Szeged, 1923. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

Szeged, 1923 április 1. S Z B O B D 8 Régi szegedi (A Szeged tudósítójától) Nagyon sokan kísérleteztek már azzal, hogy Szegeden állandó jellegű kabarékat, orfeumszerü mulatóhelyeket teremtsenek, de még eddig minden kísérlet meddő maradt; a hol itt, hol ott föltámasztott ilyenfajta lumptanyák néhány heti küzködés után meghaltak. Egyikük sem tudott mélyebb gyökeret verni a szegedi homokban. Hogy mi ennek az oka, azt pontosan megállapítani nagyon bajos; talán az, hogy a szegedi homok nagyon is laza természetű talaj, az itt lakó emberek inkább szőlővel, paprikapalántával ület k tele, az jobban megfogja és igy nem érnek rá a könnyebb fajsúlyú művészetek támogatására. Aztán meg a szegedi polgár — a régi hajósok és egyéb vízen járó emberek egyenes leszármazottja — megőrizte valahogy őseinek flegmáját, az időjáráson, a Tisza vízállásán kivül nem igen frdekli semmi sem. (Egy másik verzió szerint ugyan Szeged szép városának őslakói — nem én mondom ezt, hanem egy vásárhelyi históriairó, az ő por adózó koponyáját lékeljék meg érte — nem annyira halászok és hajósok, mint inkább — Uram bocsá' — tolvajok és kalózok vol ak, már pedig az ilyen foglalkozású népség vére inkább hajlik a könnyű szórakozások felé. Mivel azonban az ember temperamentuma nem könnyen változik, nagyon vaiószinü, hogy a vásárhelyi histórikus gyalázatos hipotézisét nem diktália más, mint a lokálpatriotizmus, amit fényesen bizonyít az is, hogy Hódmezővásárhely lakosságának ősi foglalkozásául egészen becsületes paraszii mesterségeket jelöl meg) Elég az hozzá, Szeged városa mindig idegenkedett a világvárosi nívó és jelleg elérésé ől s igy soha sem adott tartós szállást falai közölt az ilyen világvárosi bolondságoknak. Öreg urak emlékei. A régi szegedi zengerájokról azért még mindig sokszor e ik szó. A visszaemlékező öreg urak szeme ilyenkor titokzatosan felcsillan, hajdani mu atozások emlékének fe idézgetése kissé bearanyozza a jelen idők keserű-savanyú szürkeségét. Például, hogy tovább ne menjünk, ott van a város tekmteUs magisztrátusa és 'különösen a msgisztrátus idősebb tagjai: Balogh Károly, Gaál Endre és Taschler Endre, ha ők hárman elkezdenek beszélgetni ezekről a régi dolgokról, a fiatalabb tanácsurak szájában még a szivar is kialszik a nagy odahallgatástól. Ilyenkor a referáló tanácsnok ajkán elhal a szó, a po'gármester kezében megáll a toll, és Ferenc, a nyalka huszár is ottfelejti magát az ajtóban. Már régóta fúrta ripor.'eri oldalunkat a kíváncsiság, hogy mik is voltak tulajdonképen ezek a régi, szegedi zengerájok, végre most j nekiszántuk magunkat, hogy maguktól a szemés fültanuktól érdeklődjük meg a részleteket. I i zengerájok. Először Balogh Károiyhoz kopogtattunk be a kéréssel : — Meséljen valamit tanácsnok ur azokról a zengerájokról. Balogh Károly szigorú arcára sze'id mosoly költözött, a szeme körül huncut ráncck kergetőztek, de nevetve elhárította magától a kérdést, mondván: — Én kérem nem tudok semmit, hárem a Taschler Bandi, az sokat mesélhet, tessék őtőle kérdezni, ő tudja legjobban, ő benne volt ezekben a zengerájokban, meg aztán ő még most is legényember, szabadabban beszélhet a régi dolgokról. Hanem egy útravalót én is adok. Donna Dóré, Mici és Nóvák Maca, ezt a három nevet említse neki. Ezek varázsigék, biztosan megnyitják a nagytata ajkát. Megköszöntük a jó tanácsot és a varázsigékkel fölfegyverkezve, fölkerestük a fő.egyzőt. Hol voltak a zengerájok? Balogh Károly igazat mondott. Egyenes kérdésünkkel, hogy mik voltak azok a régi szegedi zengerájok, nem sokra mentünk. Csak annyit mondott rá, hoj-y „hát kérem azok olyan nyári mulatótanyák voltak", de amikor elmondtuk a három varázsigét, megindult az emléká'adat és mint valami tü dérországi mézfolyó hömpölygött a köve kezőképen : — A kilencvenes években virágzottak ezek