Szeged, 1922. december (3. évfolyam, 214-237. szám)

1922-12-03 / 216. szám

Szeged, 1922^ december 3. Avatás. Hát a zeneszó, az elmaradt. Tervbe vélték eredetije^, legalább is ugy informált engem az egyik aekoratőr, de azután meggondolták a dolgot. Veszélyes az ilyesmi, kérem. Mert egy rossz karmesteri lendület, hibás taktusérzék és a tüzes bevonulási indulóból mareia Junebre lesz. Jobb nem kísérletezni vele. A muzsika szóval elmaradt, de a többi, az mind rendben volt. Józsi, Feri és a harmadik szolga, akinek nem tudom a nevét, libériát ka­pott, szürke vadászruüáí zöld hajtókával, a gal­léron valamiféle ezüst emblémával. (A szürke­ség a párt, a zöld hajtóka Wolffék, az ezüst embléma Heinrichék politikáját szimbolizálja rossz nyelvek szerint.) Józsi azért még sem lett gögösebb, mint volt azelőtt. Ugyanolyan ked­ves, bizta'ó mosollyal fogadott, mint máskor, még biztatott is, hogy csak bátran kerüljek be­felé : ma szabad. Ma: megnyitó avató ünnep­sége az egységes párt uj klubhelyiségének, ma elővesszük a párt hosszú, tarka címéből a „ke­resztény" jelzőt és egyenlőnek ismervén embert emberrel Gömbös magas szine előtt: bebocsát­tatást engedélyezünk konstruktív, destruktív ujságfirkásznak egyaránt. Hadd jöjjenek és ámuljanak, tátogjon szájuk, fac^arodjon epéjük, csorduljon nyáluk a fene nagy irigységtől. Mert ilyen klubja destruktív ellenzéki párt­nak nincsen, légyen annak vezére nemes gróf Andrássy, mokány Friedrich, demokrata Vá­zsonyi, temperamentumos Rassay, avagy rengő szakállú gróf Batthyány. Mert most tűnik ki annak igazsága, amire a Vezér is célzott, hogy összehordója, megteremtője az ilyesminek nem a pénz, hanem a szeretet, amely a párliagok között dul. Ennyi szeretetet egy rakáson valóban ritkán láttunk még. A padlón puha, neszfogó szeretet, drága és perzsa mivü, hogy ki sem látszik alóla a sárgára vikszolt neme* parkett, a falakon embernyi magasságú, aranykeretbe foglalt, csiszolt, velencei szeretetek, díszei a grófi termeknek. Apró, puhára párnázott szereletkék állják körül a nagy olvasó asztalt, arrább ké­nyelmes, amerikai klubokra emlékeztető bőr­szeretetek, melyekben elnyu'ni feleséges és nőt­len képviselőnek egyaránt álma. Aki nagy bogarásza a szimbólumoknak, alle­góriáknak, más ilyesminek, az nagy kedvét lel­heti a szerteszét függő képekben. Meri látható itt Zerinvár nemes Comesének haláltmegvető kirohanása az hitetlen török ellen (Hódmező­vásárhely) és Mária Theresia magyar királnak az pozsonyi diétán való megjelenése a kis Josefussal karján (Budaörs), Pesth-Ofennek egy SZHOED régi panorámája, s<ép tfld'zinles hazakkal és a náz-k között vígelá:hatat!an virágokkai (a haladás és kultura tejlcsitése) és más épületes piktusok. A büffé asztalai roskadoznak a sok finom harapnivalótól, a metszett poharakról bágyadtan csillog vissza a kristálycsillár (ké/alatt vettük, kérem l)tOTpa fénye. A menyezet faragott tölgy és a tapéta préselt bőr, ha-nem* karrarai már­vány. Ugv bizony. Az olvasó asztalán az lllustrated London News, az lllustration, a Vie Parisienne (kissé pikáns;, de franciául van), a becsületes Meg gendorjer, a gyönyörű Sketch az Illustrazior.e Italianr és a többi sok külföldi képeslap, amely mind olyan szemtelen módon ajánlj*- fel képei­ben az összehasonlítást destruk'iv !!l)erális kor­mányzat és az egyedül nálunk uJvözitő kurzus között. És az asztal körül ugyanazok a bágyadt, fakó kültagok, akik itt élik hold-életüket, mióta Nagyatádi először lépte át Eszterházy Tamás gróf palotájának küszöbét. De nem baj. A nagy márványterem ablakai nem üvegből vannak, hanem tükörből. Es a tükörnek két jó tulajdonsága van. Belülről visszaveri, kívülről nem engedi be a fényt. B;nt világos van, amikor estefelé, éjjel összegyűlünk politikát sütni-főzni, bent világos van és viá­gos marad, a derék tükör nem enged keresz­tül pillantani