Délmagyarország, 1917. augusztus (6. évfolyam, 178-202. szám)

1917-08-03 / 180. szám

4 Kószó istván negyven esztendő előtt és most. í . v kedves gyermekkori emléket rakosgattuk immár negyven esztendő óta. Ugy őrzöm, mim ülés a szentképet az imakönvvében. Nekem nincs irnakönyvem. Az: én imakönyvem a sziv, amelyben örök parancs: az őszinteség és az emberszeretet. 'Ezt a képei tegnap délután újra elővettem és néztem, néztem azzal a kedves, sőt több: édes emlékezéssel, mely róla leárad, s amely, mint a virágillat, annál kellemesebb, mennél tovább taríjuk a kezünkben ... Ezen a parányi csoportképen rajta van a tízesztendős Kószó Pista. Egy pillanat alatt érzem az iskola-utcai öreg gimnázium nedves folyosójának dohos, kellemetlen szagát, látom a korhadt falépcsőt, amelv recsegve sírt apró lépteink alatt, a vargából vedlett őszbecsavarodott pedellust, szúró tekintetével, az iskolaszagu, apró-pados I. osztály pókhálós termét, az örökkön virzsiniázó Arányi pohos hasát, melyen fényesre feszüli a reverenda, látok mindent és mindenkit, köztük a három alsótanyai gyereket: Kószóí, Kaszát és Ábrahámot és érzem, Ihogy milyen jól esett megsimogatni akkor a három v'adóe közül a legkedvesebbet, legszebbet — Kószó Pistát. Kószó Pistát az első találkozásunk óta szeretem. Becsülni később tanultam meg. Nagy, csontos, fekete (fejével oivan volt köziünk, mint a magyar földnek közénk hajlott bájos virága, melyen a két sokatigérő fényes szem olyképpen hatott reánk, hogy szinte szabadulni sem tudtunk tőle, lenn az udvaron körülötte játszadoztunk, fönn az osztályban öt hallgattuk, ha felelt, mert minden mozdulatában, csengő hangjának határozottságában éreztük a varázst, a fölényt, a kalászos magyar földnek az őserejét. Kószó Pista ma is az, ami negyven esztendő előtt volt. A magyar főid tiszta, nemes virága. (Minden mozdulatán, minden cselekedetén, gondolkozásán érezni lehet a magyar földnek nagyon értékes karakterét. Mint a szőke rozs, mint a kék búzavirág különleges magyar növény, ugy megtartja egynémely ember az igazj magyar karakterét, ugy, hogyha száz faj közül kellene a hozáértfí tudósnak kiválasztani a magyart, a tekintete egyszerre Kószó Pistára esne: ez az! Ez a magyar ember, ez a magyar vér, ez a magyar lélek, ez a magyar temperamentum. Nem azért igazi magyar ember Kószó Pista, mert megbecsüli Rákóczi és Kossuth emlékét, mert feketezsinóros ruhában és aranyrojtos nyakkendővel jár néhanapján, vagy mert a 48-as pártnak rendithetlen hive voit mindig, mióta ösmeri ez a szót: politika, hanem azért, mert ő a magyar földnek természetes szülöttje, ő a magyar föld virága, ő magával hozta, mint a virág a szint és illatot, mindazokat a nemes tulajdonságokat, melyek kiváltságos tulajdonai a magyarnak, a magyar földnek, a magyar levegőnek, a magyar gondolkozásnak, az egész magyar világnak. A külsőségek már csak folyományai a belső értékeknek. Ö ha cilinder-kalapban és frakkbanjelenne is meg valamely ünnepi aktusnál, mégis meg lehetne ösmerni, hogy magyar. Nem a tájbeszédjéről, nem a magyaros temperamentumáról, nem is a kiválóan jellegzetes koponyájáról, hanem a beszédjéről, a mozdulatáról, az alaposságáról s ha idö van megösmerni: a gondolkozásáról. Merek százat egy ellen tenni, hogy ő a szép és ö reá nézve nem is olvan nagyon értékes kitüntetésnek nem túlságosan örül. Vagy iha örül is, nem ugy, mint más. őneki sokkal nagyobb öröm a képviselőségnél az a tudat, hogy embertársai, egy nagy, tekintélyes városnak kicsije, nagyja, ura és polgára egyformán tiszteli és becsüli őt. A polgárság szivének Kószó Istvánnal szemben való meg- ! DI&KLFI'Y AR6Ü&ZÁG. nyilatkozásában ö azt a polgárjutalmat látja és érzi, amely egy