Délmagyarország, 1918. augusztus (7. évfolyam, 174-199. szám)

1918-08-04 / 177. szám

Í91§. ataíusz'tuÉ % Jjál a fronton. Olasz front, julius végén. Este volt és álltam a hegytetőn a lila párázatban. Szürkés vouaizások lebegtek az ég alján, egy pár halvány fényosik, a völgyekből tisztán szállít föl a köd, mint az oltári tömjén füstje, A hó világított a messzi gleccsereken, fekete sziklák meredeztek közötte, mint kíváncsi szemek, a fenyők borzongva hajladoztak a szélben. És én ott álltam és meredt pupillákkal néztem előre, a semmiségbe. A lelkemben fönséges fájdalmak sikongtak, édes vágyakozások zokogtak, mi után, nem tudtam. Eszembe jutott az alkonyi fényben reszkető Piazza, a mikor a Campanile ormát aranyosra csókolja az utolsó napsugár, fölcikázott előttem az éji fényáradatban tobzódó Priedricbstrasse, az Andrássy-ut, ahol az élet jár és idegenül álltam ott a szakadék fölött a begy tetején, ahová fölhallatszott a vízesés hörgése, egy-egy száraz ág reccseqése. Itt ez az élet. íEkkor jutott csak eszembe, hogy milyen fiatal vagyok, mennyi mindent nem láttam ínég, ami szép, s amitől izolálva vagyok a két ós fél ezer méteres magasságon. Mennyire vágyódtam el innen az egyhangúságból, a halálos szürkeségből, oda, ahová a vágyaim vezettek: emberek közé, siető tömegbe. Halálos fáradtnak éreztem magamat, egy küzdelemből legyőzötten kikerülve, a fiatalságom ólmos teherként ült a vállaimon. Ha ilyenkor röpülni lehetne, eldobni a testet és lebegni a hangyaként nyüzsgő emberek fölött. De miért iá nem lehet? Valami zeneszó hatolt a fülemhez. Harmonika keserves nyikorgása, amely sápadtan, imbolyogva küzdötte át magát a szél zugákán és a patak mormolásán, de én mégis hallgattam, fölcsigázott képzelettel figyeltem: ez zene volt. És remegőn ós földultan indultam a hang irányába. A .Eoldatenh eiinban" szólt a harmonika. Kívülről az is olyan barakk, mint a többi, egyszerű deszkákból összeróva, piciny ablakokkal. Belül egy meglehetős nagy terem van, amelynek egyetlen dísze Károly király egy hihetetlenül rossz olajnyomásos arcképe. Elfoglalja az egész falat, körül van véve mindenféle haldokló lombbal, fenyőággal, körülötte legyek rajzanak. A plafonról olcsó petróleumlámpás lóg le, amolyan csárdába illő pislákoló fényű lámpa, amelyről a népdal azt állítja, bogy „ecet ég a lámpában". Mindenféle színes papírból láncok vannak készítve, olyasféle karácsonyfára való lim-lom és evvel dúsan föl van ékesítve a bálterem. Mert bálterem ez. A sarokban a jótékony félhomálytól bltakartan ül egy katona és buzgalommal játszik valami iStadcbent, néha ritmus érezhető a melódiában, A teremben SL5--—20 pár forog, táncol. Eiatal katonák, még fiatalabb leányokkal, a női Arbeitfcrkompanie tagjaival. iSzombat este van s mind vasárnapi ünneplőjükben vannak, pár krajcárt, érő ruhákban élénk, lehetetlen színekben. Szif szegő kígyóként csavarodnak a fejükön a súlyos fekete fürtök, olcsó csillogó fésűkkel, közönséges üveggyöngyökkel. Forró vágyak, lijhegő szenvedélyek szunnyadnak a szemeikben, a tánc mámorában az arcuk kigyúl, az ajkaik nyitva maradnak, mint egy ágon két egymás fölött lógó vérpiros cseresnye. És gyémántként csillognak a fogaik, Táncolnak. Átadják magúikat a vezető kapóknak, ruganyosan ringanak a csipők, kígyóznak a derekak, a kar, fej harmonikusan kíséri a test és láb mozgását. iS ha egyszerű, műveletlen leányokról is van szó, fölveszem a kritika szemüvegét és