magán és o't ülhetünk a kényel­me> fotelekben, eldiskurálhatunk politikáról, mi­1 egyébről é? senki sem veszi észre, hogy oda­| künn lassan lassan már megvirrad . .. | Bálint Imre. A német jóvátétel az angol parlamentben. Tegnap az alsóházban a munkanélkü'iségr JI folyó vita során Nowden munkáspárti képvi­selő kijelentette hogy a békeszerződések tönkre­tették Európa nagy kereskedelmi államainak gazdasági életét és a fő nehézség abban van, hogy mikép lehetne ezeket a piacokat ujtó helyreállítani. Nem a valuta az oka, hanem a szerves pénzügyi rendszer loromb^lódása. Ezért az angol külkereskedelem helyreállításának egyetlen utja az, hogy Európában tartós békét teremtenek és a jövő háborút Európában lehe­tetlenné teszik. Előbb vagy utóbb be fogják látni, hogy jóvátételt Németországtól egy mó­dón le' t kapni, még pedig ugy, ha Németor­szágot sikerül tdlpraáilitani, hogy Anglián; k legjobb vevője legyen. Nowden követelte Orosz­ország sürgős elismerését. Beszéde mély be­nyomást tett a házra. Utána Worthington szólalt fel, aki Lloyd George legutolsó kormányában hadügyminiszter volt. Kifejtette, hogy a britt kormány vala­mennyi nemzetközi értekezletén arra törekedett, hogy a jóvátétel összegét észszerű mértékre szállítsák le. Worthington védelmébe vette az előző kormány politikáját Oroszország elisme­rése kérdésében és kijelentelte, hogy Orosz­országnak újra helyre kell állítania a kisajátított tulajdont, vagy kártéri'ést kell udnia. E mellett el kell ismerni állami adósságait. Worthington után Asquith szólalt fel. A kamara mai ülésén Jassó képviselő azt kövelelte, hogy a francia megszálló csapatok a német nyelv ontatásában részesüljenek. Cuno birodalmi kancellár uj módozatokat keres a jóvátételi probléna megoldására és el­sősorban arra törekszik, hogy a német és fran­cia ipar együttműködését készítse elő s ezen aL uton fusson el a mátka stabilizálásához. Kis (4 Szeged tudósítójától.) A szombati tanács­ülések kedves, közvet'en hanguata jótékony derűvel zománcozza be az áktaintézésekbe bele­fásutl tanácsurak vasárnapvárását. Egy heti száraz ügyintézés u'án jól esik a hét utolsó munkanapján a Jpttemesebb kérdésekről való csevegés, amire arealom is adódik, mert hiszen a sablonos „észrevétel néiküli napszámos szám­lák" elintézésén kivül más feladat nem igen vár a szombati tanácsülésekre. Most szombaton a kis tanácsülés a pompásan befűtött tanács­teremben kezdődött. Rack Lipót, Fodor Jenő és Szendrey jenő az ablakmélyedésben beszél­gettek és viaám hangulatban néztek le a Szé­chenyi-térre, ahdi valami í>orvirágos orrú tanyai kisgazda bámulatraméltó kitartással alkudozott egy remekje készült subára. Hol fölpróbálta, hol letette, a vá?árt szemlélő embergyürü szám­talanszor kicserélődött körülötte, de a vásárt szankcionáló parolázás csak nem következett be. Más tanácsur nem is volt a tanácsteremben és éppen tizenegyet kongatott a toronyóra, amiker megnyílt az ajló és a polgármester sa­ját szobájába invitálta a károm legfiatalabb Szent Petőfi napjának kellene nevezni. A nem­zeti pap volt, aki költészete aranykelyhéből nektárral itatta a szomjú magyar lelkeket. A nemzeti biró volt. aki megdicsőítette a meg­alázottakat, az eltaposottakat, a kitagadottakat s a dicsőség biborviselői fölött elzúgta rettenetes ítéletét. A nemzeti hérosz volt, aki éppen min­dent bstöllő magyar szellemével törte át a nem­zeti nyelv korlátait és elsőnek szerezte meg a nemzeti géniusz számára az európai tiszteletet. Ez nem költői kép, de talán legszemléletesebb : a népek kulturéletében ő a mi reklám-táblánk, a mi kis magyar boltunk az ő nevével került bele a világkultúrába, a sülyedő magyar szige­ten ő az égig érő csúcs, amelyet a vízözön soha el nem borithat. De hát ez még mind nem mond eleget. Ta­lán többre mennék akkor, ha arról beszélnék, mit je'ent ez a mostani