Délmagyarország, 1917. május (6. évfolyam, 103-127. szám)

1917-05-27 / 125. szám

Szeged, 1917. május 27. délm a g y arorsz ag Rz ország kereskedői méltatni kívánják báró Kürthy érdemeit. — A Szegedi Kereskedők Egyesülete is résztvesz a mozgalomban. — (Saját tudósitónktól.) Három-négy hete körülbelül, hogy báró Kürthy Lajos, az Országos Közélelmezési Hivatal elnöke leiratban figyelmeztette az összes törvényhatóságokat ,a kereskedelem jogos és jelentős érdekelnék tiszteletbentartására. A leiratra tudvalevőleg az szolgáltatott okot, hogy több város hatósága közélelmezési teendőinek lebonyolítása közben kereskedelemellenes tendenciákat igyekezett érvényesiteni. Kürthy báró ezel szemben figyelmeztette a hatóságokat, hogy áruik forgalomba hozatalánál ne kerüljék el a legitim .kereskedelmet. Nemcsak azért, mert ez indokolatlan mellőzését és sárimét jelentené egy hasznos, kitűnően bevált és tekintélyes kereseti ágnak, hanem azért sem, mert a közönség érdekét szolgálja a hatóság, ha zavartalan összmüködést tud teremteni a közélelmezési hivatal és a kereskedők között. A kereskedők között országszerte keltette a leglelkesebb hangulatot a közélelmezés legfőbb irányitójának ez az állásfoglalása. Ugy érveltek, hogy ép azokban a városokban volt a legrosszabb a közélehnezés, amelyekben a hatóságok a kereskedők megkerülésével akarták forgalmukat lebonyolítani. Bizonyára nem kerülte el báró Kürthy figyelmét, — mondták — ez a jelenség, mégis az objektivitás bizonyos emelkedettsége, a gazdasági élet szövevényeinek tiszta áttekintése kellett ahhoz, hogy ezt a rendeletet a mai, tömérdek elfogultságtól terlhes időben kiadja. Az ország kereskedői meg akarják hálálni Kürthy bárónak jogos érdekeik nyilt védelmét és annak érdekében, hogy ez az elismerés egységesen jusson kifejezésre, Budapestről mozgalom indult meg. Bevonják a mozgalomba az ország összes kereskedelmi testületeit, amelyekhez felszólítás érkezett, hogy az ünneplés formáiról tegyenek javaslatot. A Szegedi Kereskedők Egyesülete a hozzá érkezett felhívásra csatlakozott a mozgalomhoz, amelynek kereteit a következőkben gondolja: — Keresse fel báró Kürthy Lajost az ország kereskedőinek egy kisebb küldöttsége, hogy előtte a kereskedők hálájának és köszönetének kifejezést adjon. Létesítsenek az egyesületek és egyesületi tagok adományaiból báró Kiirehy-alapot, amelynek kamatait évenkint szegény, vagy elhalt kereskedők olyan gyermekei kapják, akik a magyarországi kereskedelmi főiskolák egyikét óhajtják végezni. Az évi kamatból egy-egy tanuló 400 koronánál többet és 200-nál kevesebbe.. nem kaphat. A kamatokból egyenlően kell részeltetni valamennyi magyarországi kereskedelmi főiskolát. Fölmerült még az a terv. — nem lehetetlen, hogy ez kerül megoldásra — hogy a Kürthy-alap kamatai kizárólag a Szegeden felállítandó Kereskedelmi főiskola tanulóinak jutnak. Ennék indokolása az, hogy a BalkánAkadémia Szeged város és a helybeli társadalom áldozatkészségéből létesül, az viszont nyilvánvaló, hogy különösen a háború folytán beállott uj helyzetben az egész ország érdekét Van hivatva fokozottan szolgálni, tanulói az egész ország ifjúságából fognak kikerülni. Indokolt tehát, hogy az ország kereskedői a Kürthy-báró ünneplésével fölmerült alkalmat összekössék azzal, hogy honorálják a szegediek áldozatkészségét és az uj kereskedelmi főiskola felvirágoztatását a maguk részéről is támogassák. 1ib......................l................ ......... A Mübarátok Körének kiállítása. (Saját tudósitónktól.) Mióta a háború tart, a Képzőművészeti-Egyesület beszüntette a működését. Ebből a tétlenségből eredt la Mübarátok Körének megalakulása. Az uj alakulat kiállítás rendezését határozta el és ennék az elhatározásnak lesz a folyamánya az a kiállítás, ami vasárnap délelőtt tizenegy órákor nyillik meg a kultúrpalotában. Déli tizenkét órakor nyitják meg a 'kiállítás igen értékes tartozékát: a Kárász-utca 5. szám alatt levő fíack-muzeumot. A íkiiállitás nagy részét a szegedi festőgárda képei alkotják, inig a Vidékről csak két fesitő: Tornyai János Hódmezővásárhelyről és Alexits István Temesvárról szerepel egy pár festménnyel. A szegedi festők: Nyilassy Sándor, Ueller Ödön, Papg Gábor, Módi Géza, Sennyei József, Szidlovits István és Visontay Kálmán régi és ujabb dolgaikkal jelentkeztek. Károlyi Lajos ezúttal mint búcsúzó kiállító vesz részt a kiállításon, amelynek keretében néhai Szőri József alkotásai láthatók. A szobrász-művészetét Szentgyörgyi István, Pick László és Pásztor János képviselik, a plaket-imunkák pedig Heks Nándor alkotásai. A grafikai részit Ueller Ödön, Turdos-Taussig Ármin és O. Petrovics Emil müvei alkotják. A kiállítás bőséges anyagát képezik az antik ékszerek, különféle