elámulok: 'Mennyi nagyszerű test, milyen arányos, ösztönös mozgások, természetesen kifejezett lelki öröm: Pompás nyersanyag egy hatalmas balletkarnak, egy grandiózus pantomimnek. Csak a kéz kellene, amely csiszolná és a szó, amely nevelné őket, akikben a táncművészet csirája már a bölcsőjükben fakadt. A mozgásukban kifejezetten él a tan, bogy ezt tanulni igy nem lehet, erre születni kell, ez az Isten áldása. Az egyik elsuhan előttem és megnézem az arcát. Nem szép, de érdekes, kissé csontos, a vonásai elfolyók. S elgondolom, ba jönne egy iReinhardti szem, amely ránézne s kiemelné innen, föl a magasba, a csillogásba, a karrier tetőpontjára. Mit tudna ez a tizennyolc esztendejének örvendő leány akkor produkálni! Megkérdezem, mi a neve: Sylvia. A Delibes balettjére gondolok. A zene elhallgat, lihegve, kacagva megállnak, pukkedlit csapnak: „Gracie rividerci" s már mind egy tömegben ülnek, nevetgélnek, mint egy szélben bajflo'ngó virágos tenger. Izgatott olasz szavak hallatszanak, tüzes kitörések, az- olasz nyelvet kissé selypítő dialektbau beszélik, sok „s''-el és ,,zs"-ve].. A nevük is egy-egy virágra emlékeztet: Santa, iBianca, Maria, Gilda, Beppina, Ida, Flóra. Ártatlan nefelejtsek szerénykednek az egyik .szemeiben, kíváncsi kaméliák a másikéban, 'nagyfejű mákvirágok a harmadikéban, de mind tüzes és forró. A termet most föllocsolják egy lavór vízzel, magánszám, illetőleg duett következik. Egy fiatalos mozgású őrmester a zene első ütemeire beperdül a középre, hetyke mozdulatokkal keres párt, a leányok viháncolva térnek ki előle. Most megrántja Sylviát és begöndöriti a körbe. A leány nem akar táncolni, ágaskodik, de a zene már a vérét hevíti, csipőcre tett kézzel cicázik a legénnyel, kerülgetik egymást. Csak most látom, bogy milyen remek vállai vannak, amint büszke fejtartással hagyja magát a legénytől ostromolni, csalogatni. Mjár kéz-kézben járják, a többiek ütemesen tapsolnak, egy-egy lány buzdítja „Bpne Sylvüá", „Bravissima" és eszembe jut, bogy valamikor egy ilyen táncot láttam a Petrásstól. De nagy különbség van köztük. Akkor a Király-színház kényelmes bársonyülésén ültem belefúrva tagjaimat puhán, most pedig pár száz méterre vagyunk az ellenségtől az előretolt állásokban, Szinte Istenkísértés ez a mulatság, a gondtalan tánc, amelyről nem lehet tudni, mi követi, ahol sziklák és fatörzsek mögött rejtőzik a veszély. És ők, akik tudják ezt, csak táncolnak tovább, odaadón, epedőn. A katonák sürün tö'Siftgfetilk Vereytó'kl'től ígyön győző fejreukat, a hajuk a szemükbe lóg és összecsapzott. Most beront egy ember izzón és libegőn, a szájából bugyborékolnak a szavak: az olasz betört és megtámadta a kettős számú Feldwackét. • A táncoló párok révedezve állnak meg, a zene elfullad, a következő percben már erélyes parancsszavak röpködnek a levegőben, a sapkák fölkerülnek a fejekre. A társaság teljesen fölbomlott, a tánctól piros leányok már hozzák a fegyvereket, homokos zsákokban kézigránátokat, az emberek már mennek is, a teremben nem marad senki, csak Károly király képe a haldokló virágokkal. Kiinn megváltozott a táj. A hold remegve bujkál a felhőrongyok mögött, siirü lövések hallatszanak, egy gépfegyver esztelen kattogással szántja át a levegőt. iLejebb kézigránátok puffognak, vad szitkok röpködnek a levegőben, siető lába dobogása. A begyek gerincei kigyúlnak, bugyborékoló források öntik a fényözönt, aranyos csillogást, itt-ott az emberek megtoppannak a fényáradattól. És megszólalnak az ágyuk érces torkokkal, srapnellek törnek az égnek, kacagnak, sivítanak s ujjongva pukkannak szét. És gránátok hörgő zúgással fúrják esztelen fejüket' a sziklába, hogy detonációjukkal a földet megrázzák, derékban kettéroppantsák. A begyek százszorosan vernek mindent vissza, egy grandiózus koncert, amelyben fönséges zene harsog halálthozó instrumentekkel, ugyan kik táncolnak ennek az ütemein? Talán elkárhozott lelkek? 