Szeged, 1922. december (3. évfolyam, 214-237. szám)

1922-12-24 / 233. szám

SZEGED <?s milliárdosok, az ipar és pénzvilág „kapitányai" milliós alapítványok formájában adják vissza egy részét annak, ami: a tá.sadalomnak és másoknak munkájából lefölöztek. Páratlan bőkezűséggel berendezett n jzeumok, egyetemek, tudományos kutató mtézetek, kórházak nekik köszönik a létesítéssel. Vagyonilag fejedelmi sorban vannak ők s alán modern formák köaött a fejedelmek alapitói dicsőségére aspirálnak. Alig hihető azonban, hogy ez az ismét egyesek tetszésére és s? eszélyére alapított rendszer legyen a szép dolgok létesítésének végső Szeged, 1922 december 24, állomása. Vajadó, de minden nyomorúsága mel, lett is haladó korban vagyunk, melynek legfőbb vonása a műveltségnek és a belőle fakadó kulturérzéknek a erjedése. A rezidenciák letűnő kora után talán a kultura iránt egyformán érzékkel biró egyének csiportjainak tudatosan megszervezett kollektív erőkifejtése lép majd az építészeti alkotások, tudományok és művészetek pártolása terén az egyes uraLodók ötletszerű alkotásainak, le szésének és szeszélyének a helyébe. Tonelli Sándor. - "*i"i^vmiinj\jitjuAixnj\iJWLrLrLrijiaiiT^ Veszter és a többiek... (A Szeged tudósítójától.) A nyájas újságolvasó, aki a helybeli lapok többnyire száraz közigazgatási tudósításaitól alkotta meg m igának a tanácsbeli urak képét, bizonyára szentül hiszi, hogy o város lek. Tanácsának minden egyes tagja megérdemelte volna a „hórum pálcárum" cimü megtiszteltetést,' amit az öreg törvénykönyvek kizárólag a nagyon rossz emberek számára tartottak fenn — természetesen nem manapság, hanem a boszorkényégetős időkben. Mert ezekből a száraz, sőt nagyon sokszor epés közigazgatási tudósításokból ugy látszik, mintha valamennyi szenátor haragos, rosszindulatú, szigorú arcú, szigorú hangú szívtelen gépember lenne, pedig az igazság az, hogy kedvesebb, szeretetreméltóbb öreg urakat (sértésnek ne vegye az öreg titulust egyik-másik) keresve sem lehet másutt találni, mint a toronyalatti birodalomban, a hivatalszobák süppedős karosszékeiben, vagy — amikor együtt van a szent család — a füstös falu tanácsteremben, minden hétfőn, csütörtökön és pénteken reggel tizórától kezdve sokszor még a déli harangszó után is. Annak pedig hogy az újságírók mégis vitriolba mártott tollal írnak róluk, ugyancsak meg van az oka. Először is azért kapnak .fizetést* a szerencsétlenek, hogy éles kritikai szemmel figyeljék a magisztrátus közhasznú tevékenységeii és a nagynyilvánosság előtt kérlelhetetlenül leplezzék le a fölfedezett hibákat, azután meg a tanács urak meg is érdemlik ezt a szigorú elbánást, mert a kedves, szeretetreméltó öreg urak néha komoly természetű, úgynevezett hivatalos ügyekkel is foglalkoznak, amikor pedig elvesztik minden kedvességüket, a szelíden pajkos mosoly eltűnik arcukról, mérges szavakat röpítenek egymás felé és ugyanazok, akik előbb még pajzán humorral teritgették ki a zöld asztalra egymás jogászkori huncutságait, most ieurazzák egymást, leszedegetik egymásról még a kereszt vizetis, pedig istenuccse a tápéi komp fakampójának vashoroggal való kicserélése nem érdemli meg ezt a nagy háborúskodást. A podeszta. Somogyi Szilveszter polgármestert — jó hangulatban csak Veszter urnák hívják, Gaál Endre pedig Veszterkének becézi — valóban a jóságos gondviselés helyezte az ügyek élére. Meri — ámbár fiatalabb, még pedig jóval fiatalabb a régi tanócsuraknál, ainit titokban bünéül is róják fel az idősebbek — mégis kiválóan éri a szenvedelyességig fokozódott hangulatok diplomatikus lefokozásához. Sokszor még az elnöki tekintélyét is latba veti, ha a helyzet már nagyon vulkánikus és nem lörtént meg még soha, hogy el ne tudta volna oszlatni a menydörgős viharfelhőket. Jó podesztánk féltő gonddal kerül minden zökkenői azon az uton, amelyen a várospolitika háromkerekű szekerét hajtja. Még a legviharosabb közgyűlési csaták szózáporában