Délmagyarország, 1918. április (7. évfolyam, 76-99. szám)

1918-04-14 / 86. szám

DÉLMAG Y ARORSZ ÁG Szeged, 1918. április 14. " KALEIDQ5ZKÖP (Volt iskolatársak.) Az állomásra mentem, nézni a Vonatokat és vágyakozni a messzi után. i A perronon szivarzó civilek és siető katonák ( jöttek-mentek, várták a gyorsvonatot. A gyors , késett, mint rendesen, de nagysokára mégis csak fújva, prüszkölve beérkezett és ontotta ' magából az utasokat. A legutolsó kocsiból két £ ur szállott ki. Nem ülhettek egy fülkébe®, mert < csak a sinek közt vették észre egymást. Előj szőr/különösen hideg, kimért köszöntés tőrtént, aztán mintha hirtelen meggondolták volna a dolgot, egymás nyakába borultak. — Szervusz édes öregem, — mondta az egyik bántó orrhangon. Hogy vagy, honnan í jössz? Már ezer éve nem láttalak, r Akit megszólított a cingár orrhangu, az i igen elegáns, cvikkeres ur volt és a jobb vállát t, folyton rángatta. A jobb kezében tartotta az l útitáskáját és az is mindig ugrott ilyenkor, i Miután a vállán már vagy hármat rándított, baJ rátjának igen kedvesen válaszolt: i — Ha nem lettél volna oly fősvény Bani dikárn és nem a vonat tetejére váltottál volna jegyet, akkor együtt utazhattunk volna. Ezzel megindultak. Egész véletlenségből i folyton hol előttem, hol mellettem haladtak és nem tudtam hangos párbeszédjüktől elszakadni. Csakhamar meg kellett tudnom, hogy az orrhangu és a cvikkeres iskolatársak voltak; az orrhangu jó tanuló volf és a cvikkeres mögött *lt, aki még akkor nem hordott cvikkert, de nem is tudta a leck'éjél soha. Az orrhangu mindig súgott a cvikkeresnek, aki ezért külföldi bélyegeket adott neki; egy hosszú Obockra, a majmos Labuánra és a kettős Tasmániára még most is emlékeznek. A papagályos Quatamela és a sárga Bolívia hamisak voltak, de erről a cvikkeres már nem akart tudni semmit. Végre ismét a jelenbe kalandoztak. > A cvikkeres megint rángatta a vállát és dicsekedni kezdett: Gyárigazgató és nagy telekspekulációban dolgozik Szegeden. Elhadarta gyorsan egész sorsát életének; a százezrek lassú, de biztos gyülekezését; két fiának zsenialitását. Az egyik hős és zseni, a másik hős és képviselő. Beszédéből és hetyke jobb válláról csak ugy sugárzott az öröm, hogy alaposan túlszárnyalta volt iskolatársát, pedig akkor — az súgott neki. A másik, a cingár, az orrhangu, a hátul ülő, a~-vonat tetején utazó, csak szerénykedett, a kezét tördelte, lamentált, hogy nyomorog és most sem tud még érvényesülni' Aztán elváltak egymástól. A evikkeres kocsiba ült, az orrhangu villanyosra szállt, én meg gyalog vágtam neki az ílkonyatnak. A cvikkeres pöffeszkedő hazugságaira gondoltam, akit régóta ismerek látásból és tudom, hogy eddig néhány hetet különböző árdrágításokért már tényleg kispekulált Szegeden magának . . . És néhány nap múlva a véletlenség elébeln hozta a másik ember őszinteségét is. A rendőrségen siri orrhangon, ismét kezeit tördelve és lamentálva panaszolta, hogy elveszett a 30 000 koronás betétről szóló takarékpénztári könyve. Nagy-nagy diszkréciót kért; Halán barátja,- a cvikkeres jutott eszébe? (Az állatvédők). Az állatvédő egyesületek tagjait sok vád éri. A minap egy zsuron majd katasztrófa tőrtént. Véletlenül ráléptem a bájos háziasszony drága japán pincsijének a farkára. A kutya, bár szalonmészig, de mégis vonyítani kezdett, mire az urnő kacsóit