33 újra ott. állok a tetőn fiatalon, lúzong'ón. Lenn dul még a harc, arat a kaszás, a lelkemben újra fájdalmak nyögnek és gomolyognak, mint az égen palaszürke, fenyegető viharfelhők, de a Piazza el van temetve az emlékezetemben, a Friedricbstrasset se látom, csak a véres kezű embereket, a megkínzott testek vonaglását. Miért van ez minden, miért ront ádáz dühvel ember-emberre, akik tulajdonképen testvérek, vérrokonok, az Isten gyermekei? Kié a bün, a felelősség, kit szállt meg a vérontás angyala? A halálos fáradtság föltámad bennem, szeretnék" küzdeni elltne, de gyöngének érzem magam, egy ember az egész eszét vesztette mindenség ellen? Csak érzem, hogy jó volna, ha ez másként lenne, a határok eltűnnének egy atya fiai volnánk s kószálhatnék megint a Piazzán, a langyos köveken a tenger bársonya mellett, turbékolóburukkoló galambok között. Vájjon mikor repülnek ők mifelénk olaj ággal a csőrükben, visszatér-e a régi idő? És járok-e még valaha a Piazzán? II S." A német visszavonulás teljes rendben történik. Bécs, augúsztus 3. A Leipziger Tagebtatí jól értesült berlini helyről felvilágosításokat kvpott a nyugati haratéren folyó utóvédharcokról. Az ellenség ismét hiába támadta vonalainkat Reims és-Soissons között és hasztalanul szenvedett rendkivtili súlyos veszteségeket. Ugy látszik, Hogy az ellenség még nem vette észre, hogy mi ezen a vidélm stratégiai visszavonulásunkat tervszerűen folytatjuk, anélküi, hogy az ellenség zavarna oennünket. Balszárnyunk és centrumunk gyojsan kitért az ellenseges támadás elől, mig a Soissonnál álió jobbszárny lépésről-lépésre hátrált. Ujabb visszavonulásunkat ugyanaz a taktikai szükség parancsolta, amely egy héttel ezelőtt kényszeritett, hogy a Sommetól északra kitérjünk az ellenség elől. Stratégiai helyzetünket akarjuk ezzei javítani. Az iniciativa a mi kezünkben van. Vezetőségünk kitér az ellenség elől, ott ahol azt jónak és helyesnek találja és helytáll ott, ahol a,z felel meg a célnak. Nagy a különbség ami nyugati offenzivánk és az antant jelenlegi nagy ofíen2ivája között, mert mi magunk előtt üztük a menekülő ellenséget, amig a tartalékállasok fel nem vették őket, mig az ellenség offenzivaja nem tudta kivenni kezünkből az iniciativát. Megközelitő becslések szerint másfél millió em bert állított az antant a harcvonalba. Az utolsó jelentések szerint a vesztesége husz százalék vagyis 300.000 ember. Az angolok megszállták Omegát. Moszkva, augusztus 3. Hivatalos közlés szerint tegnap éjjel az angolok megszállták Omegát. Omega kétszáz versztnyíre délre fekszik Kemitől és ezerötszáz versztnyire Archangelszktől. Omega megszállása az angolok nagy előnyomulását jelenti Archangelszk felé. TEBNBERG BESfEL°h0h^fl ----- a legjobbak! BUDAPEST,VII, Rákóczí-ut 60., saját palota. Tölcséres kitűnő hangú, legújabb rendszerű . . . . K 150.Ujtalálmányu tölcsérnélküli „Etofon" beszélőgép becsukható tetővel a legtökéletesebb . . K 300.ftendefésnél a pénz előre bekü dendő