Szeged, 1923. december (4. évfolyam, 274-296. szám)

1923-12-25 / 293. szám

Szeged, 1923 december 25. SZEOED 27 Szegedi lányok könyvekről, művészetről, bálákról, az életükről és a férjhezmenésről. (A Szeged tudósítójától.) Tizenegyéves voltam, amikor elvittek egy hata'mas, fényes-tükrös, ragyogó terembe. Egy zongora szólt és walzerre tanított egy alacsony frakkos ur. Sötétkék matrózruhéban voltam é» én voltam a legfiatalabb. Akkor beszéltem először lányokkal. „Szabad?" — mor.dtam halkan és elpirultam. És akkor egész télen egyetlen leánnyal táncoltam a tükrök között, szőke volt, magasabb rá'am és legalább tizennégy esztendős. Azt hallottam egyszer, hogy szerelmes vagyok ebbe a lányba. Es azontúl elhittem, hogy szerelmes vfgyok. Tizenegyéves voltam, amikor elvittek egy hatalmas, fényes-tükrös, ragyogó terembe, ahol walzerre tanított egy frakkos ur. Azóta nézem a lányokat és sokszor csodálom őket. Nézem a szemüket, ahogyan csillognak és nézem a szájukat, ahogy csacsognak. Sokszor érdekeset mondanak és sokszor sokáig hallgatom őket. Most Szegedet jártam össze és sok lánnyal ültem szemben nagyon mély fotelekben, mig ők beszéltek és én blokkomba irtam egy apró ceruzával szaggatott szavaikat. Nagyon sok kérdés kellett, mig mondtak valamit. Szin e féltek. Az újságtól féltek. Ez volt minden interjú között a legnehezebb. De szép volt. Weisz Ágnes kipirultán fogadott és csillogott a szeme, ahogyan vigyázva mondta a szavakat.^ — Olvasni szeretek. Nagyon büszke vagyok rá, hogy Courts Mahlert soha sem olvastam és sok olyan könyv volt, amit eldobtam, amikor a második oldalig eljutottam... A novellákat szerettem most meg, Kaffka Margitot olvastam. És Romáin Rolandot szeretem, ugy várom már, hogy a Jean Christophe nyolcadik kötete is megjelenjen. És nem merem mondani, hogy szeretem Szabó Dezsőt, cscdálatos volt a Csodálatos Élet. Valahogy igy kellene irni, ilyen stílussal, hatalmasan és erővel... Különben most még nem ludom... az Elsodort falu-i fogom elolvasni, majd akkor.. . addig ne is írjon róla ... És szeretem Mark Twaint és a Copperfield Dávidot. Skakespearet és Arany Jánost... a Toldit, azt nagyon ... azt feleltem az érettségin ... — Verseket nem tudok olvasni, sokszor nem ériem Adyt. Még nem jutottam keresztül az olvasás tudományán. Nincs bennem olyan lángolás, clyan fiatalság, mint Adyban... de csak az irodalomban. — Szeretek énekelni és kézimunkázni is szoktam. És sportolni! Mindent a szabad levegőn. A férjhezmenésről ne beszéljünk, örülök, hogy ilyen az életem. És most egy kis csönd van, mikor a férjhezmenésről kérdezek. Aztán: — A bálakat nagyon szeretem, a legjobban !... Hogy egy kicsit merevek az emberek, nincs leger-ség... A frakkok, a fehér keztyük és a cigány... két-három bál egy szezonban, az jó... Szép ruhák! Öiéves korom óta táncolok. Most a jávát szeretem... Mindig azt, amit éppen táncolok. — Olyan ncgy baj, hogy itt nincs senki, akivel lehe ne a könyvekről beszélni. Szerelném, ha vezetne valaki, aki megmondaná, hogy mi szép! Aki megmutatná a kivezető utat, hogy hogyan lehet a szépség-hegy tetejére jutni. — És nagyon szerelnék még iskolába járni, sohesem tudom elfelejteni a nyolcadik osztályt... Vigh Mici nem akarta elhinni, hogy tőle kérek interjút. — Szeged most egészen kedves, habár nem nagyon szeretem. Oly szépek a teadélutánok a Kassban, csak oly kevesen látogatják! Mivel nem mentem egyetlen pályára sem, nem fog más hátra maradni, mint a — férjhezmenés! De lehetőleg nem Szegeden ... Szép lakás, az nagyon fontos, azt hiszem, ezt a férjek is nagyon szeretik. Oh, minden lány el szokta képzelni, hogy milyen lesz a férje... Szép is, jó is, gazdag is... aki