Délmagyarország, 1918. december (7. évfolyam, 290-313. szám)
1918-12-25 / 310. szám
Szegőd. lí)18. 'december HÉJ MiA n Y A ti msi Á ii Ki a bűnös a drágaság miatt. Igen tisztelt Szerkesztő ur! Engedje meg, hogy, a b. lapja múlt heti számaiban megjelent, a Kereskedők és a Termelők" cimii cikkek tárgyához néhány reflectiót fűzhessek. Hogy a Termelök-xiek szóló cikk falra hányt borsó marad, azzal mindnyájan — a cikkíróval egyiltt — tisztában vagyunk, hisz e tekintetben vannak már némi tapasztalataink. És szintúgy járna a cikkíró, ha az Iparosok-hoz szólna, mert ezek meg éppen „Nebántsvirágok." Ami azonban a kereskedőket illeti, ugy látom, hogy ugy a közvélemény, a sajtó, a munkástanács, sőt a kereskedelmi tanács is hamis nyomon járnak és részben egyoldalutag, részben előítélettel, de főleg legalább is barátságtalanul ítélkeznek felettük. Mert először is nem áll, hogy a kereskedők okozzák a drágaságot. Mert amit a boltokban árusítanak — fűszer és terményféléket kivéve nem egyebek, mint ipari készítmények és ha ezek, a nyersanyagok áremelkedése és munkabérek drágulása folytan megdrágulnák, nincs olyan kereskedő, aki olcsó árut hozhasson és adhasson. Hogy továbbá a háború alatt, a sokféle kormányhatósági és hadvezetési beavatkozások, gyártási és forgalmi korlátozások folytán, a ityersterniények és az ipari munka es ezzel kapcsolatban a készáruk is, szinte mesterségesen drágultak; arról az árut a fogyasztónak kiszolgáló kereskedő tehet legkevésbbé. Csak éppen véletlen, kedvező szerencse, hogy a háborús konjunktura, ezúttal különösen kedvezett neki és tényleg jóvaj többet kereshetett, mint normális békeidőben, ami azonban magában véve, nem mondható még tisztességtelen dolognak. Mert hiszen ugyanaz a konjuktura iiozott igaz nagy keresetet % a tatejner- és tisztviselőosztályokat kivéve — mindenkinek, a napszámos, iparos segédtől fölfelé, a gyáros, és nagyvállalkozóig egyaránt. Hogy közben, éppen a kereskedelmi forgalom mesterséges megakasatása következtében, a visszaélések és árdrágítások egész sorozata keletkezhetett, azt nem lehet egyedül az árusító boltos terhére írni, és ha egyesek, főleg a közvetítők esetleg nagyon is kihasználták a helyzetet, végeredményben a kereskedők csak utolsó láncszemei, azaz kifejezői a drágulási folyamatnak a fogyasztóival szemben is teljesenigazságtalanul hárítják reájuk a haj ódiumát. rí©* meg. Már most liogy a konklúzióra tehetik ugyan, hogy arra kényszerítsék a kereskedőket, hogy árúkészletét feleáron vagy akár ingyen is ideadja, de azzal csak azt érik el, hogy megzsarolják őket ugyan is még a készetek tartanak, ideig-óráig egyesek olcsón jutnak árúhoz, de miután az' árút az illetékes helyeken csak a forgalmi árakon, tehát drágán lehet beszerezni, nem akad kereskedő, aki kész veszteségre ujból árút hozzon a városba, s igy rövid időn belül befog következni, liogy árú egyáltalán nem lesz, amiből a nagyközönségnek csak kára lészen. Aminthogy ha a kereskedő, a keresletnek engedve, még drága áron is, sokszor még a rendeletek ellenére is, árút nem hozott volna, ez a nincstelen állapot már régen bekövetkezett volna. Ilyen eröszakot tehát csak egyszer lehet elkövetni, . mert megbosszulja magát. Mint a szerelmet, az árakat sem lehet erőltetni. Az árú oda gravitál, ahol megfizetik és elmarad onnan, ahol mesterségesen leszorítják az árát. F.z a törvényszerűség nyilvánul meg, méz a kereskedelem legprimitívebb alakjában, a piacon kofánál is, mikor azt az. árút, melyet, megmaximáltak, nem hozza a piacra. Ez olyan közgazdasági alaptörvény, hogy nem lehet sem géppuskával, sem ágyúval megmásítani. Nagyon