Szeged, 1923. december (4. évfolyam, 274-296. szám)

1923-12-25 / 293. szám

Szeged, 1923 december 25. SZBOED 5 Zsirkay, Kiss Menyhért és Lendvai... Karácsonyi interjú. (A Szeged kikildött munkatársától.) Az ellenforradalom második nemzetgyűlésének bárom kimagaslóan hires és kiváló képviselő tagja van. Mind a három költő és mind a három nagyon hires. Az első Zsitkay János ur, a második Kiss Menyhért ur, és a harmadik Lendvai István ur, akit egyesek a germárcosan hangzó Lehner- néven ismernek. Van e, aki e neveket nem ismeri ?.., Az első ur nagyon hires ember. Tarpa község választói „választották" meg. Hétszázan voksoltak rá. Egyébként Tarpának ötezer voksos polgára van. Különben ez az ur szerkesztő volt Szegeden, A Tüz et szerkesztette. A második ur is nagyon hires ember. Az a nevezetessége, hogy a srozdonyvezető- sztrájk idején elvegyült a sztrájkolók tumultusában. Lelkének rgétz melegével agitált a kisemmizett vasutasok ügyében. Akkor a mellette ál ó sztrájkodhoz fordult: — Éljen a sztrájk l — mondotta szokatlan tűzzel. — Oh, hogyne kérem, én Andréka Károly detektivfőnök vagyok, — felelte a sztrájkoló. Különben ez a második ur szemüveget visel és ezzel magyarázzák, hogy versei még nem nyerték el a Nobel-mester diját. Ezenfelül Kiszombor szabad gazdái szabadakaratukból választották meg követüknek. És végül a harmadik ur. Czegléd hirös városát képviseli az ellenforradalom második nemzetgyűlésén. Annak a bizonyos nyomdai terméknek, amely a nép-ről nevezte el magát, belső, titkos, koszorús poétája. Képviselősége óta immár négyszer mondott beszédet. Külön- , böző városoknak piacán és az ügyészség minden alap nélkül csak ötször indított eilene eljárást. Nevezetességeihez hozzá tartozik az is, hogy A Nap cimü rendezetlen sajtóterméknek volt a destruktiv időkben belső munkatársa és a háború alatt hallatlan sikerei forditolta le Henry Barbusse Tüz-cimü regényét. Ezt a három hires és kimagasló követurat kereste fel a Szeged munkatársa febérkarácsony előtt való napon. Érdekes volt megtudni, hogy a három hires államférfi miképen vélekedik a magyar politikáról szent karácsony idején. Zsirkay János. Az első urat hosszas hajsza után A Nép cimü napilap redakciójában fedeztem föl, a fővárosban, a Rózsa-utcai Stádium-palota harmadik emeletén. Egy régi kollégám, akivel a budapesti rendőrség dzsungeljében akadtam össze, jelentett be Zsirkay János képviselő urnák. A főszerkesztői előszoba foteljében vártam három percig. A képvirelő ur Anka főszerkesztővel tárgyalt éppen nagyon komoly kérdésekről. Aztán széles mosollyal nyitott ki rám. — Ki keres engem ? — mondta akkor. Bemutatkoztunk. — Fuj, zsidó lap! Nem adok interjút l Egy szót sem nyilatkozom ... Aztán kissé megenyhült. Leültünk a fotelekbe egymással szembe. Nagyon melegen érdeklődött Szeged iránt. — Kik vannok ott? — kérdezte. — Juhász Gyula és Móra Ferenc dolgoznak nálunk, mondtam. — Juhász, azt tudom. De Móra, az biztos szégyei a Szegedet, ugy e név nélkül ir? — Nem, képviselő uram, vezércikk?t ir és minden vasárnap tárcát, — a nevével. — Hihetetlen ... — Hát Terescsényi mit csinál, mondotta aztán a képviselő ur. Pesten van? Ugy hallom a Világ-hoz akar menni... kár érte, miért nem ! jön hozzánk... az egy nagyon tehetséges fiu ... És Pör Tibor is fönt van ? Tölgyes, azt tudom. A Világ-nál. — Nem képviselő uram, Az EsMapoknál. Hiszen most volt egy sajtóper, amelyen nem jelent meg képviselő ur.. . — Az nem is az én ügyem, én csak belejavítottam a cikkbe ... Ez egy egész piszlicsár ügy .. . Nem is én irtam az egészet... — De az ügyészség éppen azokat a részeket inkriminálja, amelyeket a lépviselő ur javított bele a cikkbe . .. — Ez baj... Ez nagyon súlyos dolog... Látja, ugy szeretem Szegedet, hogy mindjárt 40 fokos lázam volt, amikor egy ilyen puszlicsár ügyben le kellett volna mennem Szegedre... Különben ugy látsz ik, a régiek közül senki sincs már Szegeden. Vermes Ernő Makóra ment... Makó után csak Jeruzsálem következhetik ... — Talán térjC nk át az interjúra képviselő uram ... — Nem mondok semmit annak a zsidó lapnak. Csak nem hagyom magam kifigurázni, ( nem hagyom magam megtámadni... Hiszen ellestelek vagyunk. Maguk azt szeretnék, ha engem leheletlenné tennének, én meg nem bánnám, ha önt holnap ezüstkanál lopásért letar* tóztatnák... — Én különben csak rosszat tudnék maguknak mondani és ezt még a fajvédők sem teszik karácsony előtt... -— Két tisztességes párt van a parlamentben. A fajvédők és a szocialisták... Két nyilt párt... Mi legalább megmondjuk, hogy mit akarunk... Bethen kétszínű, ez a legrosszabb ... Mi ellenünk legalább lehet küzdeni, mi megmondottunk mindent és az események minket igazolnak ... Mi a szocialistákat éppen olyan számba vesszük, mint ök minket. .. Hiszen hányszor küzdöttünk együtt... az egész indemnitási vitában ... El a Bethlen-politikával... Különben ennek a lapnak nem mondok semmit... Ez egy zsidó lap .. . maga egy rossz szellem... csak nem fogok nyilatkozni! És nevet hozzá Zsirkay képviselő ur. — Na nem igaz? szól át a régi kollégámnak. Csak nem fogok nyilatkozni egy zsidó lapnak... . — Mi a fajvédők programja, képviselő ur? — Semmi I mondja ridegen a követ ur. — Talán a külföldi kölcsönről I J — A kölcsön ... a kölcsön ... és nerelni keid a képviselő ur. Á'hunyorgst a kollegámhoz. Együtt nevetnek. — Éppen most várjuk a kölcsönt... mondja ezfán nagy nevetve é3 befordul a főszerkesztői ejlón. A Nép cimü nspilap egész szerkesztősége izgalomban van. Kölcsönt várnak. Karácsonyi előleget. Mindenki izgatott. Előleg, előlegl kiáltják mindenütt. Nem lehet dolgozni I Karácsony van I Előleg, előleg I... Micsoda lap, még karácsonykor is harcolni kell... előleg... előleg... Jó fé'óra múlva jön ki a főszerkesztői szobából Tarpa hires követe. Sápadt és szenvedő. A bajusza nagyon is lekonyul. Kabát van rajta. Elmegy. Szó nélkül. Nem kaptak kölcsönt. Kiss Menyhért. Ö is a főszerkesztői szobából jön ki. Nagyon meg van illelődve, amikor szólnak neki, hogy interjú lesz. Már jön is felém és már beszél. Cvikkere mögöít nagyon komolyak a ' szemei. Nefelejcsek. Irta: Juhasz Gyula. I. Valahányszor elmegyek a szegedi egyetem előtt — pedig minden áldott nap elmegyek előtte — eszembe jut életem négy esztendeje, amelyet egészen a tudományoknak és művészeteknek áldoztam, amikor fiatal, szegény és boldog és büszke filozoptere voltam a budapesti egyetemnek. Négy gazdag és mozgalmas esztendő, döntő jelentőségű élményekkel, nagy mesterek hatásával, kiváló társak együtt indulásával: vájjon a mai egyetemi ifjúságnak is lesznek-e ilyen élményei, ilyen mesterei és ilyen kortársai? Nekem jutott mindezekből egy egész hosszú életre való. Még ma is különös melegséget érzek a szivem táján, ha fölbukkannak emlékezetemben, „lelkem szemében", mint Hamlet mondja, a Négyesy stilgyakorlatok hallgatói. Ezeken a pénteki órákon, amelyeken verseket és prózát olvastak föl a „nyelvészek", j született meg az uj magyar irodalom. Hiszen a J fölolvasók és bírálók sorában ott voltak: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Oláh Gábor, Balázs Béla, Benedek Marcell, Lehel István, hogy csak egy párat említsek és engem ért az a megtisztelő véletlen, hogy éppen ezekben az években titkárja voltam a derék és lelkes Négyesy professzornak. De ránk, akkori fiatalokra, akár a tudomány, akár az irodalom ösvényén indultunk el, a legmélyebb és legmaradandóbb hatást tanáraink közül mégis egy csodálatos férfi tette, akit RiedI Frigyesnek hívtak és akinek arcát, alakját te modorát szeretném néhány tárcaláb keretéi™ újra fölidézni, mint az ezeregyéj bűvös palackjában a szellemet. * Mikor Riedl Frigyes az előadóterembe lépett, hirtelen elektromos áram futott végig rajtunk, érezni kellett egy rendkívüli ember jelenlétét. Ember volt elsősorban, amit némely hires tanárunkról kevésbé mondhattunk el. Mert volt közöttük olyan, aki mindig szónokolt, akár az esztétikai küszöbről beszélt, akár Arany János kisebb epikai költeményeiről és volt olyan is közöttük, aki olyan mereven és magasan ült és untatott a katedrán, mint a dalai