sem jön zavarba és amikor a referáló tanácsnokok cllenérvkészlete kimerül, önfeláldozó hadvezér gyanánt fölváltja a roskadozókat, defenzívából offenzívába megy ál és szelid nyugodtsággal, néhány jó hangsúlyozott irondattal még Wimmer Fülöp megdönthetetlen igazságú érveií is leszereli. Nagyon szereli, ha jó diplomatának mondják, sőt még az ellen sem tiltakozik nagyon, ha Machiavellival hasonlítják össze. Különben él-hal a görög filozófiáért. Plátói, Aristatelest vallja mesterének, csak azért haragszik, ha Epikurral hozza valaki vonatkozásba életfilozófiáját, pedig legközelebb hozzá mégis csak ez a legöregebb destruktív filozófus áll. Egyszer — más riportanyeg hiányában — az ételekről beszélgettünk, a székely-gulyásról, a kolozsvári káposztáról, a szegedi halászléről, meg még ezer féle emlékké vélt inyingerlő miegymásról. Elmondotta, hogy valamennyi eledel közül legjobban mégis a hosszú lére eresztett gulyást szereti, még pedig csipedettel. „De — panaszolta mindenben megnyugvó, tehát epikureista mosollyal — husz éoi házasságom alatt sem tudtam rászoktotni a feleségemet arra, hogy ?sipeáettet is tegyen a gulyásba ..." Akinek ilyen nagy türelme van a földi dolgokban, az csak Epikuros kertjében tanulhatta a filozófiát. Aztán szereti az irodalmat is, nem ugyan a jelenkor irodalmát, hanem azért is elmegy a klasszikusok korába, Shakespeare-t, Voltaire-t, Byron-t, Miltont szereti az „ujabbak" közül, de a latin lantosokat, különösen Horáciust mindennél többre becsüli. Meglörtént egyszer, hogy az ujságirók már vagy egy órája kínozták mindenféle indiszkrét kérdéssel, ezalatt pedig zsúfolásig megtelt az előszobája a mindennapos várakozókkal. Jó podesztánk tűrte az ostromot, szótalanul és választalanul türle egy darabig, de egyszer csak elhárítva minden kérdést, ő kérdezeti: „Ismerik-e az urak Horáciusnak a .Tolakodó" cimü satyráját? Nagyon szép vers. Ha jól emlékszem igy van valahogy ... és elmondott belőle néhány aktuális strófát, amiből az ujságirók megértették, hogy vége az audienciának. De azért szívesen elbeszélget mindenféléről, de legszívesebben mégis forradalmi és ellenforradalmi élményeiről. A rósz nyelvek azt suttogják, hogy átéléseit írásban akarja megörökíteni . . . A nyugdijasok patrónusa. A tanács legidősebb, sőt legrangidősebb tagja ez örökké fiatal Bokor Pali bácsi, a polgármester helyettese. Szolgálati éveit már évekkel ezelőtt kitöltötte, de mivel mindenki szereti és mert mindenkivel jót tesz, a közgyűlés évről-évre meghosszabbította mandátumát. A város gazdasági ügyeit vezeti épen olyan buzgalommal, mint amilyen szorgalommal alsótanyai szőlőjében gazdálkodik. Kora tavasztól késő őszig majdnem minden nap, ahogy leteszi a tollat hivatalában, utazik ki a tanyára és munkájának eredményeként büszkén kostoltatja sajál termésű borát, amelynél jobb nem terem széles e határban. Nagyon büszke arra is, hogy ;asból kovácsolták az egészségét. Annyi szent igaz, hogy köhögését még senki sem hallotta. A polgármester-helyettes mégis a nyugdijasok között a legnépszerűbb. Talrn olyan nyugdíjas közalkalmazott nincs is a varosban, aki ne ismerné, de olyan ínég kevésbé van, akit ő ne ismerne. Minden hónap utolsó napjaiban egész népgyűlés keletkezik hivatalszDbája előtt, inert a nyugdijasok nyugtáján ő igazolja az „életbenlétel." Az évődő tanács urak sokszor meggyanúsítják, hogy minden nyugtát aláir, még látatlanba js és hiába bizonyítgatja, hogy csak az ismerős nyugdijasokét irja alá, nem hisznek neki. A polgármester egyedül nem áll a gyanusíiók közé soha. mert valószínűleg áltól fél, hogy kipattantják az ő esetét is . . . Ez az eset pedig ugy történt, hogy egyik toronyalatti hivatalnoklány, a huncutabbak közül való, jó podeszíánkkal saját halálos ítéletét íratta alá a szó legszorosabb értelmében . . . A polgármester helyeltes egyébként régi vágású magyar ember, a régi szép szokások gondos őrizője, amiről sokszor