Délmagyarország, 1918. március (7. évfolyam, 50-75. szám)

1918-03-24 / 70. szám

BRÉMA ST Í RORSZÁ G Szeged, 1018. március 24, Nekrolog. Irta: Acaél GÉM. A szerdai közgyűlésen Wimmer Fülöp bi­zottsági tag és 64 társa által az összeférhetet­lenségi törvény megváltoztatása tárgyában be­adott indítványt eltemette. Diszes temetés volt, hiszen az indítványt csak 3 szavazattöbbséggel vetették el. Ez azonban nem vigasztaló. Ha a felszólalásokat, melyek a javaslat ellen elhang­zottak, vizsgálat alá vesszük, ismét egy jellemző tünettel találkozunk, melyet állandóan meg­figyelhetünk, ha nálunk közgazdasági kérdések megvitatásáról van szó. Ilyen ügyek elbírálásá­nál ugyanis nem a megvitatandó kérdéseknek * közre, az általánosságra leendő kihatását te­kintik, hanem azokat rendszerint osztályérdek­nek minősitik és ezen nézőpontból Ítélkeznek felettük. Ez esetben is igy történt. Ha az in­dítvány ellenzői csak félig-meddig figyelemmel kisérték volna, hogy közgazdasági kérdéseket mily hebehurgya módón, mily felületesen tár­gyaltak eddig parlamentünkben, akkor talán kevésbbé elitélőleg nyilatkoztak volna az in­ditványttevőkkel szemben. De hát nálunk ki törődik az ország közgazdaságával ? A felszó­lalók még alig foglalkoztak vele. Akármely semmi jelentőséggel sem biró közjogi kérdést Sk sokkal nagyobb figyelemben részesítenek. A közgazdasági kérdéseknek pedig még sok­kalta nagyobb jelentősége lesz a közel jövőben, mint eddig. Az óriási terhek alatt, melyeket a háboru hazánkra ró, csak az esetben nem fog ez az ország összeroskadni, ha közgazdaságát szédületes mértékben előmozdítják. Ha ezen kérdések felett a törvényhozásban meginduló vitákban nem fognak hozzáértő, gyakorlati nem­zeígazdászok résztvenni, ha a hozandó hatá­rozatokba ilyenek nem fognak befolyni, oly szomorú perspektívák elé nézünk, melyek két­ségbe kell, hogy ejtsenek minden elfogulatlan szemlélőt. Ezt igazolják a mult tapasztalatai. Hogy csak a mult év egy eseményét felemlít­sem. A lelépett kormány egy vasúti tarifaeme­lést vitt keresztül a törvényhozásban. Dacára, hogy ez érzékenyen érintette nem annyira a"* kereskedelem és ipar, mint a fogyasztó közön­ség érdekeit, mert a terheket igazságtalanul osztotta fel, nem hallottunk egyetlenegy szak­szerű felszólalást ez irányban. Öt perc alatt a törvényjavaslat el volt fogadva. De ki is szólt volna hozzá. Nincs egyetlenegy tagja sem a képviselőháznak, ki a tarifák kérdésében szak­értő volna. Ebből az egy példából is kitűnik, hogy szakértők beküldése a törvényhozás sán­caiba korántsem osztályérdeke a kereskedelem­nek és iparnak, hanem eminens érdeke minden egyes honpolgárnak, tartozzon az akármelyik foglalkozási ághoz. Ki szólhat alapossággal, szaktudással hozzá, ha országos jelentőségű közgazdasági kérdésekről van szó. Nem teore­tikus nemzetgazdászok, kik az egyetemi tan­széken ugyan előadják ezt a tantárgyat, mert ezek véleményéről, akármely tudományos kép­zettséggel bírjanak is, áli a német közmon­dás: „Blass ist alle Theorie!" Sem pedig di­lettáns nemzetgazdászok, kik közgazdasági kér­désekkel csak per tangentem, sokszor csak sportszerüleg, kutyafuttában foglalkoznak. Hi­vatottak azon fontos gazdasági kérdések elin­tézésénél, melyek özönével kell, hogy a jövő­ben a törvényhozás elé kerüljenek, csak a gyakorlati nemzetgazdászok. Kiknek soraiból kerülhetnek ezek ki. Csak a nagygazdák, a nagykereskedők, a nagyiparosok köréből. Csak ezek birnak kellő intelligenciával, oly széles látókörrel, hogy a kérdések horderejét meg­ítélhessék és azoknak az országos érdeknek megfelelően történő elintézésébe befolyhassa­nak. Ezeknek a parlamentbe való delegálása tehát