Szeged, 1920. december (1. évfolyam, 90-114. szám)

1920-12-25 / 110. szám

6 Amerre csak madarak és riporterek járnak. — A rajzokat Devich Sándor festőművész készítette. — SZEGED, december 24 Bocsánat mindenkitől, akit nagyon elszomoritana ez a leirás. Azokról az embertársainkról irok e helyütt, akik ennek a mai magyar világnak hihetetlenül szerencsétlen számüzöt­tei, akiket a szerb, a cseh, meg az oláh kikergetett otthonaikból és hosszú hónapok óta szerepe'nek a képviselőház gyorsírói jegyzeteitől lefelé, egészen a napi sajtó hasáb­jaiig. Szóval tud a létezésükről az ország apraja, nagyja, csak talán nem látták őket, a hajlékaikat és a szerencsétlen életüket olyan közelről és bizonyára nem hallgatták meg sokan őket részvéttel és szánalom­mal, amint forrón bugyog lékükből a jaj és a panasz. Bocsánat még­egyszer s midenkitől. hogy éppen karácsonykor utalok az ilyen fájdal­mas részvétre. Tudom és vallom, hogy elég a mi bajunk is és ameny­nyire tőlünk, szegediektől tellett, segítettünk is a vagonokban és a szükséglakásokban sínylődő mene­fcült«.?ken- De mindentől függetlenül hadd veszem e sáros komisz télben magammal a sz'ves olvasó', gyerünk ki egy rÖviJ félórára legalább, a Szeged-állomásoO veszteglő vago­nokhoz és onnan S nemrégen fel­épült szükséglakásokhoz és hallgas­suk meg őket, mit beszélnek. * Az. indóház előtti sivár tér végé­nél lévő rámpán ér az ember leg­egyszerűbben a vagonokhoz. Egy­két vasúti ember végezte itt szolgá­latát, ki vörös zászlóval, ki lámpá­val, kalapáccsal vagy csákánnyal a kezében. — Bácsi kérem, merre kell menni a vagonlakókhoz? — Hatodik vágány, jobbra, előre! Dörmögött* a kimért fagyos válasz. A harmadik vágány hosszú ko­csisora alól épp egy kislány bujt elő, kancsóval a kezében. A kútra ment vizért s azt panaszolta, hogy lefagy a keze ebben a gonosz időben s oly messzire van a „lakásuk". Mondom: Hát, hol lakik, kislány ? — Arra ni. Otthagyott, elment szegény a viz­ért; a kancsó, amit cipelt, majd na­gyobb volt nála. Eleinte a két hosszú vagonsor közötti utcán egy teremtett lelket sem láttam. Megindultam és egy kutya, mely nyilván otthonosan érzi itt magát, megugatta a hívatlan vendé­get, aki voltam. A zajra persze meg­mozdult ez a halott városrész és kí­váncsi asszony- és gyerekfejek buj­káltak elő a csak nehezen megmoz­dítható vagonajtók mögül. Valami értelmesebb emberi kerestem, aki­vel el lehetne a közös sorsukról beszélgetnem. Ki is néztem magam­nak egyet, aki elég tisztességesen volt felöltözve és épp egy hasáb tűzifát fürés elt a vagonja előtt. Ke­ménykalap volt a fején és sovány lila arcán nem viselt bajuszt. — Pardon kérem ... mondom. — Dr. Mojzes Tihamér, pósta és távirda-titkár vagyok. — Van szerencsém, pardon, bo­csánat, — hebegtem kissé meglepő­dötten, nem tudván, hogy kihez lesz szerencsém. Az első násodpercek zavarát azonban közös erővel ha­marosan leküzdöttük és lassacskán megindult köztünk a beszélgetés, amelyben én voltam a kezdemé­nyező fel: — Nem tetszik fázni, kérem, igy kabát nélkül? — Hát, nincs melegera, dehát, a fa . .. — Ja persze. A«ttóta lakik itt tit­kár ur? — A nyáron jöttem el a felesé­gemmel, — a félig ayitott vagonaj­tóra mutatott, — Temesvárról. Ak­kor rábeszéltek bennünket erre a lépésre és mi mindannyian készség­gel szedtük fel sátorfáinkat, mert nem akartunk a megszállók alatt maradni. Én mint postahivatalnok több társammal együtt a Szegsden külön működő postaigazgatóságnál kaptam alkalmazást. Naponta reggel hivatalba járunk és igy délután 2—3 óra körül érilnk haza. Most egy kis fát kellett vág­nom, hogy a feleségem meg tudja főzni a levest. Elmondta még többek között, hogy a fát saját költségükön kell besze­rezniök és lassan, fájdalmasan meg*­eredt ajkán a panasz. Nem tudnak megélni, még igy sem. Mindenük, tönkremegy. Eladogatják a régi ék­szereket, szóval a régi, ismert sirá­mok ezek, melyeken nálam illetéke­sebbek sem tudtak idáig segitenL Odalépett hozzánk egy. másik ur is: Szidonits Jenő pósta-főfel ügyelő. Két vagonnal odébb volt az ő lakása, melyről ez a rajz készült: Mint talán igy