fényes tanúbizonyságot is lelt. 1915 január elején történt, hogy Szeged városának magasrangu vendege érkezett, néhai jó királyunknak, Ferenc Józsefnek a veje, Ferenc Salvator királyi herceg és közvetlen környezete. A város tanácsa természetesen illendőképen fogadta a a fenséges vendégé, bankettet Is adott tis. leletére. A fogadtatüst a spanyol udvari etikett legszigorúbb szabélyal szerinl rendezték és ugyanígy kellett volna a bankettnek is lefolynia. Lázár György dr. polgármestert, oki akkor már súlyos belep volt, Bokor Pál helyettesítette f. úis'.ebéd^n. A frakkos, díszruhás urak és hölgyek feszesen ültek az asztal körül, a lakijok vezényszóra lélegzettek, de egyszer csak a polgármester-helyettes mosolyogva felemelkedik a főherceg nellől, megragadja a po Kárál és rövid tósztot vég ki. — A magyaros vendégszeretet azt parancsolja, hogy a házigazda íöiköszöntse a vendégét, még ha főherceg is. Hát én csak azt mondom, a jó isten sokáig éltesse főherceg urat kedve? családjával együtt. És odakoccintott) poi:arát a főhercegéhez. Az etikett szabályai szerint mozgó, feszes vendégsereg minden egyes tagjában meghűlt • vér. Hallatlan dolog történt, megsértették a szent szabályokat. Pedig Bokor Pálnak mégis igaza volt A magyar ember mindig megtiszteli a vendégét, szivesen iszik az egészségére szokásból, • vendéglátó gazda kötelességéből, szeretetből, mégha főherceg is az a vendég. És nem volt igazuk azoknak a kaján csufolódókr.ak, akik ebben a minden rideg etikettet félrelökő magyaros megnyilatkozásban kivetni valót találtak. Azok a földbérek... Bokor Pálnak minden cselekedetét a szive diktálja, még a földbérek ügyére vonatkozó politikáját is. Ezért ellenzi a polgármesterrel együtt a földhaszonbérek felemelését és ezért száll harcba néha legjobb barátjával, Balogh Károllyal is, aki a földhaszonbérek aranyparitásra való felemelése mellett kardoskodik, mondván, hogy addig nem jön rendbe a város szénája, amig a föld nem hoz ugyanannyi értéket, mint amennyit a béke években hozott. Bokor Pál még abból az időből ismeri a bérlőket, amikor nem kedveztek a konjunktúrák a kisgazdáknak, amikor a városi földbérlet csak száraz kenyeret és évről-évre szaporodó adósságot jelentett. Jó szive már akkor megsajnálta őket és ez e sajnálkozás még a mostani megváltozott konjunktúrák idejében Is tart A .triumvirátus". Balogh Károly pedig száraz finánc ember — a város fináncminisztere — ahogy a polgár-" mester becézgeti, ha már nagyon haragos. Hej pedig valamikor régen, a triumvirátus korában másmilyenek voltak a hangulatok. A Nagytata, meg a Kultur Bandi, a triumvirátus másik két tagja, tudnának erről sok szépet mesélni. Az együtt eltöltött diákévek ezer szépséges emléke fűzi össze még most is őket és déli harangszó után, amikor elfogynak a boros akták a zöldasztalról, vagy a ráérős szombati kistanácsüléseken, a magisztrátus fiatalabb tagjai alig győzik hallgatással azokat a vicém históriákat a zengerájokról, a dugókoromról, a császári és királyi kfc «társaságról, a három napig tartó vigságokrol, meg minden más egyébről, aminek csak az emléke maradt meg és ami mind elröpült, eloszlott a semmibe, mint a rohanó esztendők, vagy mint a Nagytata pipájából kikarikázó halványkék füstfellegek. BJogh Károly akkor még nem busult a borotválkozás drágasága miatt, most se busul ugyan, mert mérgiten szakált növesztett és titokban szidja Gaá Bandit, aki oka minden bajnak. Gaál Enci e volt ugyanis a triumvirátus házi borbélya, több mint egy félesztendeig ő borotválta le a fircal arcok serkedő szőrözetét, azelőtt maguk borotválkoztak, igy tehát Gaál Bandi az oka annak, hogy elszoktak az önborotvákozástól. Ezekről a régi szép időkről Taschler Endre mesél a legszebben. Az ő emlékezetét nem homályosítják el semmiféle családi gondok, élt a sajál „komótosan" berendezett birodalmában, mint egy valóságos kiskirály, de n.ég valamivel szebben, mert a kiskirályok nem