hosszú, becsületes, soha nem ingadozó, egyenes'munka után ha kijár minden kérés vagy erőszakolás nélkül löbbet ér szűz „nagyságos" címnél és a magyar parlamenti képviselőségnél. Én szivemből örülök hogy Kószó Istvánt megválasztotta képviselőjének szülővárosa. Szeged nagyon sokszor eltaszította fiait, idegenből hozván sokszor érdemtelent, most önmagát tüntette ki és Kószó Szegedet becsülte meg, amikor elfogadta az ország egeik legtisztább mandátumát. De leginkább örülök annak, hogy laviire Kószó István az ő magyar uri lelkének sajátos magyar gondolkozásával várt, hogy tudniilik ugv jó minden ha megérett: elkövetkezett rénvesen, példásan, ,az iránta való közbecsülás szinte követelte már, Ihogy Szegeden, a legnagyobb magyar városban, ő, Kószó -István legyen az országos szószóló . . . Cserzv Mihály. Strófák a nyaralás körül. Sárospatak, 1917. julius 31. Ha ugyan szabad ezt a szót használnom: nyaralás . . . Hajdan való nagy békeidőben ez volt a neve, a gondoktól mentes, nyugodt, zavarialan és soknemii földi kellemetességekkel bővelkedő időtöltésnek, a hitszegő olasz "szomszédok által „Colce far viente" elnevezéssel ilietett boldog időszaknak, amikor, ugy a rekkenő nyári hévségek napjaiban, külső és belső feredő után áhítozott a háborút még csak a história lapjairól ismert földi halandó . . . Nyaralás azért ma is van, a mikénthogy van nyár is, még pedig — mint ahogy a jelen példa mutatja, — amúgy istenigazában, amikor szinte a nyelvecskéjét lógatja az ember a kitartóan perzselő nap tüzes csókjainak miatta s e csókok hatása alatt oda lesz az emberek vetése s eloszlik sokak reménye a dus termés iránt... Azért csak nyaralunk, nem ugy mint régen, de egészen modernül, nyári záport hozó menydörgés helyett ágyuk torkának harsonája közben, mialatt az égről lefelé cikázó villámokat az öldöklő fegyverek lángjának fellobbanása helyettesíti. Igy telik az időnk immáron a negyedik nyár szakán . . . Tehát itt nyaralok most fenti értelemben a Bodrogparti Athénnak nevezett csöndes kicsi fészekben, sziilővároskámban Sárospatakon, melyről nem méltatlanul fogják majd feljegyezni ezután eljövendő életrajzíróim, hogy ő részegített meg annak idején az ismeretek édes borával . . . Háborus hangulatoktól évek óta nyomottá tett kedélyviiágába ma még nem vegyül bele egyetlen vigasztaló reménysugár sem s csak az ad még csekélyke életerőt ennek a megélhetés gondjaival ugyanám küzdő szegény vidéknek, hogy amiként tavaly, ugy ezen a mostan való esztendőben is bőven fogják ontani drága kincsüket a szőlőhegyek s mint a nagyobbára szőlőtermelő lakosságnak a házához mégis csak fog állani egy kicsi pénz az ősszel. Hogy milyen kincsesbánya most a szőlőgerezd, csak ugy hirtelenében emiitem fel a sok köztil azt az épen nem egyedülálló esetet, hogy a mult évi szüretet megelőzően, ugy nyár végén egyik pataki professzor ismerősöm eladta itt a szőlőjét ugy amint van, kerekszámban 6000 koronáért. Pár hét múlva meg volt a szüret, pompás lett a termés s még ugyanannak az ősznek a végéig a szerencsés és bizonyára boldog vevő eladta a bort 28.000 koronáért ... Ez éven, ugy hirlik, még fényesebbnek Ígérkezik a termés a tavalyinál s szegény barátom, a szőlőjén túladó professzor idáig már az összes meglevő hajaszálait kicibálta méltó kesergésében, amiért azt a horribilis hasznot ily könnyen kiszalajtotta a zsebéből . . . De hát, amint mondám: nyaraiok s ennek okául el kell néznem a Strand felé . . . Ugy ám, nemcsak Szegednek van ám Strandja, — a kultura nagy világossága elhatolt ebbe a csöndes városkába is, az ősi Bodrog folyó homokos partjára. Az itt időző uri társaság — Szegted, 1917. augusztus 8. vannak pedig elegendő szép számmal, — gondolt