Szeged, 1923. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

Szeged, 1923 április 1; SZBQBD A feltámadás nagy emlékünnepe a halhatatlan eszmének örök diadala. Millió és millió ember zsolozsmája száll az ég urához és a Hozsannán keresztül is hallatszik az örök ige: „Ego sum vi3, veratis et viia". Én vagyok az ut, az igazság és az élet. A királyok királyának nem volt udvari bolondja, az általa hirdetett eszmének csak apostolai és vértanúi voltak. Ego. Destruktív magyar bánatok. (A Szeged tudósítójától.) Miután karácsonykor is a koicsmáról irtam az ünnepi riportomat, a szerkesztő ur ugy találta, hogy nem illik megint a borosüvegek mellől venni a témát. Magyar LBCÍ a zengerájokról ir, én meg a korcsmákról, még majd azt hiszi a közönség, hogy itt egy korhely szerkesztőséggel akadt össze. Nohát nem egészen igy áll a dolog. Jó Tömörkény bátyánk és mesterünk tudta mit csinál. Mert tévedés ám azt hinni, hogy csak a városháza, a rendőrség, a hivatalok, meg az uri kaszinó lennének a jó hírforrások. Hahaj, sokkal többet beszélnek ezeknél a városszéli kupaktanácsok, a gazdakörök, legényegyletek, meg a szervezetlen individuumok, ezek a félhivatalos hírforrások, amelyek a félliteres flaskák mellett öntik ki magukból az eseményeket, politikát, tőzsdét, közgazdaságot, erkölcsöt és minden megemészthető problémát. A jó riporter olyan a korcsmában, mint a szivacs. Nemcsak a bort szívja magába (erre nem is igen telik), hanem felszedi az embertípusokat, elcieni a beszédjüket, közéjük idomul és megtud mindent egy olyan kasztot illetőleg, amely az intelligencia látószemei előtt majdnem teljesen ismeretlen. A felparaszt, vagy uri-paraszt, aki a városban lakik és a korcsmában eiégili ki társas ösztöneit és szellemi szükségleteit, ajságot is olvas néha, de még többet tud újságolni. Ugyan honnan a poxolbói tudtam volna meg például, hogy Témför Suba Gergő urambátyám sublóijáb3n mázsára való ezüstpénz rejtőzik és rengeteg tökéje kamatozik a takarékban, aztán mégis a fogához veri a garast. Azt se igen mondaná meg nekem a polgármester, vagy bármiféle hivatali firkonc, Jiogy három millióért kelt el a Törköly Més feketeszéli viskója. Mindent betetőz végül az a világsajtóba való hir, hopv Bohai Ábris csanádpalotai pór hét millió dollárt örökölt a nagybátyjától, aki amerikai üveggyáros volt, amig élt szegény. Már most, hogy milyen vita indult meg a korcsmaasztalnál a dollár árfolyama körül és hogy miként számították ki a subások, hogy a hét millió dollár körülbelül huszonegy „billiomod" magyar koronát ér, az a boldog emlékezetű Tömörkény István tollára való téma lenne. fogadalom, fogadalom . . . Tudnak ezek a magyarok mindent. Még azt is tudják, hogy ki a destruktív, jobban, mint azok a professzionista politikusok, akik a destrukció vádját kisillabizálták. Gömbös Gyula nem is sejti, hogy a két gazdaformáju ember közül, akik jobbra gubbasztanak melleltem a literes előtt, az egyik destruktív, a másik meg konstruktív. Az egyik a nagy adóról beszél és szidja a kormányt, a másik meg hallgat. Az egyik panaszkodik a rossz utak és a rossz világítás miatt és szidja a várost, de a másik megint csak hallgat. A hallgató persze a konstruktív, hívják Rukavina Pélernek s a lázadó a destruktív, hívják Piszmeg ( zelőtt Pinkenstein) Ádámnak. Azt mondja például Piszmeg: — Hát nézze kigyelmed, ha a Kormos Imre aszondta magának, hogy száz pengőt ad, akkor én aszondom, hogy egy fityinget se adok. Ugy se lössz abbul a templombul mán semmi. Mire ö3szcszödik a pénzt, annyi mintha a felit se szödték volna öisie. Mert fé'év múlva felit éri az egész. — Be köll váltani a fogadalmat — szögezi le