ismét nem osztályérdek, hanem közérdek. Marad az elutasítást indítványozó urak nagy ágyuja: a korrupció, a képviselők függő volta a kormánytól. Majdnem ugy állították be a kérdést, mintha állami szállítást csakis kor­rupcióval lehetne elérni. Úgyszólván stigmati­záiták ezzel a magyar kereskedelmet, ipart, de egyidejűleg a minisztereket, a minisztériumok egész hivatalnoki karát. Hogy kautelák terem­tessenek a tényleges összeférhetetlenség ellen, a korrupció túlkapásainak megakadályozására, eet az indítványozók maguk is proponálták ez irányban igen praktikus intézkedéseket aján­lottak. Ezeket nem vették az ellenzők figye­lembe. Merész ugyan ezen állitásom, de azt hi­szem, indokolt, ha azt mondom, hogy egyes felszólalók érveléseik által diskreditálták az uj választójogi tervezetet. Én személyesen feltét­lenül hive vagyok ez utóbbinak, de annak életbelépésétől egész más hatást várok, mint amily következtetésekre jutott különösen az egyik felszólaló törvényhatósági bizottsági tag ur, ki pedig tudomásom szerint rajongó hive az uj törvénynek. Én azáltal, hogy teljesen uj néprétegek vonatnak be a választók sáncaiba, azt várom az általános választójogtól, hogy a megválasztandó uj törvényhozás tényleg nép­parlament lesz, pregnáns kifejezője a nép aka­ratának. Ettől közéletünk megújhodását, köz­állapotaink teljes megtisztulását remélem. Ezzel szemben az illető felszólaló bizott­sági tag ur csodálkozásomra oly fekete képét festette az uj parlament ténykedésének és az abból kikerülő uj kormány esetleges kormány­zati módjának, hogy az esetben, ha ez megáll, az uj választói törvény nem jelenthetne hala­dást, hanem a kormányzati ténykedések mi­kéntje maradna a régiben. Azt mondta ugyanis: Ha megengedtetnék az, hogy a megváltozott összeférhetetlenségi törvény alapján az állami szállítók bekerülhetnének a törvényhozásba, a mindenkori kormány ezek által egy oly bás­tyához jutna, egy oly mindenre kapható több­séghez, mely megakadályozná azt, hogy a kor­mány ténykedéseiben a nép akarata nyilvánul­jon és érvényre jusson, mert a mindenkori kormányt megbukhatatlanná tenné a nagy vá­lasztó közönség minden politikai törekvésével szemben. Ha ez talán igy lehetett eddig és ugyanez feltételezhető a jövőben is az uj vá­lasztójog alapján megválasztott néppaiiamentről és abból kikerülő népkormányról, akkor az ilyen feltevés az uj választójogi törvény teljes diskre­ditálása, mert akkor az utóbbi csak több vá­lasztót teremt, ellenben azon várakozást, hogy a választások tisztasága folytán a nép akarata fog megnyilvánulni és a közállapotokból a ne­potizmus és korrupció el fog tűnni, nem váltja be. Dacára, hogy egy lángoló hive az uj vá­lasztójognak kockáztatta meg ezen feltevést, nem kell annak bekövetkezésétői tartanunk, még az esetre sem, ha a jelenleg fennálló tör­vény szerint inkompatabilis áNami szállítók kerülnének a parlamentbe. A választók széles rétegei csak oly férfiakat fognak a törvény­hozásba küldeni, kiknek lesz elég gerince a kormánnyal szemben is, mert függőségük a kormánytól csak látszólagos, miután szállításaik­hoz egyenes, tiszta uton jutottak. Ha tudná az ember azt, hogy a jelenlegi kormány közgazdasági korifeusai, Wekerle, Szte­rényi, Popovics miniszterek kezeiben maradna a közgazdasági ügyek intézése, nyugodtan te­kinthetne a jövőbe. De a jelenleg oly sikos, parlamenti par­ketten minden kormány esetlég könnyen meg­botlik és ki tudja, ki jut ezen európai hirnevü nemzetgazdászok után kormányra. Ez esetben pedig feltétlenül szükséges, hogy a parlamentbe oly közgazdasági erők is bejussanak, akik az ország gazdasági ügyeinek elintézésénél szak­értelmüknél fogva