merészet és nagyot és megcsinálta az úgynevezett strandot, ami abból állt, hogy egy szép meleg nyári napon felkerekedett a társaság, lement a partra, az ott szerényen meghúzódó füzest felavatta vetkőző és öltöző helyiségnek (a tolvajlás iránt fölöttébb hajlamos cigány-ifjuság osztatlan örömére) és — be a vizbe mindkét nembeli fiatalság boldog összevisszaságban. Ez egy strand, őstermészeti alapon, ugy a hogy annakidején a jó Isten világra hozta; belépődíj nincs, de minek is volna, az áldó Nap őfensége méltóságán alulinak tartja a tányérozást; szabadság, egyenlőség, testvériség a jelszó s fő a jó kedély. Abból pedig van itt busásan, sőt ennek nagyobb nyomatékossága kedvéért ujabban hetenként egyszer-kétszer cigánymuzsika is adódik, ott künn a homokon s a vidám feredőzők a zene akkordjai mellett ütemre végzik az úszás tempóit . ' . Amilyen veszélyes a Bodrog medre s amily merészek a Strand-élet után áhitozók : bizony még megeshetik (amikéntlen kísérletek már eddig is történtek itt) hogy egy-egy vigyázatlan és a helybeli malac-banda művészetétől agyonra kábított és szédített, úszni nem tudó pasas a zene hangjai mellett fog a vizbe fúlni. Oh, mily édes is lehet ez!! — Vagy a zeneszó csábos hatásai alatt fogja elsóhajtozni egy-egy szerelmes szeladon, fejebubjáig hasalván a" meleg homokban, hogy — künn, van a vizből! Szóval : pezseg az élet a pataki strandon. Ugyebár Szegeden nem szólnak a hegedűk a homokon ? Ott csak a szivek beszélnek, a szivek muzsikálnak s ott ha befulásr 1 lehetne is szó : az aranyifjúság a fogékony lélek érzéseinek tengerébe fúlhat csak belé . . . A nyaralási segédeszközök bizony itt is igazán fogyatékosak ebben a veszekedett háborus vilagban . . . Izzadó homlokok, szomjuságtól égő torkok legbiztosabb iecsillapiíója, a sir ma már csak — fogalom, a mi van, az se ad enyhülést a zaklatott kebelnek, olyan komisz. Bor, az — Istennek hála — akad még a pincékben s azt szopogatja itt a magyar nagy bánatos mivoltában, de bizony, csak mértékkel azt is, silányabb mértékkel, mint régente, mikor ínég derültebb voit a magyar égbolt . . . Ilyen sivár lévén a jelen, a híres — neves nagy kollégium európai liiiü könyvtárába menekülők, — itt ha por van is, de nüvös is van és a messze mult idők írott és nyomtatott emlékei közt elfelejti az ember, hogy haboru van és milliószámra öuioaik egyinaat a felebarátaikat halaira unt emberek. Es — miközben a könyvtár ősi ablakain at az esőt nem hozó égbolt fele tekintgetek, olvasva, hogy 1817-ben, tehát iOO esztendővel ezelőtt junius, julius és augusztus honapokban „teljesen úszta nap volt 31, kevés felhőkkel való nap volt 4U nap, eső volt 14 nap és köd két napon." No larn, tehát pont egyszáz évnek előtte is három hónapon keresztül összevissza csak iizennegy napon esett az eső . . . Hiszen akkor meg sem a mai idők a leggonoszabbak! . . . Aztán még azt is olvasom 1817-böi: „A. mostani szük utók miatt való keserves ailapotban sok szép és követésre méltó peidakai olvasunk a közönséges levelekben arról, hogy mily nagy buzgósaggai iparkodjanak némeiy íóbb varosaink a koziük taialhato szegénysegnek tápláltatásán." Ej, no lám, — akkor is nehezek voltak az idok, pedig mi most azt hisszük, hogy csakis nekünk van ily nehéz sorunk, amiuta íorog ez a föld az ö keserű hevében. Hát mar a régmúlt idők emlékei sem nyújtanak elegendő vigasztalást a zaklatott kebelnek, még ott is igy becsapódik az ember . . . Megyek is nát ki a könyvtárból sebliben s inkább lerobogok a Strandra. Ott a homokon majd csak megválik, hogy ki a iegeny a gáton . . . Zsoldos Benő. t-«££3ga3asabaa»asaha9hbbhhauhabbab9smeaei!hba9<;k Délmagyarorázág telefonjai Szerkesztőség 305. Kiadóhivatal 81.