Szeged, 1923. október (4. évfolyam, 223-248. szám)

1923-10-26 / 244. szám

Szeged, 1923 október 21. SZEGED 7 Foglyok és börtönök. (A Szeged tudósítójától.) A romantikus, csa­pongó fantáziájú regények szoktak foglalkozni a börtönök falain beltt! lüktető élettel és a jelen­ben egyre több film eleveníti meg a hatalmas börtönök életét és nem egyszer varázsolja a vászonra a darócruhás fegyencek sétáit a fegyház udva­rán, amint egymás mögött mennek némán két­két lépés távolságra, hosszú libasorban. Láttunk már a filmeken kinzókarorás és pókhálós pincés régi börtönöket és láttunk már cellákat belülről, amint egy priccsen kanalazza a fegyenc csajkából a levest. Ezek a regények és filmek rettegést oltottak be mindenkibe és nem egy olyan ember van, aki este a hold alatt csak félve mer el­sétálni a börtönök komor és szótalan falai alatt. Az emberek borzonganak a börtönöktől és a fehér darócruhás rabokra iszonyaital néznek. Azt hiszik, hogy ezek mind gyilkosok, akik szaddista élvezettel vették kezükbe a fejszét, hogy éjfélkor odalopódzanak mélyen alvó áldozataik ágyaihoz. Nem gondolnak egy percre sem arra, hogy ezek között a sápadt darócruhások között nem­csak rablógyilkosok vannak, hanem olyan em­berek is lehelnek, Ekik szegénységükben és szerencsétlenségükben nyúllak mások vagyoná­hoz. És a mai társadalom nem fogadja vissza a ,szabadult rabokat", rámondja a szentenciát, hogy ez rossz ember és nem javulhat meg. Nem akarjuk azt mondani, hogy a mai magyar börtön-rendszer a legideálisabb és nem hagy semmi kivánni valót hátra, hiszen a mai börtön­rendszerrel bizony nagyon nehezen lehet meg­gyógyítani, megjavítani bűnös-betegeket és ha azt akarjuk, hogy a bűnösök dolgos tagjai legyenek a társadalomnak, egészen más igazság­szolgáltatási rendszert kellene alkalmazni, — mégis meg kell állapítanunk, hogy a börtönök egyáltalában nem olyanok, mint ahogyan azt le szokták festeni. Az elitéltek nem ülnek elhagya­tottan és egymagukban sötét cellájukban, hanem azoknak legnagyobbrésze munkával van elfog: lalva, olyan munkával, amely nemcsak hasznot hajt az államnak, hanem javitó hatással is van az elitéltekre. Ma délután a Szeged munkatársa kint járt. a Csillagbörtönben, amely a váci fegyház mel­lett ma a legnagyobb börtöne CsonkámsgyÍr­országnak. Illetékes helyeken már régebben és nem egyszer szóba került, hogy a Csillag­börtön foglyai a reájuk kiszabolt munka után cellájukban olyan művészi értékű kézműves munkákat készítenek, amelyek eddig még nem kerültek ki a börtönök falai közül, ahonnan pedig nem egyszer csodálatos muntokat hoz­tak magukkal a szabadu'ó rabok. Hire járt, hogy a rabok — jobbára a hosszabb időre el­itéltek — közönséges komisz kenyérből, amit szájuktól vontak el, hosszabb szárítás és pre­parálás után művészi dombormüveket készítet­tek, jobbára ismert híres képek és jelenetek reprodukciója alapján. Ezek a fegyencek ugyín ebből a preparált komisz kenyérbélbő! szobro­kat is készítettek, legtöbbször fogoly társaikról, amelyeknek komoly művészi értékük is van. Ezeken a munkákon kivül azonban egy olyan remek munka került ki a Csillagbörtönből, amely minden eddigi fegyencmunkát maca mögött hagy és elhomályosít. Egy rablásért el­itélt fegyenc, akit a bíróság egy évtizedre kül­dött a börtön falai mögé, mintegy hétesztenáei szakadatlan fúrás-faragás után egyetlen körtefa gyökérből a legnagyobb precizitással működő ingaórát szerkesztett. Ennek a munkának na­pokon keresztül csodájára járt mindenki, aki bejutott a Csillagbértön legbelsőbb irodáiba. A legnagyobb elismerés hangján beszélt róla mindenki — és az eredmény az lett, hogy föl­vitték az országos börtönügyi muzeumba. Cso­dálatosképen nem jutott senkinek sem eszébe, hogy ezt a milliókat érő alkotást el kellene tenni addig, míg a fegyenc kiszabadul, aki ak­kor annak adta volna el, aki a legtöbbet fize­tett volna érte és igy a kap ott pénzbőí könnyű szerrel egzisztenciát teremthetett volna magának a