Rukavina. — Fogadalom — fogadalom. Majd möglátja, hogy nem lö<sz abbul semmi. Összegződik a pénzt, oszt eltöszik magnak. Inkább házat építené: ek azoknak, akiket elmosott a viz. Piszmeg Ádám kimondja, amit gondol. Ki merne igy beszélni az általános meggyőződés ellenére ? Azt is a fejébe vetie például, hogy az egész fogadalmi templom-akció csak hivalkodásért van. — Azért csinálják — mondja —, hogy lögyön mivel dicseködni a főispánnak, a polgármestörnek, mög a többi uraknak. Tudom én azt jól. —- Ejnye mári, ez nagyon csúnya beszéd kendlül — szól a másik. — Hát magának nem köll a temp'om? — Dehogy nem. — Iitentelen embör rnaga? — Dehogy vagyok. — Hát akkor ne sajnáljon pár ezör forintot, a szent szürit ennek a világnak I Nagyot néz Piszmeg Ádám és azt mondja: — Jól van no, ütse kő, adok én is kétszáz forintot. De a möggyőződésöm, azt nem adom, Danolásl tilalom az egész vonalon. Igy tárgyalják le a fogadalmi templom ügyét az egyik alsóvárosi korcsmában, miután a Kereskedők Szövetségében egészen másként tárgyalták le. De azért ezek az emberek se roszszabbak a többinél, azaz épp olyan rosszak. Nem terjed az ö önzetlenségük sem tovább a kislajbizsebnél. Gonoszak, mert szeretik a szabadságot és szeretik a demokráciát. A korcsmában nem tűrik a paragrafusokat. A faiakon csak két illusztrált utasítást vesznek szívesen. Az egyik igy szól: „Kibic fogd be a szád1" Á másik azt mondja: „Tovább lesz idogálva!" Ultramodern napjainkban azonban nsgy bajok vannak a korcsmai szabály körül. Es arról szólna tutajdonképen ez a riport is, hogy rend van a korcsmában, olyan rend, hogy ilyen még sose volt. Magyarjaink között nagy a zúgolódás, mert rettentően megsérletie őket a jogrend. Magyarán mondva, ráült a szájukra az államhatalom. Mert azt még csak el lehetett viselni valahogyan, hogy kutyákat a helyiségbe vinni tilos és a nyilvánosság szemérme elleni kihágásokra vonatkozó intelmek is elviselhetők, (bár be nem tartatnak) ami azonban most történt, azt a magyar természet be nem veszi. Azokról a táblácskákról van szó, amelyeket nemrégiben függesztettek ki derék korcsmárosaink a falakra és amelyeken félszeg ákombákomokkal a következő szavak ékeskednek: „Ezen helyiségben rendörhatóságilag tilos a danolds." fii magyar korcsmákból kitiltania „danolási!" Emberfia ilyet még nem hallott I — Még a zsidóknak is mögborzad a háta, nemhogy nekünk — mondják méltatlankodva a törzsvendégek. — Hát kinek mi baja vele, ha danolunk? Ki nem danol, ha be van rúgva? A rendőr nem danol ? A miniszter nem danol ? Nem a fene. Ugy danolt a Nagyatádi, mög a Mayer az Ónozó Poldinénál tavaly ilyenkor, hogy csudaság. Hova jutunk, ha már ebbe Í3 beleüti az o rát a hatóság? Igy folynak a méltatlankodások az egyik tiszaparti borozóban. A sarokban ül a kicsiny, de szenvedélyes tömeg, tagjai leginkább iparosok, öregek, ifjak, vegyesen. A sandaszemü, kopott cigány érzelmesen ropogtatja fak£ hegedűje húrjait, szép Dankó- nótákat ereszt meg rajta, de a nótára hevülő borszagú szájszegletek eltorzulnak egy hórihorgas ásitássá. — Elalszik az embör — motognak a korcsma rabjai és egyikük oldalba billenti a cigányt. — Eredj mán te is, le fércmunkás! Csak ríkatod az embört avval a muzsikával. Mi fenének húzod, ha nem lehet danolni ? 