is megállapítható, egészen tisztességesen néz ki itt minden. Csak éppen az a baj. hogy a bútorok tönkremennek, a csirkék a plüss-diványon fekszenek (nappal), apa, feleség, meg a 14 éves lány alszanak bent éjjel, nem lehet eléggé fűteni, mert a vagon résein és repe­désein át kimegy az a kis mele­gecske is. Iróniával mesélte Szidonits fő­felügyelő, hogy a napokban a leánya torokgyulladásról panaszko­dott és limonádét készitethk neki. A limonádé azonban a pohárban jéggé fagyott, ugy hogy a kanalat sem lehetett belőle kiemelni. Rendes mosakodásról, higiéniáról beszélni sem lehet. Ezen" egyebként talán segíthetne az illetékes hatóság. Ha vizért kell menniök, az legalább egy jó negyedórát vesz igénylv. Termé­szetesen egyforma kínokkal és ba­jokkal küzdenek itt mindannyian, akik a 180 vagonban laknak. Dolch felügyelő, Alpár Viktor főfelügyelő, Zengő Péter tanár és számos mér­nök, gazdász, tisztviselő és más foglalkozási águ u-iember osztozik itt. többnyire családostól, a közös sorsban. Az egyik vagonsort, melynek lakóival ép beszélgettem, ekkor to­latni kezdték. En rőkönyödötten ker­dem, hová viszik őket. — Ó, kérem, ez nem is minden­napi, hanem minden félnapi ese­mény nálunk. Csak az a kellemet­len a dologban, hogy ilyenkor az asszonyok, akik a levest főzik, bi­zony gyakran bosszankodnak; mert nincsenek elkészülve mindig ezekre a rövid utazásokra. A másik, szemben lévő vagonsort is tolatni készültek, de ezeket már figyelmeztette egy bakter. Hamar fel­szedték az ajtókba támasztott létrá­kat, felugráltak a vagonokba és vár­ták kíváncsian, hogy hol áll meg velük ez a mindennél szomorúbb vonatja a nyomorúságnak. De vége volt hamarosan ennek az utazásnak is és a gyerekek hamarosan kiugrál­tak az ajtókon. A iérj-urakat ebédhez hívták a pon­dos asszonyok és a konvenciókon tul is, igen szívélyesen váltunk el egymástól. A sok vagon között alig tud az ember kiigazodni és bérkocsi, vagy egyéb jármű, sőt villamosvasút hiányában, gyalog vágtunk neki a sáros Boidogasszony-sugárútnak. Ennek az útnak e éjén, a DEMKE­épületben intézik a menekültek sor­sát. Hivatal ez és a becsületes, min­den emberre egyforma mértéket al­kalmazó bánásmódnál mi egyebet lehetne kívánni az ilyen intézménytől. És ami mindennél szomorúbb, hogy nincs aki segíteni tudjon rajtuk. Nincs és a menekültügyi hivatal is csak olyan, mint az utolsó kenet a haldoklónak. Egy kószáló fiakker botlott elé­bem, amelyik hajlandó volt bennün­ket a huszárlaktanya mögötti bara­kokból épített szükséglakásokhoz kivinni. Ezeknek a baraképitmények­nek is ismeretes a története, mert sokat foglalkoztunk velük e lap hasábjain. Alig egy-két hete, hogy az építkezéseket befejezték. Gyors munkának hig a leve, mondja valami régi közmondás, amelyiknek most is igaza van. De hozzá kell tennem, hogy mégis csak j->H>ak ezek a lakások a semminél, vágj a vagonok­nál. Csak ne lenne az egész épít­mény és ami körülötte van: a téli rőt avar, trágyadomb és disznóturás, annyira barátságtalan és egészség­telen. Nemcsak a barakok szeren­csétlen lakói, de magam is, valami harctéri hadtápállomáson képzeltem maeam. Pedig alig egy-két rövid utcával beljebb már viszonylagos rend van, emeletes házak, kávéházak és mozilc. Ja igaz: a mozi egyetlen szórakozása a menekülteknek. De talán erről is szinte hiába minden szó, annyira tipikusan szegedi dolog ez is. A baraképületek kívülről nem árul­nak el sokat. Egyszerű és még nagyon is nehe­zen járó faajtón kell az udvarra menni. Az elébünk táruló kép eleinte szinte meglepően unalmas és mit sem mondó. Megfigyelve azonban a nüanszokat, e nagy rendszerbe fog­lalt nyomortanya életét, mozgását, pulzusának lüktetését, sok érdekes­séget találni rajta. Mint egy kis, olasz város épen olyan szép, piszkos, szutykos ez a nagy udvar, mely lehet vagy 25 méter széles és legalább 100 méter hosszú. Két ol­dalt húzódnak el a tulajdonképem házsorok. Másfél méternyi távol­ságra egymástól a lakások szánta : 1 . 2., 3., 4. és igy tovább hetvenig. Mint a rabok cellái s bizony a laká­ZSÚFOLT HAZAK A SZÉCHÉNYI

Next

/
Thumbnails
Contents