kényelmes megélhetést biztositana... A mostani sok válárnak az az oka, hogy könnyelmű fejjel mennek be a házasságba. Én különben minden férfit lebeszélnék a házasságról... Ha valamilyen pályára mentem volna, soha sem mentem volna férjhez ! Mert elveszti az eaaber az önállóságát... — Sok koncertre járok, a muzsikát szeretem, Zongorázom és énekelek. És aztán van kölcsönkönyvtár és igy minden idő eltelik ... Én a modernek és a régiek között vagyok valahol... Debussyt szeretem, Bachot imádom... — Nem igaz, — kiáltottam tiltakozva — hiszen csenget is a Jézuska. — Buta vagy, mert a Kati csenget. — A Kati nem csenget, ő bent van a szobában. — Akkor a Marosán csenget. Maiosán málházó volt az állomáson. Elhallgattunk. Gyűlölettel néztem a női nem egyedül jelenlévő képviselőjére, a húgomra. Ugy éreztem, hogy galádul hazudik, ugy ahogy egy nő tud csak hazudni: Kegyetlenül, szivtelenül, magáért a hazugságért. Vad düh nyargalt keresztül a lelkemen. És nekiestem a kislánynak és cibáltam a haját és öklöztem a hátát. Sikított. Az anyám is, meg a Kati is beszaladtak és nagynehezen kiszabadították kezeimből a leányt, akit ugy gyűlöltem akkor. Később kibékültünk, nem beszéltünk többet a dologról, de lelkemben megszületett a kételkedés. Az első kételkedés és azt is egy nő lopta oda. A budapesti gyors zakatolva elvágtatott a kis állomás előtt és szent békesség terült el a pályaudvar fölölt. — Lemöhetnek jádzani — szólt be a szobába Kati —, ha megjön a Jézuska, majd szólok. Némán ballagtunk le a nyikorgó falépcsőn mind a hároman, lelkünkben valami bizonytalan szomorúság borongott, de amint megcsapta arcunkat a friss levegő, amint megláttuk a mindent eltakaró fehérséget, minden ünnepélyesség és minden kételkedés elröppent tőlünk es ismít gyerekek voltunk, gondialanok, vidámak, erősek, fiatalok. Kemény hólapdákat gyurtunk a puha hóból és pergőtűzzel támadtuk meg az állomás személyzetét. Hóembert csináltunk, seprőt illesztettünk a kezébe, szemét és bajuszát kőszén- | darabokkal pótoltuk. Aztán fogócskáztunk és hemperegtünk a hótengerben. Egészen megfeledkeztünk a Jézuskáról. Valahel messze, elnyuj'ott mozdonyfütly hasította keresztül a levegőt. A raktárban, az irodákban és a pályaudvaron felgyújtották a petróleumlámpákat. A váltóellenőr dideregve bandukolt az őrházak felé, kezében halványan reszkeíett a rácsos olajmécses lángja. A jelző harangja csilingelve megszólalt és mi örültünk a gyönyörűséges életnek. Hirtelen este lett. Titokzatos, ünnepélyes este. Az éjszaka ugy zuhant le a földre, mint valami halálra sebzett, hatalmas, fekete madár. A pelroleumlámpák gyönge fénye csak a körülöltük röpködő hőpihéket világította meg. A nagy téli sötétség felfalt minden világosságot. Lihegve megalltunk és felnéztünk az ablakokra. A függönyök mögül tompa világosság szülődött elő és sötét árnyékok suhantak el az ablak mögött. — Máma jön a Jézusta — szólt csendesen az öcsém. Az ablak hirtelen elsötétedett, majd valmi kis lángocska született a nagy sötétségben és a függöny mögött ide-oda röpült. M'gállt egyegy másodpercre és nyomában kis testvérlángocskák szüle iek. Akkor val ki félrevonta a függönyt és hirtelen megiá luk a ragyogó, káprázatosan fényes karácsonyfát. Száz gyeriya lángja csillogott a szikrázó agak között. És a karácsonyfa előtt, az ablak mellett állt anyuska és szorgalmasan gyújtogatta a még nem égő gyertyákat. Megdöbbenve néztük. — Ugy-e, hogy nem hazudtam — kiáltott a húgom — lássátok, nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, hanem anyuska csinálja. Na, hiés a Puccini operákat f Sehiller', Goethét olvasom és Heinét nagyon szeretem. A magyarok közül... Farkas