet ajánlott csomagban. Ha a posta ki lett volna már akkor találva, akkor bizonyosan ugy is küldte volna, annál inkább, mert a császárok portómentesen küldhetik még a káposztásköveket is. Mivel azonban a posta még akkor tarifástól együtt az idők méhében volt (ugyan a tarifa ott is maradhatott volna), a császár kénytelen volt követre bízni a követ. A követ aztán azt a bolondságot találta elkövetni, hogy az audiencián elkotyogta Bethlen Gábornak a kulisszatitkokat is. Többi közt azt is, hogy három nap, három éjjel tanakodott rajta a fötsége* császár, hogy elküldje-e, vagy se a kárbunkulust a nagyságos fejedelemnek: olyan nagy annak az értéke. — Azért ugy vigyáztasson erre nagyságod, mint a szeme világára, — nyújtotta át a bécsi fittyfiritty a szivárványszín szikrákat szóró kincset Erdély fejedelmének. — Ugy? — ráncolta össze Bethlen a bozontos szemöldökét. — No majd csak találunk neki valami alkalmatos helyet. Azt pedig nem máshol keresté, mint az udvarbéli urak közt, akik éppen az ebédlő teremben szürenkeztek a fekete mellett. Azon hacarásztak, hogy Parázsónak, az udvari bolondnak összeragadt a szája a sürü nádméztől, amivel a fekete levest édesítette. — No urak, tudjátok-e, mi ez? — toppant közéjük a fejedelem a gyémánttal. — Ugy nézzetek rá, hogy ez a karbunkulusok öregapja. Ezt pedig = annak adom közületek, akinek a mesterségét valamennyien legkülönbnek tartjátok. A bécsi követ majd a térdéig ejtette az állát bámulatában és rémületében, mikor a fejedelem oda fordult hozzá: — Megjelentheti kelmed otthon a felséges császárnak, hogy ilyen nagy' becsülete van minálunk ! az ilyen szines békasónak. Hanem az urak jókedvét ugy elvágta a fejedelem a pályázati hirdetményével, hogy ollóval se lehetett volna különben. Minden ember különb akart lenni a másiknál, s biz abból az lett, hogy minden ember nagyobbat kurjantott, mint a szomSZÓíljaNono, urak, — nevette el magát a fejedelem, — nem diéta ez, hogy itt is torok szerint mérjétek a dicsőséget ? Hát hiszen én azt se bánom, csak addig várjatok, mig a fülemet kiviszem közületek. Amit aztán végeztek, azt estére nekem megjelentsétek. Lett aztán olyan zenebona, hogy meglehetett volna vele szalajtani három török tábort. Kamarás, kincstáros, udvari pap, étekfogómester mind egymás hajában volt. Még az udvart hátvakaró is kékre-zöldre rikoltozta magát, hogv de bizony csak az ő mestersége a legelőbb való. (Az a kis ébenfapálca, amivel a mesterségét végezte, ma is megvan, még pedig nálunk a szegedi muzeumban, meg lehet nézni minden vasárnap. Ez is bizonyság rá, hogy milyen hiteles ez a történet.) Az egymásba keveredett társaságban csak két ember viselte magát csendesen. Parázsó, az udvari bolond, meg Nikodémus doktor, az udvari orvos. Parázsó még most is a nádmézet tisztogatta a nyelvével a szája széléről. Nikodémus mester meg arra adta a fejét, hogy sugdosócskát játsszon a versenytársakkal. Nem is kellett nagyon megerőltetni magát, mert minden embernek ugyanazt súgta a fülébe. Se többet, se kevesebbet, csak éppen ennyit: Ha azt mondod a fejedelemnek, nogy az én mesterségem a legkülönb, megfelezem veled a gyémántot. Nem hiába volt görög ember Nikodémus, de ravasz embernek is adott kenyeret. Akinek ö a fülébe súgott, az egyszerre elcsendesedett és egy szó; se szólt többet. Csak Parázsó kukkantotta éi magát, az is csak annyit mondott: — Hát nekem semmit se szólsz komám? A doktor méltóságosan végignézett a bolondon és azt felelte: — Polont lukpul polont szél fuj! — No csak el ne fújjon, kedves komám, — rázta Parázsó a csörgetyüs sapkát. S csakugyan, mikor este Nikodémus bejelentette a fejedelemnek, hogy őt találták legérdemesebbnek a gyémántra, s az udvari pap ezt megerősítette a többiek nevében („Dat Galenus opes!"), Parázsó nagykomolvan odakiáltott: — Vető! Ellentmondok! Olyan ráncbaszedett képpel mondta ezt, mint ahogy a nagyurak szoktak beszélni a fejedelmi tanácsban. S mentől összébb morzsolta sete-suta képét, annál nagyobb lett a kacagás. — Hát aztán mért mondasz ellent, te bolond ? — nevetett a fejedelem is. — Mert az nem lehet valami különös mesterség, amihez mindenki ért. — Ohó! — zajongtak az udvarbeliek. — Hiszen még a doktorok se mind értenek hozzá. — Hát ahhoz magam se konyítok, — bizonyította a fejedelem is. — Sohse tagadd, komám, — erősködött a bolond — holnap délig bebizonyítom, hogy egyiktek különb orvos, mint a másik. Nikodémus mestert fojtogatta a düh, de a fejedelemnek éppen jó kedve volt, belement a tréfába. — Ha beváltod a szavad, Parázsó, tied lesz a gyémántok öregapja. De hát szegény Parázsónak rosszul kezdődött a másnapja. Már első kakasszóláskor ott ténfergett a palota kertjében, s jajgatott akkorákat, hogy a főkertész mezítláb szaladt ki hozzá. — Mi baj, Parázsó? — A foeam, a fogam! Ugy fáj, hogy már a földet is rágom kínomban.