megtért bűnöző. Dr. Csiky Jenőt, a börtön igazgatóját keres­tük fel ma délután, aki éppen az egyik mű­helyben tartózkodott, ahol ellenőrizte a munkát. A kapus-őrmester egy padon kinált meg hely­lyel bennünket és mig néhány percig várakoz­tunk, nem egy érdekes dolgot láttunk. Két fegyenc hatalmas kosárban hordta be a rak­tárba a répát. Arcuk mosolygott, kémlelve néz­tek ki a Mars-térre a bezárt ajtó üvegén. Erősek és izmosak. Arcuk egészséges. Mintha semmi­ben hiányuk nem lenne. Mintha jól éreznék itt magukat. Csak dohány kellene. Kérve néztek a kapus-őrmester nem túlságosan illatos pipájára. Aztán egy egész csapat jött libasorban. Be­végezték munkájukat. „Lakásukba" mennek — vagy sétálni. És egy másik fogoly is jön. Szu­ronyos börtönőr kiséri. Az ügyvédje kiván be­szélni vele. Nevet, amint jSn, pedig most ítélték el tíz esztendőre. Mindenütt jókedv, — csak a dal hiányzott. Aztán jön dr. Csiky Jenő. Köszön neki min­denki. Szigorú az arca. Komoly, szinte félel­metes. Mozdulatlan vonások az arcán. Siet. Nagyon szigorú lehet. Sapka van a fején. A „schild"-hez emeli hanyagon a kezét, amikor megállítjuk. Még mielőtt bármit is mondanánk, keményen szól: — Nem mondhatok semmit!... Ezután elmondjuk, hogy mit akarunk. Nem akarjuk megnézni a cellákat, riportot sem aka­runk irni róla, még a műhelyekbe sem aka­runk ellátogatni — pedig érdemes lenne —, , Beszállásolása (A Szeged tudósítójától.) Budapest székes­főváros tanácsa értesítette Szeged város taná­csát arról, hogy a főváros törvényhatósági bi­zottsága a katonai beszállásolásokat meg­tagadta és kimondotta, hogy a katonai igazga­tást ezentúl saját hatáskörében intézi. A főváros átirata alapján a város tanácsa csütörtökön foglalkozott ezzel a kérdéssel. Balogh Karoiy tanácsnok, a katonai ügyosztály vezetője ismertette az ügyet a tanáccsal. Meg­állapította, hogy Szeged város közönségére is igen súlyosan nehezedik az 1879. évi 36. tör­vénycikkben megállapított tiszti beszállásolás, mert még mindig a békében megállapított tiszti átvonulási szállásilletékeket fizetik. A legsérel­meseob az, hogy a honvédelmi miniszter át­vonulás és kivezénylés között nem tesz különb­séget, pedig lényeges különbség van közöttük, mert a beszállásolási törvény ertelméban nem lehet átvonulás alatt mást érteni, mint a had­gyakorlatok, próbamozgósitásiok, vagy más ka­tonai mozdulatok végrehajtását. A törvény ren­delkezései szerint ilyen eseiban is legfeljebb harminc napig vehető egy lakás igénybe, ál­landó jellegű, több hónapig, esetleg évig tartó lakást csak „önbérlés" utján foglalhatnak le a katonai közegek. — A kivételes törvények megszűntek — mondja Balogh Károly előterjesztése —, tehát állandó lakást nem lehet igénybe venni más­ként, csak bérlet utján, illletve jelenleg csak a lakáshivatal hozzájárulásával. Ha n:m had­| gyakorlatról, próbamozgósiiásról, vagy egyéb katonji mozdulatok végrehajtásáról van sző, i minden más rendelkezésnek, vagy megbízatás­nak kiküldetés jellege van és a kiküldőit köte­les napidija ellenében magának szállásról és ellátásról gondoskodni, azzal átvonulási szállás „Fel kell gyújtani az összes utcalámpákat." sőt még egy fogollyal sem akarunk beszélni. Csak azt kérjük, mutassa meg azokat a mun­kákat, vagy mondjon róluk egyet-mást. Összeráncolja a homlokát. Szigorú. — Nem mondhatok semmit... Rideg. Olyan, mint a káplár, mikor a köz­legénnyel beszél. Szinte pattog. — Nem mondok semmit, mondja még agyszer. Nagyon elutasító, most már olyan, mintha rabbal beszélne. Igazgató ur, mi nem vagyunk kémek, vagy fegyencek. írni akartunk a Csillagbörtönről, meg akartuk mulatni, hogy a börtön foglyai nem mind rablók és gyilkosok, hanem akik szegénységükben és szerencsétlenségükben lép­ték át a törvény egyenes utjának korlátjait. Embereket akartunk mutatni, nem rabokat és gyilkosokat. Nem rajtunk múlott, hogy az emberek minden szürke-, darócruhás fegyenc­ben, akik az utcán sóváran lesnek el a ciga­retták csutkájáig, nem