igazságtalan tehát, ha egyedül a kereskedőt üldözik a felmerült bajokért, különösen mikor ezzel úgysem lehet a bajokon segíteni, csak rontani. igenis el kell ismerni, liogy voltak és vannak a kereskedelemnek, mint minden foglalkozási ágnak, a háborít alatt felburjánzott gaz, fatlyuhajtásai, de ezeket ne kizárólag a nyilt üzletekben keressék, hanem a maga füstös odúiban és egyebütt is. Mert ha csak az akaratot bántják az ok helyett, soha orvoslást találni nem fognak. A mostani idők talán nem igen alkalmasak ilyen elemi igazságok hirdetésére, de azt hiszem közérdeket szolgál, ha felvilágosiiásképeu és az igazság nevében á sorokat közreadja, amiért fogadja t. szerkesztő ur előre is köszönetem kifejezését. Szeged, 1918 dec. 22. Kiváló tisztelettel F. ö. A legnagyobb szívességgel adtuk közre ezt a levelet, de hozzá kell fűzni megjegyzéseinket. A mi részünkről bizonyára nem tapasztalta a cikkíró, hogy előítélettel vagy barátságtalanul 'Ítélkeznénk"a kereskedők felett. Maga a cikkíró mondja, hogy el kell ismerni, hogy voltak és vannak a kereskedelemnek, mint minden foglalkozási ágnak, a háború alatt felburjánzott fattyuhajtásai. A fattytihajfások. ha ntás téren mutatkoznak, a kereskedőt mint kereskedőt nem érdekelhetik. A kereskedő szempontjából, különösen amikor a kereskedelmi, a kari tisztességről van szó, kizárólag az lehet a fontos, liogy miként állunk ezen a téren a kereskedőkkel. Azt méltóztatik mondani, vannak fattyuhajtások. Ali ezeket üldözük. Üldöznie kell minden kereskedőnek is. Nekünk általános társadalmi, a kereskedőknek kari érdekből is. Aki általánosít, akármilyen okból célbavesz becsületes embereket, nagyon veszedelmesen cselekszik. De aztán vigyázzunk azért, mert valaki leakarja gnyesni a íattyuhajtásokat, meg ne vádolják azzal, hogy általánosít, mert ez a vád ép olyan igaztalan és veszedelmes lenne, mint az általánosítás! Ha valaki Szegeden, mi értékeljük a kereskedelem gazdasági jelentőségét. Természetes, liogy a drágaságért nem lehet kizárólag a kereskedőket okolni. Legnagyobb része a termelőnek vau benne, a legkülönbözőbb, a háború alatt gazdagon ^'elburjánzott alkalmi szállításokról, ügynökökről és egyebekből. Örömmel állapítjuk meg egyébként a levél tartalmából, hogy írója megértette intenciónkat. A kereskedők osztálya kulturemberek osztálya. Nekik példát kell mutatni. A magyarság jövője. írta: Szivessy Lehel. Amikor megszálló csapatok tartják kezükben az ezeréves országot, karácsonynak napján csak fájó szivvel tudok krónikát irní. Mi lesz ebből az országból, mi lesz a magyarságból ? Lesz-e feltámadása a nagy halálnak, van-e a magyarságnak jövője ? A nagy probléma, a mai helyzet megoldd sának siralmasan nehéz kérdése, óriási erővel hengergetett határköveknek cltu ,iitá-;áu alapszik. Meit kettős a mi nagy tragédiánk. Értsétek meg magyar testvéreim; két világirányzat szegődött egyszerre ellenünk. A politikai, nemzetiségi elv alakjában és ugyanakkor a szociális kérdés. Mindkettő maga a forradalom, két teljesen ellentétes világnézleínek pólusa. Napoleon, kit a 111-ik néven koronáztak meg császárnak, találta ki a szivek mélyén szunnyadó, de az abszolutista idők véd bástyája cMagyar elégia. /. Egy ezeréves dal sir telkemben. Elénekeljem ? t elek, hogy szivem szakad meg a dalban. Örökségem e búbánatos dallam. Ott búg benne az ezeréves átok, Hiszen tudjátok; A magyar, aki hivatott a nagyra És büszke útját mindig félbehagyja. Ott ég benne az ezeréves bánat, Mely égre támad, Miért kell nékünk, napimádó rajnak, Elébe vágni örök zivatarnak ? Egy ezeréves dallam zsong szivemben, S érezi