nyomós szavukat felemel­hetik. Miután ennek szükségességével minden elfogulatlan polgárnak tisztában kell lenni, ezért nem helyeselhetem a közgyűlésen történt fel­szólalásokat és a szóban forgó inditvány lesza­vazását. Csongrádi TAKARÉK és egyéb helyi vállalatok részvényeit • vásárol, elad és megelőlegez MAV R. miKSt bank- és váltód'letel l"sf"s • Széchenyi-tér, a városházával szemben | Nincs többé fogfájása annak, ki a használja. Flóra szájvizet ápoló készitmény. Egy üveg ára 2 K 50 fillér. KifMIi 11BBIBV BiBQfiV Mípjswrtíritwi Sátaui-UP llll Beszélgessünk. * A fakónvéd: Csakhogy már kikecmereg­tünk, a télből. Azt hiszem, senki se sajnálja, hogy nem igen van már szükség mindarra, ami nincs: fára, szénre, kokszra. Én: Mindenre szükség van, még a már­ciusi hóra is. A fahonvéd.: Aki annak a vizében mosdik, annak megszépül az arca. Én: Az volna az igazi, ka a sziveket, a lel­keket szépitené meg. De sok márciusi hóra is lenne szükség! A fahmwéd: Még jó szerencse, hogy a lelki szépséget lehet takargatni. Takargatják is so­kan, mert fő a külszín és a nyájas, mosolygó* modor. Én: ÍEijha, vivát. Jenlió, itt a tavasz és már nyílnak az ibolyák. A fahonvéd: És előbújnak a különféle faj­tájú kukacok, többek között a kultura kuka­cai is. Én: Szegények, csúsznak, másznak, mert­hogy a teremtő őket az ötödik napon terem­tette és egyszerre csak elnémulnak, különösen, ha rájuk 'lépnek. A fahonvéd: Pedig még az el taposásra sem érdemesek. Hagyni kell őket csnszni, ügyet sem vetni rájuk, nehogy bárki is tudo­mást vehessen a létezésükről. Én: Tengődnek szegények és léteznek, mint a görény, amelyre szintén nincs szükség. A fahonvéd: Ez is szagot terjeszt és elönti a méreg, ha a megbúvó fészkét megpiszkálják. Én: Ez a méreg is olyan, mint a színészek nyelvmutogatása. A fahonvéd: Valamit csak mutatni kell » ha már művészetet nem mutathatnak, a nyél­veeskéjüket mutogatják. Én: Mert hát a nyelvével él a honi művész. És régen megmondta egy német bölcs, akt szin ész volt, bogy igaz embert a szeretet, szí­nész embert a dicséret hiánya kergeti idő előtt a sirba. A fahónvéd: Nem is fog az a bölcs a sze­gedi színházban konferálni és a dánvaj szinti, sugónő sem fog neki súgni. Én: Az már szent igaz, mert meghalt a szerencsétlen, aki mig élt, sok társaságot lá­tott, de olyant még nem, ahol egy férfi talál­kozik és az is — nő. A fahonvéd: Sirni kellene ezen. ka uem lenne nevetni való. A héten különben volt sí­rásra ok bőven. Meghalt az Eisenstein dok­tor is. Én: És vele megfogyatkozott a jó embe­rek, a lelkiismeretes orvosok száma. A fahonvéd: És a szegények istápolója. A kevésbeszédüek közé tartozott és azok közé, akik sokat cselekedtek. És mindig osak jót. Én: Tiszta volt nemcsak a ruhája, hanem a keze és a lelkiismerete is. A fahonvéd: Ritka már az ilyen ember, mint az arany. Én: Csakhogy őt sose taksálták tul az ér­tékénél. A fahonvéd: Egy másik értékes ember életének is fonala szakadt. Itt hagyta a földi életet a jó Deutsok Lipót is. Én: Akinek német volt a neve, de magyar az érzése, a gondolkozása és a becsületessége is. A fahonvéd: Amije volt, mindenét odaad­ta, a szivét is és nem kivánt hálát, csak sze­retetet. Én: A jó embernek mindig abból jut a leg­kevesebb, ami után törekszik, vágyakozik. A fahonvéd: A mészárosok meg mindig elérik azt az egyet, ami után sóvárognak: a* árfelemelést. Én: Nem lehet még baj, mondják ők, mert a bus még mindig többe kerül, mint a leves. A fahonvéd: Ebbe meg nekik van iga­zuk. De honnan van mégis, bogy most, amikor oly kinosan drága a bus, mégis híg a leve'í A húsban van-e hát a hiba, vagy a mészáro­sokban? . . ,

Next

/
Thumbnails
Contents