összecsapva sopánkodott. — Sréklich azokkal az állatvédő egyesületekkel ; ilyesmire nem terjed ki a figyelmük. Hát ez tényleg rémes, de szabad legyen a tárgyilagosság kedvéért az alábbi esetet elmondani, ami bizonyíthatja, hogy a bájos házi aszszonynak nem volt egészen igaza: A múltkor a Tisza Lajos-köruton mentem, Esős, csúnya idő volt, a sikos aszfalton óvatosan kellett lépkedni. A kocsiúton, két nagy inecklenburgi lovat hajszolt egy kocsis. Az egyik lóra ráült, a másikat pedig egy ostorral hajtotta? Az a ló. melyiken a kocsis ült a nedves aszfalton elcsúszott és elesett. Természetesen a kocsis leesett a lóról, a fejét meg erősen belevágta a gyalogjáró szélébe, Magától nem is tudott volna lábra állani, hát többen talpra segítettük. Alig hogy feltápászkodott, azonban, mindjárt az ostor után nyúlt és teljes erejével vagdalt a szeme közé a még mindig földön fetrengő lovának. Sokan nézték ezt tétlenül, néhányan elképedtek, má3ok hangosan nevettek, mert a jelenet kétségtelenül szomorúan komikus vott. Én most a kocsisra támadtam, aki gorombaságo.kkalfűszerezve mondta: — Nem vagyok én az állatvédőegyesület tagja, Es érthetetlen . . . Mégis az okat éri a vád. Herczeg István. Beszélgessünk. * A fahanvéd: Nemcsak az idő és a szivek ibizsergése mutatja már. hegy itt a tavasz, hanem a locsolóknak az utcán való megjelenése is. Én: Olyan kevés a locsoló, hogy nem sok kárt csinál a városi porban, amely száll, szálldogál, mint a játákos kedvű fecske. A fahanvéd: A fecske is a tavasz mellett bizonyít. Ámbátor ki tudja, hogy mindezek dacára itt-e a tavasz? Mert hát néhai fölséges ikirályasszonynnk szólna még mindig a téli palotából nézi u Stefánián sétáló szerelmes párokat. Én: Akik talán nem is szerelmesek, csak mímelik, hogy azok. A szerelem is kiment a forgalomból, mint a négy krajcáros. A fahanvéd: Hat szó ami szó, a nagy érzés már nem igen irányítja a mottót. Egyedül csak a pénz. Én: Igaza volt szegény Gáspár apónak, aki miig élt, mindig csak azt dúdolgatta: Pénze ha van, vau mindene.. A fahanvéd: A jó öreg, ha élne, most ugyan nem dúdolhatná, mert látjuk, tapasztaljuk, hogy pénzért sok minden kapható, de minden még sém. Én: A pénz se minden. És igaza volt a poétának, amikor azt irta: Füst a dicsőség, zöldség a babér, egyetlenegy csók százszor többet ér. A fahőtivéd: Hát az sóikat érne, ha ugyanannyi volna a veszteség ? Sok embert bajos kiszolgálni, mert ami az egyiknek tetszik", inem tetszik a másiknak. Én: Ne,m is a fontos, hogy nyereséggel dolgozott a közélelmezési üzem, de az, hogy dolgozott, még pedig ugy, hogy a gyomrunk nem érezte meg. A fahonyéd: De ahogy én látom az eseményeket, egyik-másik embernek ugyancsak meg feküdte a gyomrát, hogy a közélelmezésben valakinek sikere van. Én: Az .illetőnek, már ahogy itt szokás, imftjd adnak egy pár fejelés csizmát. Hiszen a váro-s cselédje. A fahanvéd: A szó 'közlünk ne maradjon, inkább volnék másutt cseléd, mint a városnál ur. Mert itt egyeseknek nemcsak a látókörük, hanem a markuk is szűk. Én: Annyi szent, fukar kezeikkai mérnek/ de jobbára fukarkodó az a munka is, amit produkálnak. A fahojivéd: Pedig tudhatnák az ungnrok, hogy a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen és hogy vaknak jár az alamuzsna. Én: A (Szenteknek pedig maguk felé a keTű m turlgfífapteíöütt íí árii Ajüí. & _ a jt jű*\ j&sü ,3 \