Szeged, 1923. február (4. évfolyam, 25-47. szám)

1923-02-11 / 33. szám

2 SZEGED Uj rend az ármegállapításoknál. Szeged, 1923 február 11. (A Szeged tudósítójától.) Az ipartestület egyes szakosztályaiban súlyos egyenetlenség okozója lehet az a legújabb keletű végzés, amelyet az árvizsgáló bizottság átiratibg közölt ma a kereskedelmi és iparkamarával. Az árvizsgáló bizottság végzése valóságos leleplezés. Olyan dolgokra vet fényt, amelyeket a nagyközönség eddig nemhogy mm ismert, hanem mégsejieni sem volt elog bátorsága. Arról van szó, hogy egyes ipari szakosztályok, midőn valamely árucikk irányárának fölemelését kérték az árvizsgáló bizottságtól, ezt a kérelmüket nem az iparosok közös elhatározásából terjesztették elő. Megtörtént ugyanis, hogy egyes ilyen áremelési mozgalom alkalmával az iparos szakosztály több tagja ellenezte az áremelést és nem kivánta árucikkeit megirágitani. A nagyobb tőkéjű ip-irosok kívánsága azonban lehetetlenné tette, hogy akaratuk ily irányban keresztülv hető legyen, mert a szakosztályok áremelési ké elmére az árvizsgáló bizottság minden esetben az összes szakmabeli iparosokra vonatkozó érvénnyel szabta meg az irányárakat, holott voltak olyan iparosok, akik nem szándékoztak áraikat emelni. Igy azonban kénytelenek voltak maguk is az uj árakat akceptálni. Ez az áremelési módszer teljességgel kizárta a konkurrenciát az ipari és kereskedelmi életből. Az árvizsgáló bizottság mindezideig tűrte ezt az „egységes" frontot, amelyet egyes iparosszakosztályok az árvizsgáló bizottsággal szemben elfoglaltak. Mindenesetre elég későn határozta el magát a bizottság arra, hogy szabad kezet engedjen az iparosoknak, helyesebben üzleti versenyre késztesse őket az általa megállapított ármaximumokon belül. Rosszul értelmezné az iparos és kereskedő társadalom, ha ezt a rendeletet sérelmesnek tekintené, mert kétségtelen, hogy az egészséges konkurencia egyrészt a közönség széles rétegeinek lesz esetleg hasznára, másrészt friss vérkeringést vinne az ipari életbe. Az árvizsgáló bizottság határozata a következőképen szól: A legutóbb előfordu't konkrét esetből kifolyólag bizottságunk azt az elvi határozatot hozta, hogy egyes ipari szakosztályok által benyújtott ármegádapitási kérelmeket nem tárgyalja, mert a szakosztályok kaitellszerü megállapodásaival a gyengébb exisztenciák megfélemlítése mellett egymás között a szabad versenyt teljesen kizárják és ezáltal a fogyasztó közönséget erősen megkárosítják. Felkérjük, szíveskedjék az érdekel eket ezen álláspontunkról értesíteni azza', hogy a jövőben csak egyesek által benyújtott, vagy egy kérvényben többes által beaáott ármegállapitási kérelmeket veszünk érdemi tárgyalás alá. A torony alja csendes, újra csendes. (A Szeged tudósítójától). Mintha a békeévek | nyugodt derűje szállt volna hirtelen a városi • hivatalokra. A tanácsurak gondmentes arccal sétálgatnak a napsugaras folyosókon, a polgármester kép/iseletében boszorkányos gyorsasággal nőnek a csonkatemplom falai és mintha a megviselt főpénztár vasfalu szekrényei bankótömegektől duzzaducn <ik. A tavaszi áradás megindult a lelkekben és a télen összegyülemlett pesszimista érzéseket elárasztja jótékony hullámaival. Mert hát az már nagyon régen bebizonyított igazság, hogy mindennek <ezen a kerek világon van szép oldala is, csak tehetség, meg hangulat keh a meglátásához. A hangulat pedig majdnem mindig az időjárástól függ, a szép idő jó hangulatot teremt, a jó hangulat rózsaszínű üveget tart az elrévedtző szemek elé és igy minden rózsaszínűvé válik. Amióta a városi kormány pénzügyi tárcája gazdát cserélt, szinte teljesen megszűntek a pénzügyi problémák, az uj fináncminiszter halk hangon referálja el a tanácsüléseken az aprócseprő ügyeket, vagy elfogadja a javaslatát a tanács, vagy nem, de a késhegyig menő harcok, a harsány csatakiáltások, az elvi álláspontok és általában az elvek is eltűntek a zöld asztalról. Az építési és katonai