a zengerájok legjobban. Egy-egy nyáron háromnégy, tőt több ilyen kis oifeum is fölütötte sátorfáját a városban. Hogy melyik volt az első, arra már nem emlékszem, de nagyon sok volt. A Feketesasban, a Hétválasztóban, a Rózsa-ház kertjében, a Fiume-kávéházban, a Newyorkban, az Európában, a Prófétában, meg még sok más helyen is volt. Az utolsó zengeráj, arra jól emlékszem, a Feketeházban volt. Fölállítottak néhány ládát, hoztak egy-két komédiást és koméd áskisasszonyt, azok ráálltak a ládára és mindenfée tolondsagokat csináltak, énekeltek, kupléztak, mókázlak. Magyar kupié akkor még nem volt, csupa német, francia meg angol kuplékat énekeltek. Amikor pedig a kisasszony elvégezte a deszkán a dulgát, lejött a nézőtérre és odatelepedett valakinek az ölébe— Hogy szépek voltak-e ezeís a kisasszonyok. Istenem, mi vonunk a liatalok . .. — Szegeden csak az a zengeráj prosperált, amelyiknek helyben volt mindene: kocsma, vendéglő, száJoda. Ha csak egy is hiányzott, a rezsiköltség felemésztett minden hasznot. A ki asszonyokat Bécsből, Pestről hozták — nyári túrára. Egyik se maradt itt tovább néhány hétnél, ha e énekelték minden nótájukat, ha minden mókájuk elkopott már és az impreszáriójuk és?revette, hogy a közönség is rájuk unt, ! szélnek eresztették őket és friss erőkkel pótolták az ulánu'i maradt ürt. Dankó Pistának is I volt ilyen társulata az Európában. Akkor szernátora és nótáriusa volt a városnak a nrgy- j venes években. Vagy száz levelét őrizgetem, amikből jobban ismerem az akkori kis várost, mint ahogy a mai nagyot ismerem, amelyikben az isten huszonegy esztendővel ezelőtt letette kenyeremet. Katona Djenes is toll alá kívánkozó alakja a régi Szeged" kultúréletének. Ez az a tudós piarista, aki meg akarta az iricíigót honosítani Szegeden. (Az indjgó a hibás benne, hogy nem honosodott.) Ő próbálkozott azzal a hires mathematikai problémával is, amit ugy hívnak, hogy a hegyes szög meghatmadolása s ami nem sikerült akkora tudósnak sem, mint Ntwlon. (Igaz, hogy nem sikerült neki, de ez csak azt mutatja, hogy ebben a tekintetben Newton se volt különb ember a szegedi piaristánál.) Hát még A'ovdít.-IVván építőmester milyen remek ember volt I Már egy hete olvasgatom az öreg kor*b n — a hetvenes években — irt emlékiratait es ugy ülök a lábánál, mint a gyerek: — Bátyám, meséljen még 1 Hogy is volt az, mikor a Ncpoleon katonáit, a boldogtalan francia hadifoglyokat élve temetgették a várbeli németek a meszes gödörbe ab^an a kaíonateme'őben, amelyiknek a helyén most az árvaház van ? Kováts István mint kőmüvessegéd bevándo! rolía fél Európát, beszélt négy nyelven, növendéke volt a müncneni politechnikumnak, tüzérkatonája Kossuthnak, bujdosója a Bach-korszaknak, építőmestere a régi Szeged legstílusosabb házainak, amikből egyik-másik még ma is megvan. Abból a világító embertípusból való volt, amelyik minden időkben ritkaság. És még nagyobb ritkaság az, hogy nem akart annak látszani és tolakodott előre helyért a közéletben. Csak ugy befelé, magában mosolygott rajta. Es ki tud ma erről a Kováts Istvánról? És Szabados Jánosnak, a kölíő-szená'ornak a sírjáról is illenék letisztogatni a gyomot és Oltványi Pál főtisztelendő urnák is meg kellene adni az elégtételt, aki sok harcban sok sebet kapott, pedig nemcsak sebekre szolgált rá. Akikkel viaskodott: Békefi Antalt, Kulinyi Zsigmondot is hamar elfelejtettük. Hát a természettudósok: Vánky, Vellay, Pap János? Mind maradandó követ raktak azok a szegedi kultura fundamentumába. Reizner János érdemeit is tisztábban láttatja az időbeli távolság. Kovács János sírjára is érdemes virágot tenni, a litterary gentlemanére, aki nem olyan rég hagyott még itt bennünket s máris por kpi az emlékét. Miért ne emeljünk néha kalrpot a halottaknak is? Hiszen az élet értékének a halál a próbaköve s csak a halottak azok, akikben nem lehet csalódni. vezte meg, amikor