láma. Riedl Frigyes a tudásán és tehetségén kivül — egészen különösen dus és mély tudása és rendkívüli tehetsége volt — az idegeit is elhozta az előadó terembe, a mozgékonyságát, a kíváncsiságát, a játékos ösztönét, a különködését és a szeretetreméltóságát. A szivét és elméjét tette ki mintegy az asztalra, amely mellett ugy foglalt helyet, mint középpontja egy társaságnak, amely szereti őt, szereti egymást és szereti a tudást és műveltséget. Szinte családias melegség áradt belőle, pedig tulajdonképen nem igen ismerte hallgatóságát, a nagyon finom és mély érzésű és ideges emberek ösztönös zárkózottságával, sőt bizalmatlanságával közeledett egyesekhez, de így, bizonyos jótékony távolságból, amelyet soha nem éreztetett, csak tudásával, a bizalmas közlés otthonosságával beszélt apró, intim tényekről és nagy, egyetemes igazságokról. Különösen sok női hallgatója volt, neki, az agglegénynek, aki egy nőt ismert és szeretett igazán: az édesanyját és aki a nőkről a leglojálisabb udvariasság és a legfinomabb malicia hangján nyilatkozott. Beöthy Zsolt ugy trónolt tanári szobájában a hölgyek fölött, mint egy keleti nagyúr, Heinrich Gusztáv ugy viccelt velük, mint egy Öreg bon- | viván, Bodnár Zsigmond olyan goromba volt hozzájuk, mint egy tatár kán, Széchy Károly olyan gáláns, mint egy gárdista, Riedl Frigyes volt a trubadur, aki a mennyei és földi Minnét összhangba hozza. Előadásaiban egészen sajátos erejű drámaiság volt. Állandóan kérdéseket adott föl magának, amelyekre válaszolnia kellett. Hangja melegen vibrált, néha elcsuklott, néha megremegett, fátyolos lett a megindultságtól. Maeterlinck mondja valahol, hogy a dolgokat a szeretet teszi értékessé, amellyel hozzájuk ragaszkodunk. Riedl ennek a szeretetnek embere volt a tudományban. Szerette az apró, furcsa, jellemző tényeket. Szeretett mozaikokból építeni. Szeretett elcsodálkozni az embereken és müveiken. Omnia admirari: ezt hirdette és ezt gyakorolta Horatiussal szemben. Da azért szkeptikus volt, vagy talán éppen ezért volt szkeptikus. Mikor egy szemináriumi órán Vörösmartynak egyik addig kevéssé ismert és kevéssé megbersült verséről volt szó, amelyet nem egészen értettünk, kijelentette, hogy ezt Gyulai Pál nagyszerűnek találja. — „Én nem mondom, hogy nem nagyszerű, de nem értem egészen. Gyulai sem értette és nagyszerűnek találta. Majd ha megértjük, valószínűleg mi is annak fogjuk találni 1" Ez volt az ő kritikája és iróniája. Ennek a versaek elemzésénél történt, hogy egy rajongó filozófusjelölt Komjáthy Jenő egyik költeményére hivatkozott. Riedl megállt előtte, karba tette kezeit, megcsóválta fejét és hirtelen ezt kérdezte: „ön talán anarkista?" Többször megesett, hogy jutalmat tűzött ki egy-egy homályos verssor megfejtésére. Ez az ő nemes sportja, az ő filológus társasjátéka volt. Ha avatatlan kíváncsiság vagy stréberség zavarta, ilyenkor reménytelenül nézett szét és egy alkalommal egy ilyen oktondinak megfogta nyakkendőjét, erősen és fájdalmasan a szemébe nézett és csak ennyit válaszolt: „Nagyon csines nyakkendő, igen delikát színek!" Egy ember volt, akiről ritkán beszélt, akinek a nevét sem igen ejtette ki alőadásaiban, de akivel állandóan és bensőségesen foglalkozott, akinek sötéten ragyogó szelleme ott lebegett mindig körülötte: Péterfy Jenő. Egyszer, az ókori dráma alkalmából elmondotta, hogy a taorminai antik színházban, az Isten szabad ege alatt „ez a férfiú", mint szavalta el neki Sophokles márványszépségű görög verseit. (Sophokles anyanyelvén természetesen, hiszen Péterfy Jenő negyven és egynehány éves korában kitűnően megtanult újra görögül, hogy Platónt fordíthassa.) Riedl arca valósággal átszellemült, a hangja sírt az emlék melegétől, a csengetés szinte fölrázta és fölébresztette. Este hat óra volt, a hosszú, homályos folyosón gyérén pislogott a gázlámpa és amint az ő imbolygó, tétova lépéseivel végigment, nagy árnyéka a padlón hosszan és rejtelmesen húzódott utána, mint egy halott árnyéka, egy halott baráté amelytől nem tud és nem akar szabadulni többé