Imrét! Olyón bájos és finom ! Adyt még nem tudtam eddig szeretni. Ha nincs más dolgom, akkor mindig Heinét veszem elő... olyan nagyon közel van hozzám... — És egy vágyam van! Utazni... Tóth Tusi alig csodálkozott, smikor előjöttem a kérdésekkel. Sokáig beszélgeiíünk es ugy körülbelül irom ide, amit mondott. Nem volt interjú, csak beszélgettünk. Ellentmondásaim csak ritkán akadtak. — Nagyon meg vagyok elégedve, hogy az egyetemre járhatok. Német-francia szakra, az idén iratkozhattam csak be. Most az a célom, hogy fanuljak. Ha esetleg férjhez mennék, akkor esetleg még is elhagynám. Nem tudom most még, hogy ez fogja-e betölteni életemet. Nem látok semmit sem rózsásan, de pesszimista sem vagyok, bizom azért, de vigyázok, nehogy csalódas érjen. A fér|hezmenés!... Az majd magától jön ... majd elér egyszer... A férjemet nem rajzoltam ki magamban, de az bizonyos, hogy becsületesnek kell lennie és nagyon intelligensnek ... nem lesz léha, dolgozni fog 1 Meleg otthont szeretnék és ezért akkor nem fofok tanítani. Valahová elszeretnék menni, ahol kultura van, Várad... Kolozsvár... — A társadalmi é'et nem elégit ki, nem állhatom ki az öt órai teákat és a bálakat. (Most a földszintről a kereskedelmista diákok zenekarának muzsikája jön el ide, halkan kicsit és elmosódva. Valami bálra készülhetnek, a Destineé t játsszák. Kicsit csönd van. Tótti Tusi ha.ározottan mondja): — Nem elégítenek ki a bálák ! — Nehéz volna elmondani, hogy miket szerefek. Olvasni és zongorázni. A regényeket szeretem. Anatole Franceot és Romáin Rollandot, A Thaist és a Coignard abbé véleményeit. És a Pingr.inek szigetét. Franceot a szelíd szkepticizmusáért szeretem. Ugy tűnik elő nekem, mintha leülne egy sarokba a bálteremben és onnan mosolyogna az emberekre ... És most sokáig beszélgetünk a Jean Christophról, képekről, amik megmaradtak a regényből. És Rostandról beszélünk, a Cyránóról és Ibsen Selnesséről. — Milyen kár, hogy leesett Selness építőmester! mondja Tóth Tusi. — A Toldit is nagyon szeretem és sokat foglalkoztam Madáchcsal. A Fausttal hasonli| resek, hát hol a Jézuska? Valami ismeretlen érzés félelmesen összeszorította a szivemet. Az öcsém is meredt tekintettel tapadt az áruló ablakhoz. A húgom pedig diadalmas mosollyal állt ott előttünk. Győzött. Igaza volt. Hogy fájt, hogy égetett az igazsága. Zokogva dőltem egy lámpakaróhoz és szerettem volna meghalni. Ugy éreztem, hogy valami nagy kincset raboltak el tőlem, a hitemet, a lelkemet orozták el. Kis öcsém megszeppenve bujt hozzám. Apró kacsójával megsimogatott és szepegve kérlelt. — Ne silj, ne silj, méj sijsz? Aztán őbelőle is kitört a zokogás, hangosan, fájdalmasan. Magamhoz öleltem, arcához szorítottam az arcomat és könnyeink összefolytak. Olyan egy voltam akkor az öcsémmel. Egyszer csak a húgom elkomolyodott arca is odakerült. A diadalmas mosoly, a felvilágosodottság győzelmes mosolya eltűnt róla teljesen. A mi kétségbeesett szomorúságunk megdöbbentette őt is és nCi fölényéből hirtelen odahullt közénk. Most már háromunk könnye hullott a fehér hóra. — Ne áruljuk el anyuskának, hogy tudjuk — mondta később. Ezért megbocsátottam neki árulását, megbocsátottam, hogy csúnyán megrabolt, hogy elrabolta hivő gyermekségem legszebb és legszentebb illúzióját, hogy belém lopta az első felvilágosodást. Megbocsátottam neki hálából, mert megtanított a — képmutatásra. .. Halk csilingelés hal'atsrott hirtelen és Kati lélekszakadva robopott le a lépcsőn. — Gyüjjenek már, gyüjjenek már, megjött a Jézuska. És mi hárman, öregek, felvilágosodottak, kirabolt lelkű képmutatók, odaállfunk a káprázatosan csillogó karácsonyfa elé, összekulcsoltuk kezünket és imádkoztunk...