látnak mást, mint szad­dista-mosolyu utolsó embert. fv. gy ) m a tanács előtt. címén senkit meg nem terhelhet. A beszálláso­lási törvényben megállapított kötelezettségeket a város közönsége szívesen vállalja, de csak olyan keretek között, mint azt a törvény el­rendeli. Nem vállalhatja azonban a polgárság az elszállásolási kötelezettséget akkor, amikor egyes urak hivatalos kiküldetéséről van szó, hiszen ilyen esetben minden kötelezettség a ki­küldő hatóságot terheli. A tiszti szállásokért, átvonuló szállás címén különben is olyan kevés a megállapított szállás-dij, hogy azért lakást kérni nem lehet. A tiszti szálláspénzeket tehát a mai viszonyoknak megfelelő összegben kell megállapítani. Balogh Károly előterjesztésében elmondotta azt is, hogy a város közönségének egy részét a francia megszállás óta állandóan terheli a katonai beszállásolás, a megszálló csapatok ál­tal lefoglalt lakásokat ugyanis a francia csapa­tok kivonulása u'án a magyar honvédség vetie át, azóta folyton használja annak ellenére, hogy a törvény értelmében még átvonulási szállás címén sem lehet egy lakást harminc napnál to­vább igénybe venni. Ezzel szemben egyik tiszt a másiknak adja át a lefoglalva tartott lakást, rendesen olyannak, aki állandó iakásul hasz­nálja azt. — Ezeknek a lehetetlen állapotoknak a meg­szüntetése érdekében — javasolta Balog Ká­roly — írjon át a tanács a vegyesdandár pa­rancsnoksághoz és kérje, hogy az évek óta le­foglalva tartott és tiszti beszállásokra használt lakásokat haladéktalanul mentsék fel, az állan­dóan Szegedre vezényelt tisztikar pedig önbé­relt lakásokban helyezkedjék el. A tanács Balogh Károly előterjesztését teljes egészében elfogadta. (A Szeged tudósítójától.) Több ízben foglal­kozott a Szeged már a város botrányos köz­világítási viszonyaival és rámutatott arra, hogy a város hatóságának elsőrendű kötelessége a kérdés végleges megoldásáról gondoskodni, még ha az anyagi áldozatokat is kívánna. A város háztartása ugyanis már lényegesen jobb körül­mények között van, mint közvetlenül a háború után volt, a városi jövedelmek lassan-lassan hozzáidomulnak az élethez és igy teljesen jogos az a kívánság, hogy a jövedelmek gyarapodá­sához mérlen növelje a vároí az ellenszolgálta­tások mértékét is. Amikor a Szeged a közvilá­gítás visszaállítását követelte, szava, a közvéle­mény egységes akaratának megnyilatkozása volt és egy pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy komoly megfontolásra talál a város hatósá­gánál. A csütörtöki tanácsülésen valóban napirendre is került ez a rendkívül fonto3 kérdés. Rack Lipót pénzügyi tanácsnok ugyanis beterjesztette a légszeszgyár szeptemberi számláját, amely szerint a mult hónapban négy és félmillió ko­rona értékű gázt és villanyt fogyasztottak el az utcalámpák. A tanács már éppen megszavazta a számla kifizetését, amikor a polgármester fel­szólalt: — Álljunk meg ennél a kérdésnél egy pilla­natra — mondotta —, a közvéleménynek igaza van, amikor az utcavilágitás régi mértékének visszaállítását kívánja. A városban tényleg bot­rányos sötétség uralkodik éjszakánként. Ezen a lehetetlen állapoton segíteni kell valahogy, még pedig hamarosan. Fel kell gyújtatni az összes utcalámpákat. Szóiitsuk fel a légszeszgyár igaz­gatóságát is, hogy az utcavilágitásért kisebb egységárakat számlázzon. A polgármester javaslatára ezután a tanács megbízta Rack Lipót pénzügyi tanácsnokot, hogy lépjen érintkezésbe a légszeszgyár igazgatósá­gával, tárgyalja le az összes utcalámpák felgyuj­tásának feltételeit, dolgozzon ki javaslatot és azt sürgősen terjessze a tanács elé. Reméljük, hogy a kérdés az első felbuzdulás után nem kerül a nagytemetőbe, hanem a tanács végre energikusan hozzáfog az elintézéséhez ís. Hisszük, hogy a légszeszgyár igazgatósága sem gördít akadályokat a terv keresztülvitele elé, hiszen a várossal kötött szerződés úgyis köte­lezi az utcaiámpák kezelésére és felszerelésére,

Next

/
Thumbnails
Contents