ügyosztály ellenben, amelynek vezetékét Bilogh Károly ve te át cserébe, hihetetlenül megelevenedett. Szinte ugy látszik néha, hogy ebben az ügyosztályban intézik a város legfontosabb ügyeit. Bilogh Károly pénzügyi szenátorkorabeli alapossággal foglakozik a düledező házak, kényszerkilakoltaások kérdéseivel és úgyszólván rákényszeríti a magisztrátust is arra, hogy a nemrégen még nagyon alárendelt fontosságúnak tartott kérdéseket éppen olyan figyelemmel kezelje, mint annak idején a pinzügyi tárcát. Sokszor fél óráig is eltart a vita a fölött, vájjon a kapitányi hivatal elreude heti-e valamely roskadozó és életveszélyes lakóház lebontását, vagy padig annak elrendelését csak javasolhatja. Sokat leront a mostani tanácsülések érdekességéből az a körülmény, hogy Gaál Endre dr. kuitunanácsnok még mindig beteg és igy aktáit jegyzője, a most doktorált Vic=ay referálja — itt-ott lámpalázzal. Gaál szenátor ugyan a szinügyi bizottság keddi ülésén megjelent, de a fűtetlen bizottsági teremben ismét meghűlt és igy egyelőre bizonytalan, hogy mikor foglalja el ismét hivatalát. Az utóbbi tanácsülésekről Gaál szenátoron kivül még más is hiányzik, a halkszavu Gera József dr., aki a válságos időkben Balogh Károly pénzügyi aktáit gyónta a polgármester bal fülébe. A Gera József életében egyébként nagy változás történt. Megnősült ... A szombati kistanácsülés azért a régi hangulatban folyt le. A napszámos számlák láttamozása után a tanácsnokok bevonultak a polgármester rezidenciájába, ahol kedélyes csevegés közben Bokor Pál bejelentette, hogy a tiszai halászterületre már beérkeztek az ajánlatok. A legelőnyösebb ajánlatot Antalfy és társai tették, akik évi harminc mázsa pontyot ajánlottak fel haszonbér fejében, ami a mai halárak mellett körülbelül egymilliónyolcszázezer koronának felel meg. A bérleti szerződés három évre szól. A tanács ugy határozott, hogy Antalfyék ajánlatát elfogadja, mert igy közel ötszázezer koronával több jövedelme Ie*z a városnak a Tiszából, mint amennyi a mult évben volt Lévay bácsi házikezelési rendszere mellett. Az a lehetőség azonban nem merült fel, hogy esetleges rendszerváltoztatás mellett nem jövedelmezne-e többet a házilag kezelt hal üzem. A polgármester éppen a fogadalmi templomról álmodozott félhangosan, amikor fojtott berregéssel megszólalt a telefon. Kószó Pista bátyánk hivta fel Pest városból a poigárrrestert és arról értesítette, hogy a vallási alap intéző bizottsága hétfőn délután ül össze a Bálványutcai földhitelintézetben és dönt a csonkatemplom továbbépítésére kért százötvenmillió kölcsön ügyében. A kultuszminisztériumot Gévai Woiffner Nándor képviseli az intézőbizoitsági ülésen, a város képviseletében senkit sem küld ki a polgármester, mivel a kérést már kellőképen előkészített nek tartja. A tanács h mgulata ebben a kérdésben is bizakodó. Valamivel a déli harangszó előtt alsó anyai defetáció jelent meg a láthatáron. Ismét az útjavítás ügye sarkalija tettre a gazdákat. Nagyon bosszantja őket, hogy a polgármester a fuvar egyhangú megtagadása miatt a röszkeieknek igérte oda a követ és most az alsótanyai ut kijavítása ismét elmarad. Mentegetőzve mondják az alsótanyaiak, hogy ők azért nem vállalhatták' a fuvarózást, mert kocsijuk, lovuk gyönge. Pénzt szivesebben adnak. — Jó, jó — mondja a polgármester alig titkolható kételkedéssel, — de a város pénzben csak az útadót szedheti be. Jó podesztánk közismert jó szive azért mégis megesik az alsótanyaiak bánatán és titokban megígéri, hogy ahol nagyon rossz az az országút, ott kijavíttatja mégis — ingyen, ha nem is érdemlik meg nagyon. Az öröm ravaszkodó mosolyt lop a bozontos bajuszok alá. Mert hát csak azért se győztek a röszkeiek, Alsótanya is megkapja az útjavítást, még pedig ingyen. Azok meg fuvarozhatnak, kubikolhatnak érte rogyásig. Sámson mentében . . . Irta: Móra Perenc. Sámsonnal, mint minden rendes ember, én is kis gyermekkoromban találkoztam először a bibliában. Persze