Petőfi-kultusz. De ne­kem nehéz erről beszélni, mert már egy tavaszi Petőfi - ünnepen beszéltem róla nem minden ke­serűség nélkül. Azt mondtam és panaszoltam, hogy itt nem egy Petőfit ünnepelnek, hanem sokat. Itt ünnepelnek proletár Petőfit és sovi­niszta Petőfit, lázadó Petőfit és szolid Petőfit, destruktív Petőfit és konstruktív Petőfit, söt talán még legitimista Petőfit is. Tavasztól'télig azonban megváltozott a véleményem és ezt meg lehet nekem bocsátani most, amikor any­nyit látjuk, hogy a vélemények órá'ól-órára változnak. Most már belátom, hogy Petőfivel ugy vagyunk, mint a bibliával, mindent bele lehet olvasni: sőt tovább megyek, ugy vagyunk, mi.it a zsidók a mannával, amiről a talmud feljegyezte, hogy mindenki más izét érezte, a gyerekeknek tejizű volt, az asszonyoknak méz­izü és a férfiaknak borízű. Hál a mi Petőfink- I ben megvan minden-tiszta iz a rózsasziromról lehulló harmatcsepptől kezdve*a tokaji tüzéig. És nem baj, ha mindenki más izét érzi és mást ünnepel benne, hiszen ösztönösen, vagy tudatosan, akarva vagy akaratlan mindenki a magyar lángész inkarnációját ünnepli benne. Egy anektodával kezdtem, amelyben a föld­ről néztünk fel az égbe; egy legendával vég­zem be, amelyben az égből néznek le a földre. Ez a legenda talán mindennél jobban meg­érteti azt, mit jelent Petőfi és Petőfi mai ün­neplése a magyarságnak. A legenda ugy kezdődik, hogy a jó Isten megint fönt ül elefántcsont székében. Körülötte a magyarok szentjei, Árpád apánktól Arany Jánosig. A főtrónálló kerubim Petőfi, szárnnyal a vállán, de karddal az oldalán, hanem gallérja itt sincs neki. Fölmentette a viselése alól Szent Mihály arkargyal, a mennyei hadak fő-főgene­rálisa, mikor elolvasta azt a részét, amelyiknek az a cime: Egy goromba tábornokhoz. — Nézz le már, Sándor fiam, — mondja neki az Úristen, — mi újság minálunk Nagy­magyarországon ? Kitekint a kerubim egy aranyablakon, amikor visszafordul, sápadtabb az arca, mint az elefánt­csont-trón. — Nincs már Nagymagyarország, csak Kis­magyarország. Toportyán férgek négyoldalról szétragadozták. Csönd lesz a kris'ályoszlopos teremben, csak a magyar szentek halk zokogása hallik. Kis­vártatva megint megszólal az Ur. — Hát most mit látsz, Sándor? — Nagy tüzek égnek mindenfelé, nem látni az embereket, Uram. Türelmetlen az Ur, megint kinézett az ablakon. — A tüz már kialudt, Uram, de most meg már a füsttől nem látni Megint eltelik egy perc; megint kinéz a ke­rubim, de szótalan fordul vissza az ablaktól. A szája csukott, de a szivén megnyilik a kozák­lándzsa-ütötte s$b és pereg belőle a vércsepp, mint a rubin. — No Sándor, mit csinál az én népem? — Egymást marcangolja, Uram és közös erővel pusztítja, ami még megmaradt. — Hát akkor pusztuljon el egészen, nem ér­demel többet, — mondja az Ur s ahogy le­hajtja S3ép fehér fejét a tenyerébe, végig gör­dül egy nehéz könnycsepp a szakálán. Most már senki se küldi a kerubimot az ablakhoz, mégis egyre ott áll reszkető szárnyak­kal. S egyszerre csak megfordul, kigyuladt arc­cal és odainti magához Arany Jánost. — Gyere csak János, ezért mégis érdemes volt meghalni 1 Mire Arany János odatopog öreg lábaival, akkorára mind ott vannak a magyar szentek és egyszerre eláll a könnyük folyása attól, amit látnak. Ezer, meg ezer ünnepi mécses gyul ki a magyar éjszakában, pirosak, fehérek, zöldek olyan az egész kis ország, mint egy kivilágított oltár és csitt csak, hallani is, ahogy imádkoz­nak az emberek: — Petőfi Sándor, Petőfi Sándor„.. — Ejnye, szólni kellene uz Urnák, — mondja Deák Ferenc tenődve Kossuth Lajosnak, de ahogy megfordulnak, már akkor ott áll az Úr­isten maga is és mosolyogva simogatja mee a kerubim meghajtott fejét: — Nem veszendő nép ez, fiam, amelyik igv tud ünnepelni egy köll*t. Megkegyelmezek a magyaroknak temiattad, Petőfi Sándori * \

Next

/
Thumbnails
Contents