1 Következik a szavallás, A cigány kivergődik szegény az ajtón. Nem kapott egy vasat se. (Ezt is neki találták ki, a daoolási tilalmat). A magyarok pedig tovább morognak és tovább idogálnak. Egyszerre felugrik a társaság legifjabbnak látszó tagja és rákiált a kályha mellett bóbiskoló korcsmárosra : — Hallja-e kend? 1 Hátszavallani szabad-e ? A korcsmáros felfülel, majd visszaejti fejét a további bóbiskolásba, ami annyit jelent, hogy szavallni szabad. Igaz is, hiszen valamivel csak el kell ütni az időt záróráig? Hát elkezd szavalni ez a csizmadialegény külsejű honpolgár „modern" költeményeket. Az első ^zavaHat" Garai szerzeménye, a Miciszláv király és Béla herceg története volt, másodiknak ugyancsak Garaitól szavalta el a Kontot. Itt csak az a hiba, hogy Kontot hamarabb végezte ki, mint a költő. — Kérünk még egy litert — veti oda az egyik kefekötő s korcsmárosnak. — Szódát is? —• Szoldát nem iszunk. Ujabbnál ujabb szavalatok jönnek, egész szép repertoárja van az ifjú csizmadiának. Mégis csak van abban valami, hogy csizmadia és kéjgáz. Még Petőfit is előveszi, még pedig a kellemetlen oldalát, amelyiket a centennárh cenzúra törölt. Elszavalja például A király esküjét. A hatás megdöbbentő. Általános feszengés a szélső jobbold illón. A korcsmáros feláll és legalább is olyan komoly arccal, mint egyházelnök, azt mondja: — Kérőm, az én heliségömben ilien versöket ne tessék szavallani. Én nem töszöm ki magam semmiféle büntetésnek az urak kedviér. Egy gondolat bánt engemet... A borárak emelkedéséről álmodozó korcsmáros nem is sejtette, hogy itt Petőfi Sándor magyar költőt fenyítette meg. Visszaül a helyére és figyeli a következményeket. A következmények egy negyedórás szünet alakjában jelentkeznek. Szünet alatt terefere folyik, aztán megint megszólal a csizmadia: — Hát Petőfi Sándortól szabad-e szavallani, korcsmáros ur? A korcsmáros megint felemeli a fejét és megint visszasülyeszti, ami annyit tesz, hogy igen. A csizmadia pedig kezdi: Egy gondolat bánt engemet, irta Pelőfi Sándor. Mikor a műkedvelő szinész kimondja a belföldi tilalom alatt álló vers utolsó sorát, a korcsmáros ismét feláll és következik Petőfi Sándor magyar költő második megfenyitése: — Záróra, kérőm I Az ember tragédiája. Halleluja, az eszme sorsa ez! Kihörpintik boraikat és hazamennek a legények. Ez a danolási tilalom legszomorúbb akkordja: a fizetés és a hazamenés. S a fizetésről jut eszembe, hogy még egy szomorú tábla lóg ujabban a szőgedi hirös korcsmák falán. Ez aztán betetőz minden modern rendszert, korcsmai jogrendtet és borivó dekadenciát 1 A felírás igy szól: „Hitel nincs. Hitelt kérni, vagy adni, rendőrileg r tilos." Ó, boldogtalan idők! Lassankint egy pokoli cégtábla kerül az összes korcsmabejárók fölé: „Aki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel:* Pór Tibor. Komponáló-gépet talált fel és szabadalmaztatott az amerikai *Monnt Vincent College bakteriológiai profeszszóra, dr. Stoehr Móric, amely különösen a fantáziából komponáló zenészeknek jelent nagy könnyebbséget. A találmány voltaképen nem egyéb, mint kottaíró gép, amely a zongorán megütött hangot jegyzi fel egy forgó papírtekercsre. A jelek a Morse-jelekhez hasonló hosszabb és rövidebb vonásokból állanak, viszont nem a koitapapirról megszokott öt vonal van csak a papírtekercsen, hanem sokkal több, ugy hogy minden egyes hangnak más és másutt jelzett vonás felel meg. Ez a rendszer természetesen feleslegessé teszi a kereszteket, B kel, basszus- és violin-kulcsokat. A két csoportot egy egyszerű vörös vonal választja el egymástól, mely a papiroson az alaphang, a c fölött halad. Mint ezekből is láthatjuk, annak dacára, hogy a hangskála minden egyes hangjának külön jel felel meg, nem lehet túlságosan nehéz az „írógépelt" kottákat elolvasni. Reméljük azonban, hogy az uj találmánnyal nem fog visszaélni egyetlen tulbuzgó muzsikus sem a nemkomponáló emberiség rovására, ha még ugy megkönnyili is a „kottaírógép" a dolgukat. Molnár Rudolf művészi fényképész műterme lelefon: 2-Í5. 28 Szeged, Széchenyi-tér 2