a kis bibliában, amely ad usum Delphini készült, ennélfogva a Delila szerepét kissé vázlatosan rajzolta. János pap, drága öreg hitoktatóm még ezt is sokalta s mindent elkövetett, hogy a szép filiszteus aszszonyt megutáltassa velünk. Általában nem dicsekedett gavallérosan az ótestamentum asszonyiállataival szemben. Putifárnét például ugy állította be, hogy csúnya öreg cigányasszony volt, aki azért húzta le az istenfélő Józsefről a kabátot, mert ócska-ruhával kereskedett. (Viszont a József menekülését ez sokkal érthetőbbé teszi, mint ha a Tizián képén veszi szemügyre az ember a párductestü koleikhábot.) Deliláról meg ugy informált bennünket, hogy az egy filiszteus borbélynak a felesége volt, aki mindig ott volt a műhelyben és ő tartotta a kis filiszteus gyerekek fejét, mig az ura nyírta őket. Minden kis gyerek fél egy kicsit a borbély bácsitól és az officinától, ennélfogva Delila személyét az időben nem tartották szimpatikusnak, János pap elérte a célját. Igaz, hogy János pap ismerhette volna annak a remetének a történetét, aki tizenhat esztendős koráig nevelt magának egy kis talált gyereket, bent az erdő mélyén, távol az emberektől, de különösen távol az asszonyoktól, ezeknek még a nevét se ismerte a gyerek, mert a remete a vaddisznóknak nevezte őket, akiket nem az Isten teremtett, hanem az ördög, ami abból is látható, hogy aki szóba áll velük, annak mindjárt szarv nő a fején, mint az ördögnek. A gyerek fogvacogva hallgatta ezeket a rettenetességeket és nem is volt semmi baj se addig, mig be nem töltötte a tizenhatodik évét, amikor is a remete bevitte magával a városba, hogy szőringet vegyen neki. Ahogy a város közelébe érnek, ott cicamacázik a zöld pázsiton egy sereg libapásztor-lányka, aranylik a hajuk, fehérlik a lábacskájuk messziről, ahogy nyikároznak, mint a fiatal csikók. — Jaj, apókám, mik ezekl — tátja rájuk a száját a gyerek. — Hü, fiam, — hányja a keresztet a remete, — ezek azok a rettenetes vaddisznók, akikről én olyan sokat beszéltem neked I Azzal másik útra akarja terelni a fiút, de az megveti a lábát és elóbégatja magát. — Hát téged mi lelt? — döbben meg a szent ember. — Gyerünk hamar erről a förtelmes helyről I — Egy tapodtat se megyek addig, még nem cica-macázok én is egy kicsit a vaddisznókkal... Hát mire az iskolai remeteségből kikerülünk, igen csak igy vagyunk a Putifárnékkal, meg a Delílák-kal is, de hát jobb erről nem beszélni. Maradjunk csak Sámsonnál, akiről nekem az a legrégibb emlékem, hogy ezer filiszteust vert agyon egy szamár állkapoccsal. Ez rendkívül izgatta a fantáziámat. Nem az ezer filiszteus, mert a gyerek elméletileg mind ilyen vérengző kis vadállat és egészen rendén valónak tartja, hogy ezer filiszteust agyonverjenek. (Ugyan nem tudom, a mai gyerekek nem jobban belenyugodnának e ezer zsidóba.) Hanem a szamár állkapocs többször gondolkodóba ejtett. Meg is kérde tem a tisztelendőt, hogy mekkora szamár lehetett az. — Nem volt egészen akkora, mint te — nyomott barackot a fejemre az öreg pap, aki igy elsőnek látta meg bennem a destrukció csiráját. Mire a gimnáziumba kerültem, Sámson is komolyab férfivá érett és a szamár állkapocs helyett a nyelvtannal veszélyeztette exisztenciám biztonságát, noha tulajdonkép én velem semmi baja se volt, csak az oroszlánba fojtotta bele a szuszt. Sajnos, ezt mentében cselekedte s ezzel keserítette meg ifjúságom legszebb éveit. Tudniillik másodikos gimnazista koromban azt mondja nekem egyszer Baksay tanár ur, a latin professzor : — Ide hallgas, te hires I Ha te csakugyan olyan eminens deák vagy, akkor fordíts le nekem latinra azt, hogy „Sámson mentében fojtotta meg az oroszlánt.4' — No ez nem nagy tralla, — gondoltam magamban s mindjárt neki ültem. De csak odáig jutottam, hogy Sámson. A második szónál megakadtam. „Mentében..." hogy kell ezt most már érteni? Ugy-e, hogy menőfélben, vagy azt, hogy mentében öltözve? És Sámson volt-e mentében, vagy az oroszlán ?