régi kelmék, porcellánök, magyar agyagipari munkák és kézimunkák, amely utóbbiakat Aczél Mariska, Szőri Józsefné és Schreiber Ilonka készítették. Az újdonság érdekével hat az a három hímzett kép, amelyet Nyilassy Sándor ismert festményei után Aczél Mariska készített. Jő csomó értékes kép található a termekben, de gyönge alkotások kiállításától sem mentesek a termek. Egy kis körültekintés nem ártott volna és valamivel több szigorúság a képek elbírálásánál. Ezúttal is Alkonyatkor . . .J Irta: Cserzy Mihály. A nap még az égen. van, majd csak az estvéli harangszó után megy pihenőre, a madarak, jószágok azonban már érzik, hogy rendes időszámítás ezerint itt van az ideje, hogy nyugovóra térjenek. Ezek az öreg körtés óra szerint igazodnak még, amely a tiszta szoba falán kötyög és Virág Péternó jóvoltából a régi idő szerint járkáltatja a sétálóját. A kis-esirkék például beülnek a kotyogó tyúkkal együtt, a malacok, melyek ma a dercét leginkább csak hirből ösmerik, röfögnek és döfködik az ólajtót, jelt adnak, hogy itt a vacsora-idő, a verebek is egycsomóban csiripelnék az eper fákon vagy az ereszét alatt, merthogy ők csak muzsikaszó mellett mennek éjjeli gubbasztóra. És a csorda is megindul a járásról, lassan, terelgetés nélkül, a kolompok egyre kolompolják: liat óra, Irat óra! . . . Virágné is leveszi a kaszát az ereszet alól a gerendáról, vesszőkosarat, kerit, aztán leballag a semlyékbe, friss szénát hozni a Tilskának. A Riska okos állat, naponkint behozza a hat, hét liter tejet, ám azért nem tudja elgondolni, hol van Virág Péter, a barnabőrii paraszt, aki ugy várta őt estén* kint a kiskapu előtt, mint a legszívesebben látott vendéget, Hiába mondja a menyecske Andrisnak, a tizenkét-esztendős gyereknek, meg a bugának, Ételnek, hogy ugyan mit csinál most apátok arra messze, messze, amit őmaga sem tud, csaik elképzeli, hogy az a messze olyan borzasztó messze van, mint ide az operenciás tenger. Hiába mondja, hiába sóhajtja, ő se tudja, a gyerekek se tudják, a Riska so tudja. Nem tudja senki . . . Csak érzik s ilyenkor elszorul a lelkük. Istenem, istenem, de is messze vannak ezek a Virág Póterek . . . Messze, de azért haza járnak igy estenden, nézik, hogy mi megy idehaza, látják, hogy milyen bíboros fényben áldozik le a nap s mielőtt végképpen eltűnne, beragyogja az ő öreg tanyájukat, a tanyában az eperfákat, melyek alatt az imént még páváskodtak az acéhzinü, fényestollu galambok. Igy cserélik fel mostanában a, lelkek egymást a tanyán, az asszony mikor megkondul nyolc órakor a kiskaraiig s bezengi a napsugárban fürdő, világos levegőt, rámondja szelíden, csöndesen: — Szegény Pétör . . . És az ember is, mikor napszálltakor elborult lélekkel nézi az idegen tájat, a végtelennek látszó orosz síkságot, vagy a felhőkbe nyúló kopár sziklahegyeket emerre a digók görbe ország felé, bánatosan sóhajtja: — Haj, baj! . . . És kimeresztett szemmel néz a• délibábos magyar síkság felé, ahol most illatozik, most nyílik a bodzafa-virága, hogy fölzöldágazzák vele pünkösdnapjára a kerítés elejét, ha ugyan bánatukban el nem felejtik s azt mondja a knrtaszárn pipa mellől a búsongó komának: — Mit gondolsz komám, mit csinálnak most Odahaza! ' — Ránk gondolnak. —- Nono, de mit csinálnak!! — Jó véna tudni . . . Ha. sólyommadár lönnék mög is tudnám. —- Én tudom, hogy mit csinálnak. Mintha csak otthon lönnék, ugy látom . . . Eejik a Riskát, a háromszáz pöngős tehenet. És, én. Istenem, ki tudja, hogyan sejdít, hogyan is lát a lélek, valóban ez történik most idehaza a jómódú tanyában, amelynek kapujából ha végignéz az ember az akácfás' közön, ugy érzi, hogy itt, ennek a nagy szomorúságnak dacára is jobb, kellemesebb az élet, mint odabent, ahol csillog minden és egymásba ütközik a nyegle hiúság . . . Jobb, kedvesebb, vidámabb és őszintébb az élet . . , Csak most egy kissé ködös, erre is, arra is fölszakad a sóhaj: vége lesz-e már, lesz-e vége valamikor! . . . Az akácfák most nyitják fehér virágaikat, most hullatják tiszta, illatos szirmaikat s az est azért olyan pazar, olyan megejtő, olyan bájos és az ifjúság aranyos emlékeibe visszaringató, hogy még gondolkozni is fölösleges, csak élvezni, élvezni ós álmodozni ... Riska most ér haza, megáll a kapu előtt, okos szemeivel néz, néz, a farkát csapkodja és bőg: itthon vagyok! . . . A kutya is jelt ad a bainbár mellől. Egyet-kettőt vakkant, mire Pétörke mezítláb a lécajtóhoz szalad és beereszti Riskát, A Riska most oly szép, olyan értékes: hozza a füvek és mezei virágok gazdagságát, magát a teljes józanságot . . . Az erőt, az egészséget, a fáradt idegek egyetlen csudás árkánumát — a tejet. Derék Réka, jó Riska, légy üdvözölve . . . Így gondolkozhat Virág Pétörné is. mert amint áll