már felkapta a hir a nevét De Dankó Pista rosszul csinálta, az ő zengerájában minden szám Dankó-szerzemény volt. Egy éjszakán keresztül még csak elhallga ta az ember, de másodszorra bizony ráunt. Volt a társulatában valami Vörös nevü énekes, aki f atal korábsn az Operaház tagja volt, de onnan már kiöregedett. Ez ért a legtöbbet, többet, mint akármelyik vidéki színész. A közönség. — Hegy ki volt a zengerájok közönsége? Hát mindenki, de leginkább szalmaözvegyek, katonák és vakációzó jogászok. Asszonyok is jártak, olyanok, akik csak nyáron láthatók. De megváltozott azóta a világ! Akkor az öszi, tavaszi és téli korzó asszonyközönsége nyáron láthatatlan volt, ki Nizzában, ki Velencében, ki a Tátrában nyaralt. Helyükre nyaranta bevonultak a Nagykörúton kivüli hölgyek, akik már nem voltak annyira finnyásak és bizony el-ellátogattak a zengerájokba, különösen akkor, ha „családi-műsort" h rdettek. — Jó ideig senki sem szólalt föl ezek ellen a nyári mulatók ellen, csak a színigazgatók jajgattak, pedig akkor az volt a szabály, hogy csak a szinház bezárása után engedélyezte a hatóság a kabarékat és már jóval szinháznyitás előtt megvonták tőlük az engedélyt, hogy ne legyen konkurrense a színháznak. A színigazgatók azonban ugy érezték, hogy a zengerájok a nyári hónapok alatt fölszippantják a közönség zsebéből azt a pénzt, amit ők télen akartak fölszippantani és eíért volt a jajgatás. A rendőrség, mint engedélyező halóság nem szólt bele a dologba, szezon elején bevasalta az engedélydijat, azután hivatalosan feléjük ss nézett a szezon végéig. fi zengerájok alkonya, — Akkor alkonyodott be a zenget ájokra, amikor valami Rostkovitz nevű újságíró, a Közvélemény szerkesztője nemzeti fölbuzdulást szervezett ellenük. A dolog ugy történt, hogy egy szép nyári estén nagy tömeg tört be az egyik mulatóba, nemzeti szinü zászló alatt és megakadályozták az előadás folytatását. „Szeged magyar város, itt csak magyar nóta szólhat" ez volt a jelszó és a világért se engedték a német, francia és angol kuplék éneklését. A megriadt zengerájosok ugy akarták megmenteni a helyzetet, hogy a kuplékat lefordi'ották magyarra, de, tudja az Isten, a fordításban elveszett minden humor, talán a forditás lapossága miatt, vagy talán azért, mert a magyar nyelv nem elég alkalmas az ilyen „szubtilisabb malacságok" kifejezésére. A közönség nem mulatott a magyarnyelvű kupiékon, lassankint elszokott a zengerájoktól és azok egymásután hagyták itt a várost, de a Rostkovitz-féle felbuzdulásnak annyi eredménye mégis lett, hogy a magyar kupiékultusz fejlődésnek indult. Szegeden ugyan nem volt talaja, de Budapesten áivették és ugy látszik ebből sarjadtak ki a Zerkovitzok és társaik. — Hát szép idők voltak azok —, fejezte be a mesét a főjegyző és mosolyogva révedezett el a fölelevenedő képeken — szépek voltak, de hát azok is elmultak. Most más a divat és más emberek irányítják a divatot. Az igazat megvallva, volt a nagylata meséjében sok olyan kedves momentum, amit nem irtunk le. Leírtuk volna szívesen, de bucsuzóul megfenyegetett, hogyha kiírjuk, hát lenyilatkozza, mert azok már privát dolgok voltak, nem a nyilvánosságnak valók. Nem a tréfás fenyegetéstől ijedtünk meg, hanem akceptáltuk indokolt kívánságát. Magyar László. Sacramentoban, Kalifornia egyik legnagyobb városában, a napokban egy valóban szép és nemes gondolatot valósítottak meg, ugyanis a város egyik színháza, egy napilapban • hirdetést tett közzé, hogy minden gyerek ingyen végignézhet egy bizonyos gyermekelőadást, ha a pénztárnál egy babát, játékszert, esetleg ruhadarabokat ad le. Az előadás természetesen telt nézőtér előtt játszódott le, hiszen a gazdag gyerekek igazán nem érezték meg azt az egy játékszert, amit a jótékonycélt a át kellett adniok. Az igy összegyűjtött tömérdek játékot azután másnap az Üdv Hadserege a szegény gyermekek közölt osztotta szét.