lelkem, Hogy e nótára megy az én életem, Hogy ez az ének a végzetem nekem! S ha pályám, bár szép, ó de töredék lesz, Nékem elég ez. Legalább népem nagy tragédiája Az én sorsomban is magát példázza! JUHASZ GYULA. t A virág mesélt... Mintha sütétszinü árvácskavirágok illatoznának körülöttem, annyi a szomorít esemény ebből a fájdalmas világháborúból. Behunyom a szememet és kezemmel önéiyteteai ífáp'k egyet a feketefátyolos virúkok közül. Azutáni nézem a színét, hallgatom a sóhajt, mely illatként száll föl pici kelyhéből. A halk sóhajban benne van a történet, melyet leirok, ugy amint a lelkem megérezte . . . Egy gyerekhadnagyró! szól hozzám a* keserű sóhaj. Ennek a történetét illatozza felém a bársonyos árvácskavirág. A gyerekarcu hadnagyot látom, amint a mozgósítás utáni hetekben egyéves-önkéntesi uniformisban besiet valahonnan a szentesi uradalmak közül a szegedi laktanyába s ott másnap vagy harmadnap már felveszi a csukaszürkét, mely annyi sok szép fiatal életnek volt hamarosan halotti-takarója a dombos, erdős szerb föld után Galícia bús mezőin és vadregényes őserdőiben. Nem hozott mást magával a husz esztendős fiit, mint a szívét, mely tele volt bátorsággal és hazaszeretettel. Ezzel az izzó érzéssel, melyet ellenségeink sosem hittek, hogy olyan kiolthatatlanul ég a magyar szivben s amely érzés örökkön fénylő betűkkel jegyezte föl a világháború történetébe a 46-ik gyalogezred csodálatotkeltő hősi dicsőségeit. . . Vitéz 46-osok, élő és örök áhnot alvó, magyar fiuk, itt meg kell állnom egy pillanatra az Írással és hozzátok kell küldenem a lelkemet, a lelkem háláját és elismerését és zengő ajakkal kell üdvözölni benneteket, amiért oly szép nevet vívtatok ki a magyarnak és életetek kockáratevésével friss lombokat tűzdeltetek az ősök hírnevét övező koszorúba. Az Isten szeretete aranyozza meg a lelketeket és szőjjön szelid álmot hősi halált halt, dicső bajtársaitok névtelen sírjai fölé. Mondom, nem hozott mást magával a fiu, mint a szivét. És még valamit, Egy pici talizmánt, Egy arcképet, akkorát, mint egy ezüstforintos (akkor még ilyent is láttunk,) mely egy szőke hajú, harmatüde arcú leánykát ábrázolt. Ez a kis leány volt az ő Máriája, akihez elküldte naponként szerelmének imádságát, elküldte a fohászkodását, vágyát, gyermekszivének óránkint újranyitó viragait. Szép volt a leány. Neki csodaszép, mert az első szerelem valóságos glóriába öltözteté .. , Ezt a fényképet a zsebórájának hátsó lapja alá illesztette és a szive fölé tette, hadd hallja a leány vergődő, szerelmes szivének minden dobbanasát. A fiu nem maradt sokáig Szegeden. Mikor idegen földre értünk először és utana nyomban megdördültek Tarnopol mögött a túlerőben levő oroszágyuk, őtgis elvitték egy forró nyári éjszakán, azzal a sok szép magyar fiúval együtt, kik most tűzték fel először Ferenc József monogramja mellé a nemzetiszínű szallagot és nótás ajkukkal, szomorú, epedő dalukkal behangositották a virágos magyar alföldet és a fenyőillatos bérces tájakat, ahol az alacsony parasztházak ablakai mögött könybelábbadt szemek sóhajtoztak utánuk. Még egyszer elment a szőkehaju leányhoz, csókot lehelt kis kezére és a szivébe véste a bucsuzzót: — Gondoljon reám. Isten vezesse! Nem is volt perc, hogy ne gondolt volna reá. A kárpáti fedezékben, a galíciai nehéz harcokban mindig és mindenütt vele volt a leány fehér emléke. Az ágyuk bömbölését és géppuskák kattogását fölülmulta egy bájosan csengő hang: Isten vezesseI . ,. Vele volt a fiúval állandóan a hűség és á szeretet s ezek bizalmat öntöttek a lelkébe és megenyhítettek minden szenvedését. Jött azután öorikc. A